Produced by Tamás Róth and the Online Distributed
Proofreading Team at DP-EU.
JÓKAI MÓR
UJABB REGÉNYEI
JOCUS ÉS MOMUS
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
IV. VÁCZI-UTCZA I.
1893.
JÓKAI MÓR
JOCUS ÉS MOMUS
[Illustration]
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
IV. VÁCZI-UTCZA I.
1893.
Budapest, Rudnyánszky A. könyvnyomdájából.
I. Ferencz és az öreg Tolnay.
Kedélyes, jó ember volt az öreg Ferencz császár. Ha félre csapott ócska
kalappal, kopott öltözetben végig sétálta a bécsi utczákat, a legnagyobb
uraktól, le a legutolsó zsemlyés kofáig, a legnagyobb tisztelettel
köszöntek az öreg „Franzl“-nak, ki azután a legjártasabb bécsi
fiakker-dialectusban nem is késett a legnyájasabban viszonozni a szívből
eredő üdvözleteket. Hanem bizony, a milyen egyszerűnek látszott ő
felsége, volt ám azért elég sütnivalója s a mellett ördöge az általunk
igen tisztelt Metternich, a kit a bécsiek elkereszteltek „Franzel’sein
Minimax“-nak; ezen szellemdusnak távolról sem mondható elnevezést a
Praterben előadni szokott hydrostaticai játékokból meritvén. Bezzeg rend
volt a birodalomban; féken voltak a garázda „liberálisok“ s ha valami
„malefux Schreier“ szólt is valamit a dolognak nem legjobb menetéről,
Ferencz stereotyp mondásával replikázott: „Lassts den Kerl nur schreien,
van er nur zohlt“. Aztán ha valami kéréssel járultak hozzá, ő sohasem
tagadta meg azt egyenesen, hanem „mir vern so szégn“-nel bocsátotta el
őket. De kifogott ám rajta egy jó magyar ember: az öreg Tolnay; igaz,
hogy ki nem fogott volna rajta, ha nem segíti őt az öreg Krammer, a
philosophus korcsmáros.
Annak pedig a következőképen esett meg a sora.
Előre is megjegyezzük, hogy az öreg Krammer bécsi polgár volt; tehát már
eo ipso goromba humoru gyerek, ki azokat a „patsete“ magyarokat
ugyancsak szerette rászedegetni, de mindamellett nem volt oly nagy
ellenségünk, mint a mostani „vámkérdéses szomszédok“. Néha szolgált jó
tanácscsal is.
Történt pedig, hogy egy este jó képü magyar vendég szállt be a mi
spieszburgerunk házába. Éhes lévén, rögtön a falatozás mesterségéhez
fogott. Amint igy csendesen eszegél:--nagy auctoritással föltett
sapkával, kezeivel a nadrágzsebekben, oda lép az öreg Krammer és minden
hepczia nélkül rákezdi az angyalok nyelvén: „Wer szansz ten, wan i fragn
terf, und woász szuchensz ten tader“. (Kicsoda az ur, ha szabad
kérdeznem s mit csinál itt.)
A mi atyánkfia erre visszanéz s látva korcsmáros urunk jelenlétét,
becsülettudván felel:
„Ik szájn Tolnay de Tarnocz, und Procesz kvinnen bei Mojesztét“. (Én
Tolnay vagyok s pörömet ő felségénél meg akarom nyerni.)
„Da gegensz czausz schlófe, der wird ihna szagn: „ja ja mir vernsz so
szégn“--und wird drausz szein a groszszer Schmirkas“ replikázik rá a
német. (Menjen aludni akkor, az majd azt fogja mondani: „igen, igen majd
meglátjuk“ s utóvégre is nagy semmi lesz a dologból.)
Tolnay uram erre nem szólt semmit, de jól megjegyzé a hallottakat.
Másnap gálában beállit Ferenczhez s előadja az előadandókat. A mint
elvégezte, a császár rittig azt felelte: „ja ja mir vernsz so szegn“, s
jelt adott a távozásra.
--„De ik bite“ mondta erre Tolnay uram „won Mojesztét szógn „mir vernsz
so szegn“, da nix vird hat mir szagt, der Virth Krammer“. (Ha felséged
azt mondja „majd meglátjuk“, akkor semmi sem lesz a dologból, azt mondta
nekem Krammer korcsmáros.)
„Dész hat er ihna gszagt, der Grobian? No jezt jusztament werd vasz
darausz, gegensz jeczet hám, und szágsz dem malefux Kerln, erszull'sz
Maul halten den ihnre Szachen werdensz gvina.“ (Azt mondta a goromba? No
most csak azért is lesz valami belőle; menjen haza s mondja meg annak az
átkozott ficzkónak fogja be a száját; mert ön megnyeri az ügyét.)
Másnap szerencsésen eldőlt a pör. Az öreg Krammer lefőzte a császárt.
Tokait szürcsölve vigan mondá: „I kenn ihm von Grund aus“. (Ismerem
alapjából.) Ilyen volt biz az élet akkor.
A tanár boszúja.
Kövy Sándor hires pataki jogtanárral történt a következő eset:
Az érdemes tanár urnak volt a legutolsó praelectiója egy diligentia
végén, s a juristák már alig várták, hogy a déli 12 órát elcsengessék,
várván már akkor mindnyájukra a szekér, hogy őket a világ négy sarka
felé elszállítsa a szüreti vakáczióra.
Egyszer aztán csakugyan csengettek 12 órára; de az öreg Kövy hallatlanná
tette azt s tovább magyarázott éppen valami igen érdekes régi családról,
nemesi diploma stbről.
A juristák várnak 5 perczig; várnak 10 perczig--az öreg csak magyaráz
tovább és nem mozdul. Elkezdenek hát feszengeni, az ajtóra kacsintgatni,
hogy a tanár urral észrevétessék megbotránkozásukat a felett, hogy az
édes vakáczióból ilyen vámot szed.
Látván aztán Kövy, hogy itt ugyan borsóhányás a falra minden magyarázat,
ugy se hallgat rá senki, hát a mondat közepén felvette botját, kalapját
s vig vakácziót kivánva, elhagyta az auditoriumot.
Bekövetkezvén a szüret utáni diligenczia: a mint Kövy a legelső
praelectióra felment, azt a multkori megszakitást folytatva, igy kezdte
meg:
.... pedig a Fekete familia igen hires és gazdag familia volt.
Hanem erre a csuffátételre aztán szégyenkedve sunyták le a fejöket a
juristák, s félbe nem szakitották volna többet Kövy előadását, ha
reggeltől éjfélig tartott volna is az.
Hja, paraszt, az más.
Mikor még Deák Ferencz Kehidán lakott, egy rokona meglátogatta őt. Ebéd
után szivarra gyujtanak s még jóformán félig sem szitták ki szivarukat,
midőn Deák igy szól rokonához:
--Tedd le öcsém azt a szivart, s gyujts rá másikra.
--De hiszen még csak félig szittam el--bátyám, jó lesz e még.
--Tedd félre csak--a szivar ha egyszer félig elégett, már nem jó.
A rokon engedelmeskedék és másikra gyujtott.
Midőn már Pesten lakott az öreg ur, ismét meglátogatá ugyanezen rokona.
Deák megkinálja szivarral és diskurálnak.
A szivar csakhamar elégett feléig, s a rokon megemlékezve a kehidai
leczkéről, félreteszi szivarát.
--Mit csinálsz öcsém? nem jó tán az a szivar? kérdi az öreg ur.
--Nem biz e, bátyám, nem rosz, hanem mivel félig elégett--én bizony
megemlékezve bátyám egykori intéséről ujra akartam gyujtani.
--Hja öcsém, az Kehidán volt,--most Pesten vagyunk, itt el lehet színi
az egész szivart, mondá az öreg ur.
Deák Ferencz és a falusi publicista.
Feljött vidékről a Nyir oráculuma Pestre, szétrugni az országgyűlés
között, a hogy mondá. Jurátus korában volt itt legutolszor s akkorról
ismert még minden embert, aki csak Pesten lakik. Olyan ez neki, mintha
itthon volna.
Itt mindjárt összeakadt egy pár ismerőssel, a kikkel együtt tette le a
censurát--a Privorszkynál, egyik tán prokátor, a másik valami ujságiró,
azokat gallérához varta, s nyakába ölté a világot, kérdezősködve tőlük
özönviz előtti ismerősök felől.
Egyszer szemközt találkoznak három tisztelt hazafival; kik közül az
egyik a Budapesti Szemle szerkeztője, a másik az akadémia akkori
titkára, a harmadik pedig egy piros arczu, ernyős szemöldökü férfi, a
kit a másik kettő középre fogott.
Persze mindjárt utjokat állta, persze ismerős volt valamennyivel; persze
tegezték egymást; persze, hogy Szalaytól azt kérdezte, hogy mikor jött
haza Németországból? Csengerytől meg azt, hogy szerkeszti-e még a Pesti
Hirlapot?
Hanem legjobban megveregette a vállát annak a harmadik, piros arczu öreg
urnak.
--Hát, hogy vagy? élsz még?
--A hogy látod.
--Hát a vidám compánia meg van e még?
--Nagyon valószinű, hogy meg van.
--Tudsz-e még olyan sok jó tréfát, mint hajdan?
--Talán tudok.
--No majd estére együtt mulassunk.
--A bizony jó lesz.
Azzal elváltak és mentek jobbra, balra.
Elválás után a nyíri celebritás nagy indignatióval szól kisérőihez; hogy
ez mégis megfoghatatlan, hogy két ilyen tudós, komoly hazafi, mint Cs.
és Sz., hogy tud így karöltve járni egy ilyen bonvivant-tal?
--Miféle bonvivant-tal? kérdek azok elámulva.
--Hát, mint ez a Nagy Leo. Csak ismerem tán.
--Te, szerencsétlen! Hisz ez Deák Ferencz volt!
Utczu megfordult erre a nyiri pajkos, nyargalt a postára, helyet váltott
s ugy hazament, hogy sohse látta többet senki.
Bölcs bolondság.
Füreden történt e napokban. L. egyetemi tanár, a ki arról is nevezetes a
többi közt, hogy Gall, Spurzheim és Lavater tudományaiban rendkivül
járatos, zongora-hangolót keresett. Mutatnak is neki egyet néhányan
messziről. Szép szál ember volt, nagy fekete szakállal. Megjegyezte
magának jól. A mi nagyon könnyü annak, a ki a koponya-és arcz-ismét
kiváló tanulmánya tárgyává tette.
Másnap elindult, hogy megkeresi. S csakugyan rövid keresés után feltünik
előtte a magas termet s a szép fekete szakáll. Egyenest hozzá megy s
beszédbe ereszkedik vele.
--Régen tetszik itt tartózkodni?
--Nem biz én, e napokban jöttem csak,--válaszol ez udvariasan.
--Persze, nagyon el tetszik foglalva lenni,--kérdi tovább.
--No, itt nem annyira, mint odahaza,--felel ez ismét.
--Azt mindjárt gondoltam. Hja hiába, itt még nem fejlett ki annyira a
művészet, mint a fővárosban.
--Óh kérem, én nem a fővárosból jöttem ide, hanem a jószágomról.
--Igen?--csodálkozik L. tanár. No, ez ugyan sok klavirt stimmelhetett
életében, hogy még jószágot is vehetett belőle.--Aztán mindig a jószágán
tetszik tartózkodni?
--Nem biz én,--felelt a szép szakállú,--többnyire utazom. Most jövök
Algirból.
--Á-á-á!--hát még ott is szoktak zongorázni?
--Azzal már nem szolgálhatok.
--Hát minek tetszett lenni Algirban?--kérdi még jobban csodálkozva.
--Oroszlánra vadásztam.
--No, ilyen bátor klavirmajstert nem láttam még életemben,--gondolá
magában a professor. Hát most rá tetszik-e érni?--kérdé.
--Mire?
--Hát felstimmolni a zongorát.
--Zongorát? szivesen uram, csak hogy nem értek ahhoz.
--Nem? hát az ur nem zongora-hangoló. Kihez legyen szerencsém?
--Én gróf Z ... N ... vagyok.
A kis doctor elképedt. Ennek ugyan megadtam, gondola magában. De nem
azért tanára valaki a phrenologiának, craneologiának és physiognomiának,
hogy ki ne vágja magát a zavarból. Azért felocsudva álmélkodásából,
mosolyogva mondá:
--Mindjárt láttam a külsejéből, hogy valami nagy ur. De hogy ilyen nagy
ur, azt meg sem hittem volna.
Nefélsz Pista.
Onnan ragadt pedig rá a mesék hőssuhanczának a neve, hogy őt sem
tanitotta meg semmi és senki soha félni, vagy megijedni.
Vannak pedig különféle iskolái a félelem megtanitásának, mint holmi
háboru, párbaj s más efféle kellemetlen helyzetek, a mik azonban olyan
közönséges dolgok, hogy azokban száz meg százezer ember épen ugy helyt
áll, mint Nefélsz Pista. Rajta is megesett Isaszegnél, hogy mikor
Répássy táborkarában egy nyolcz fontos elhordta a lovának a fejét, s ő
lovastól együtt leesett a földre, de nagyhamar talpon állt, azt kérdé
tőle a tábornok: „no öcsém, hát ég-e még a pipád?“ „De ég bizony!“
felelt ő vissza, nagy füstöt fujva a makra pipából, a mit ki nem
eresztett a foga közül még estében sem.
Aztán a Kriegsgericht előtt is állt, de ott sem tanították meg félni;
mikor a Verhör után azt mondták neki, hogy „das war Hochverrath“--azt
felelte rá: „Ist nicht war, ich war nie Hofrath.“
Akkor aztán besorozták, elvitték Olaszországba. Még a profunttól sem
ijedt meg. A Veltlinen egyszer iszonyuan kiéhezve érkezett meg az egész
compánia egy olasz majorságába. Az olasz mikor megtudta, hogy magyar
fiukhoz van szerencséje, igen szivesen látta őket, birka-tokányt
készittetett a számukra: a fiuk örömükben fizetni akartak az olasznak,
hanem az nagylelkü volt, nem fogadott el semmit, azt mondta, hogy ugyis
kárba veszett volna az a birka, mert a veszett farkas tépte szélylyel. A
„veszett farkas“ szóra mind valamennyi ijedten ugrált fel a bogrács
mellől s be nem vett volna a tokányból egy falatot azért az egész
Lombardiáért; de Nefélsz Pista ülve maradt s kivágta a compánia
becsületét. Hasztalan rémitgették a veszett tokánynyal, azt mondta rá:
„de bár még egy hordó bora is megveszett volna az olasznak!“
Mikor haza került, semmije sem volt, dolgozni kellett, de attól sem
ijedt meg. Ez pedig csak az apocalypsis igazi csodája. Jószágot bérelt,
nem félt a rosz esztendőtől. Még az időtől sem. A mi épen hihetetlen.
Egyszer a mennykő a mezőn hét lépésnyire ütött le mellette: „no ugyan
nagy tus!“--mondá rá--„mikor nekem semmi sincs a kezemben“.
Járt egyszer Budapesten az állatseregély.[1]
Annak a tulajdonában volt egy pompás nagy afrikai himoroszlán, a mi épen
olyan kedélyes hentergőzéseket szokott müvelni, mint egy dévajkodó
kandur czicza. Egyszer, mikor Nefélsz Pista is ott van több kedélyes
czimbora társaságában, az oroszlán épen siestát tartott s a jobb első
lábát szépen kinyujtotta messzire a ketrecz vaspálczái között, a
tenyerével felfelé forditva. „No Pista, mondák a czimborák,--nem félsz-e
annak az oroszlánnak a kinyujtott talpát megcsiklandani?“
Dehogy félek! mondá Pista, s a mire felszólitották, megtette.
A nagy macskakirály a talpcsiklandozásra csak annyit tett, hogy a
talpának egyik körmét felrántotta, hanem az elég volt arra, hogy
Pistának a tenyeréből egy nagy darabot kiszakítson vele. Hat hétig
kellett neki aztán a karját felakasztva, s a kezét ökölre szoritva
hordozni, hogy begyógyuljon az oroszlán vágta seb. Ekkor felfogadta,
hogy addig nem nyugszik, mig boszuját nem tölti s ennek az oroszlánnak
valamelyik öcscsét, vagy bátyját a porba nem teriti. El is ment, a mint
felgyógyult, egyenesen Afrikába s nem tért vissza, mig egy oroszlánnak
le nem huzta a bőrét.
De hát mit oroszlán? Attól meg nem ijedni katonadolog.
Hanem, hogy meg mert házasodni, az a valami. Elvett egy igen szép és
gazdag leányt, holott ő maga már nem volt fiatal, soha sem is volt szép
és épen nem gazdag. Ehhez kell nagy bátorság.
S mindenki bizonyítja, hogy Nefélsz Pista még a feleségétől sem félt,
még attól sem ijedt meg soha.
Mondanunk sem kell, hogy olyan sem volt soha, hogy valaki ferbliben
„megijeszthette“ volna Pistát. Nem vittek el tőle soha kasszát
tizenkilenczczel.
Mikor az orvos megirta neki ide fel a fővárosba, hogy a felesége, akivel
igen boldogul élt, elköltözött ama boldogabb világba, megsiratta ugyan,
mert a szive érzékeny volt s vérmes indulatokra fogékony; de arra is azt
mondta, hogy „nem ijeszt meg ez a rosz hir, régen készen voltam már rá:
tudtam, hogy ez lesz a vége. Aztán — megvan még a fiu!“
Tudniillik, hogy maradt egy trónörökös, a ki nélkül csakugyan lett volna
egy kis oka a megijedésre. Mivelhogy Pista maga szegény legény volt, a
feleség pedig hozott egy pár százezer forintot a házhoz. Azt a testvérek
mind visszaperelnék, ha a fiu nem volna. Vigyázott is aztán arra ugy,
mint a szeme fényére. Nem volt szabad annak még csak könyvet sem venni a
kezébe, hogy meg ne rontsa az egészségét s reggeltől estig mindig
etették, hogy csak nagyot nőjjön; parancsolt az mindenkinek a háznál,
neki pedig senki.
Egyszer szaladnak a béresek nagy riadva Pistához, baj van: a kis urfi
ott lóg a nagy cseresnyefán, felmászott a legtetejébe a szarkafészket
leszedni, letörött az ág alatta, a lába oda szorult a két ág közé, most
ott függ fejjel lefelé, ha le talál esni, kitörik a nyaka.
„Szaladjatok a létráért frissen! kiálta Pista, mert különben elvész az
örökség!--S maga is segített a létrával szaladni, hogy az urfit
megszabadítsák fatális helyzetéből.
„De most már csakugyan magam is majd megijedtem“. Monda a szerencsésen
sikerült műtét után Pista, megveregetve az urficska orczáját gyöngéden.
„Tanuld meg, hogy cseresznyefáról ne szedj madárfészket; mert az
hasad:--körtefáról szedhetsz“.
Végre neki is eljött az órája, mint a mesebeli Nefélsz Pistának,
amelyben megtanulta, hogy mi az a félelem, meg a nagy ijedség.--Egyszer
csak kiüt a kolera a városban. Ötivel-hatával hordják ki a halottakat, s
mind a Pista ablaka alatt éneklik el őket, kit magyarul, kit diákul.
„Hallod-e sógor“, mond Pista a legifjabbik süvének, „itt nem jó lesz
maradni. Ez bolond állapot, az ember lefekszik élve, s felkel meghalva:
azt se tudja, hogy jutott hozzá. Én tisztelem, becsülöm a papomat; de
nem akarom, hogy miattam fáraszsza magát a bucsuztató írással. Volna az
a kolera medve, megbirkóznám vele; volna hitelező, megalkudnám vele;
volna tisztességes betegség, majd találnám ellenszerét; de gyalázatos
sunyi halál az. Hiába hord az ellen az ember kámfort a nyakába, hiába
tart ellene tárkonyeczetet a háznál; elég, ha meghallja, hogy a
szomszédban egy beleesett, már akkor, a ki meghallotta, csak a
szókimondásától maga is megkapta. S ha egyszer benne van, kenetheti az
már a hátát a bábaasszonynyal, még az sem segit rajta: engem pedig
rendesen az gyógyitott meg.--Hát én itt nem maradok: gyerünk ki hozzám
falura. Ott jó egészséges ájer van; nem kell ott senkinek a kolera.“
A sógor nagyon könnyen ráállt, hogy hát ő is velemegy. Ráért,
tanfelügyelő volt; s az epidemia ideje alatt az iskolák is zárva voltak,
a tarokkpartiek is elmaradtak és igy semmi dolga sem volt.
Jó korán reggel befogattak s délre szerencsésen elértek a négyessel ahoz
az utféli fogadóhoz, a melyiknek olyan hires örmény fogadósa volt. Hires
a jó borairól, meg a felesége főztéről, s aztán arról, hogy olyan
becsületesen számit fel mindent a vendégnek, hogy maga alig nyer rajta
valamit.
Ott delelőt tartottak a Pistáék s elébb, a mig az ebéd elkészül,
hozattak egy kis papramorgót fehér czipóval appetitoriumnak.
„Ejnye, de régi ez a czipó! monda Pista. Majd beletörik a bicska.“
„Régi biz az, mondá a korcsmáros, e héten még nem sütött a feleségem.“
No hát nem sütött. A vendéglős maga teritett fel, ő hordott fel minden
tányért, poharat.
„Hát a szép asszony hol van?“
„Hát csak megvan maga magának.“
A vendéglős nemsokára behozta a paprikás csirkét, a miről olyan hires
volt a csárdája, hogy azzal minden asszonyt agyonboszantottak a férjeik,
hogy nem kapni olyan jó paprikást sehol, mint az örmény csárdájában.
Ezuttal az kegyetlenül kozmás volt. Alig tudtak hozzáfogni. Pista nem
győzte rá inni a bort, hogy a kozmaizt elverje a torkából. Utóljára
elővette a készséget, kicsiholt a nagy darab bükkfataplóba s rágyujtott;
talán majd a jó szüzdohány illat elfeledteti ezt a nagy kozmaemléket.
„Ejnye atyafibarátom“, mondá a vendéglősnek: „de kegyetlenül
beletekintett ebbe a ti paprikástokba--a királyi fiskus.“ (Kozma.)
„Biz ez egy kicsit kozmás. A cseléd szamár, nem tud még hozzá.“
„Hát hol a szép asszony, hogy nem az látott utána?“
„Hát az asszony, az fekszik odabenn a másik szobában, mind a három
gyerekével, mind a négyen kolerában.“
De Pistának se kellett több biztatás, felugrott, kirugta maga alól a
széket, a sógorra bizta a fizetést, meg a bucsu-vételt; a kocsi be volt
fogva; felugrott az ülésbe: „hajts Gyurka!“ A sógornak már ugy kellett
az induló szekérre futtában felvoltigirozni.
„No, mondhatom, hogy most ijedtem meg életemben először!“ lihegé, a
pipacsutorát rágva fogai közt Pista. „Egyszerre a gyomromon keresztül
lövelt az ijedség. Már szent, hogy bennem van az a csuf mirigy. Igazán
mondom, hogy már érzem is, hogy valami égeti a gyomromat. Sógor, nem
tréfálok. Az egész testemet végig futja a hideg borzongás. A gyomromat
meg ugy csikarja valami. Hüh, de veszettül éget! Átkozott paprikás
csirke! Csak addig meg ne halnék, a mig hazaérünk. Nem élek odáig. Végem
van, meghalok, a gyomrom kiszakad! A fiamnak viseljétek gondját. Servus
világ!“
Az arcza kék, zöld lett, a szemei kimeredtek, a kíntól
vonaglott:--egyszer csak észreveszi a sógor, hogy ugyancsak füstöl ám
Pistának a bekecse elől. Feltépi a zsinórokat a gombokról, hát a nagy
ménkű darab bükkfatapló ott ég már javában félóra óta: abba kapott bele
egy szikra a rágyújtáskor, az égette olyan kegyetlenül Pista barátunknak
a gyomrát. Persze, hogy a mint a taplót kidobták, a kolera is megszünt,
csak egy nagy égés-hólyag maradt ott, Nefélsz Pista legelső ijedelmének
örök emlékeül.
Szép azt meghallani, mikor ő azt maga beszéli el s végül hozzáteszi;
„ettől a nagy ijedtségtől kezd a hajam szürkülni.“ T. i. egészen fehér
már.
Lábjegyzet:
[1] Mi ez? Szarvas Gábor.--„Menazserista“. J. M.
Non plus ultra a kortes életből.
0...., egyike a pozsonyvidéki képviselőknek megtudja, hogy az ellenpárt
leghatalmasabb kortesvezére az X.-i helységbiró, a kit semmi hatalom és
dicsőség nem képes levenni a lábáról; hát mondja, no majd leveszem én!
Odamegy őt személyesen meglátogatni. A biró a mint meglátja 0....-t az
ablakán keresztül, a mig az a kocsiból leszáll (szökni már nem volt
idő), azt mondja a feleségének: feküdj le frissen az ágyba, tedd magadat
betegnek, én meg felszaladok a padlásra, mondd, hogy nem vagyok itthon.
Mire 0.... bejött a szobába, már akkor biróné asszonyom ott fohászkodott
a tornyos nyoszolyában, s elnyögdécselé, hogy a férje bizony kiment a
faluba, az adót beszedni.
--Nem tesz semmit, monda nyugodtan 0...., majd megvárom, mig
hazaérkezik, s azzal leült szépen a kanapéra s kikérdezte biróné
asszonyom minden testi baját, komendált róla hathatós háziszereket s
nagy részvétet tanusitott általánosságban. Igy tartott ez egész déli
harangszóig. Biró uram csak nem jött haza.
--No, már nem jön haza az apjuk ebédre, monda biróné asszonyom.
Bizonyosan elfogták valahol a komák. Itthon ugyis hideg a konyha, mert a
tilogus nagy diétát rendelt a betegség ellen.
--Nem tesz semmit, monda 0.... Én már hozzá vagyok szokva, mint afféle
vadász ember, hogy csak este ebédelek,--s ott maradt a kanapén
rendületlenül s tartotta discursussal biróné asszonyomat.
Délután is lett, este is lett. 0.... csak nem mozdult a helyéből, se
biró uram a padlásról. Eközben a marhákat is hazahajtották a legelőről.
Biróné asszonyom majd kezét-lábát ette meg kétségbeestében.
--De hol marad már az én uram? ihol jönnek a tehenek a legelőről; senki
sincs a háznál, a ki megitassa, bekösse őket az istállóba.
--Hát ha senki sincsen, monda O...., itt vagyok én: magam is gazda ember
vagyok.
Azzal kiment az udvarra, vizet mert vederrel a kankalikos kutból a
vályuba, megitatta a teheneket, a rideg marhákat s azzal rendre
valamennyit bekötötte az istállóba, szénát is vetett eléjük.
De már erre csak lejött biró uram a padlásról.
--No, uram, monda O....-nak. Eddig ellensége voltam az urnak; de most
már látom, a mit látok! A ki a szegény emberek jószágát, mikor a gazda
szorultságban van, maga kész megitatni, az nem lehet ellensége a
népnek! Mától fogva az ur hive vagyok!
S nem lett O....-nak buzgóbb kortesvezére azontul, mint az X-i
helységbiró.
Visszaemlékezések a jó Wenkheim Bélára.
Mikor ő Felségét megkoronázták, erre az ünnepélyre nagy amnestia lett
adva sok boldogtalannak. A megkegyelmezettek között volt Rózsa Sándor
is. A börtönből kibocsátott hirhedett rabló kalandort egyenesen
felhivatta magához Wenkheim a belügyminiszter s ott jól a lelkére
beszélt; tudtára adta, hogy ő Felsége kegyelméből ujra visszanyerte
szabadságát, most már éljen becsületes ember módjára, lesz számára
tisztességes életmódról gondoskodva. Pénzt is adott neki.--Volt a
miniszternek egy öreg huszárja, László; ismerte azt minden ember, a
kinek valaha Wenkheimnál dolga volt: ez volt a nagyobb ur a háznál. Azt
utasitá a miniszter, hogy most már fogja pártul a „népdalok hősét“,
vigye el magával valahová, a hol az „rangja szerint“ mulathat; s legyen
rá gondja, hogy semmiben ne legyen fogyatkozása. Akkoriban a
belügyminisztérium ott volt, a hol most a honvédfőparancsnokság s a
földszinten a sarokban volt betáblázva egy kurta korcsma, László urnak a
kedves tanyája. Oda vitte magával Rózsa Sándort, kedveszerinti
kimulatásra.
Hanem ezuttal egy kis baj volt odalenn. A korcsmaterem fel van
szőnyegezve, guirlandozva, luszterezve. Itt ma egy betegápoló-egylet
akar concertet adni: énekelni, szavalni, cziterázni fognak, nincs mód a
vendégeskedésre.
„De ha ő exellentiája igen szépen kéreti a korcsmáros urat?“ ostromolt
László ur szeliden.
„Már nagyon sajnálom; de nem változtathatok rajta“, vedé magát a
korcsmáros.
„No de ha „én“ kívánom, hogy ennek a derék embernek egy kis mulatság
legyen itten!“ vitatá László ur erősebben.
„Vigasztalhatlan vagyok, hogy nem teljesithetem László ur kivánságát.“
„De ez az ur itten Rózsa Sándor!“
Erre a névre egyszerre ugrott minden ember, csaplár, pinczér, szakácsné,
helyet csinálni a concert kellő közepén a nagy férfiunak; hozták a bort
meg a pecsenyét készséggel, s a jótékony hangversenyzők mulattatták a
puszták egykori fejedelmét, kivilágos kivirradtig.
Rövid időn megint csak zár alá kellett tétetni a „népdalok hősét“, és
ott szabta a katona-kitliket Szamosujvárott.
* * *
Az a László ur nagy zsarnok volt a háznál. Felelősség nélküli miniszter.
Neki minden szabad volt. E miatt a többi cselédség nagyon irigykedett
rá. Az elégületlenség a felsőbb hivatalnoki régiókba is elterjedt.
Egyszer végre kiütött a palota-forradalom, feljelenték a miniszternek,
hogy a László irtóztató mértékben defraudálja a lelkiismeretére bizott
boros palaczkokat a pinczében: tessék bár személyesen meggyőződni a
kegyelmes urnak.
Wenkheim ráhagyta magát venni, hogy lemenjen maga a pinczébe. S ime
csakugyan ott volt a sok corpus delicti. Csak a corpus, a spiritus
hiányzott belőle. Negyven pezsgős palaczk--üresen; hogy észre ne vegyék
a hiányt, a kiüritett palaczkok vissza lettek rakva a helyeikre.
„No, már ez sok! monda a miniszter. Hijátok ide azt a vén semmirekellőt.
Majd csinálok én itt mindjárt rövid processust!
Rohant a malcontentus cselédség László urat a pinczealvilági statárium
elé hurczolni. A bűn nem volt eltagadható.
„Hát ugyan László!“ monda a miniszter. „Nézz ide! Ott van abban a
szegletben a sok drága jó magyarádi. Amott a másik szegletben a sok
finom felséges visontai. Mért nem iszol azokból? Minek iszod az én
pezsgőmet? mikor az nem neked való.“
Ez volt a rövid processus.
István nádor és a huszár.
Hontmegyében a Huszár-család a legbefolyásosabbak közül való ma is;
abban az időben pedig, mikor István nádor körutat tett az országban és
Hontmegyébe ellátogatott, a Huszár-családnak egyik tagja ülnök volt az
árvaszéknél.
István nádor tulesvén a diszes fogadtatások torturáján, a megyeházában
berendezett lakásán pihent és diskurált egy kicsit az alispánnal,
főispánnal és megyei előkelőségekkel, aztán elbocsátotta őket, hogy
álomra hajthassa fejét.
Mikor a notabilitások eltávoznak, akkor jut eszébe valami az alispánnak.
Vajjon tettek-e be a nádor hálószobájába olyan bizonyos edényt, a miről
Csokonay azt állitja a Békaegér-harczban, hogy a magyar embernek olyan
nincs?
A bizonytalanságban ugy okoskodván nagyon helyesen, hogy jobb kettő,
mint egy sem, rögtön előparancsolta a hajdut.
--Te! siess és mond meg a huszárnak, hogy rögtön vigye be ő fensége
hálószobájába.
Hanem a hajdu nem tudta azt elképzelni, hogy a nádor ő fensége szobájába
akkora szegény ember vihessen be akármiféle edényt is, mint az
ordinánczhuszár; ellenkezőleg ugy gondolkozott, hogy urnak való munka
az, s fogta a beviendő edényt és sietve beállitott vele Huszár árvaszéki
ülnökhöz.
--Nagyságos uram, tisztelteti az alispán ur hogy tessék hamar a
megyeházára jönni, s tessék ezt bevinni nádor ő fenségéhez ...
A mire azt felelte méltó indignáczióval Huszár:
--Mond meg az alispán urnak, hogy ha olyan sietős, hát csak vigye be
maga.
A hajdu nagyot bámul a vakmerőségen s rohan vissza az alispán urhoz, ki
nem is várja a beszédet, hanem rátámad a hajdujára:
--Hát a huszár?
--Azt izeni, instálom, hogy ha olyan sürgős a nádor ő fenségének, hát
tessék a nagyságos alispán urnak magának bevinni; ő bizony nem hozza.
Ugy kellett aztán a dolgot a hajdunak megmagyarázni.
Az esetet a nádor is megtudta, s nagyon jól mulatott rajta.
Ki nagyobb úr?
1510 táján Bakács Tamás esztergomi érseknek három főur vendége volt:
Báthori, Ország és Ujlaki. Az ebéd végén széles jó kedvökben,
szójátékban dicsekedtek vagyonukkal. Báthori, Kára ura, kezdé:
--Nekem olyan károm van, hogy szép hasznot huzok belőle.
Ország, Gyöngyös ura, folytatá:
--Nekem annyi a gyöngyöm, hogy a kutyáim is gyöngyösben járnak.
Ujlaki: Nekem annyi a fillérem, hogy évenkint hatezer arany adót kapok
belőle. (1514-ben alkalmasint azért is lázadtak fel a parasztok, hogy az
ily urak a filléradót aranyra emelték).
Bakács érsekgazda pedig igy fejezte be:
--Nekem meg akkora kemenczém van, hogy az urak valamennyi jobbágyaikkal
beleférnének!
(Értette t. i. Kemenczét Hontmegyében, hétezer hold határával).
Bartakovics érsek meg a tiszttartója.
Mikor kinevezték egri érseknek, első gondja volt az érseki javakat
rendezni, a tönkrement gazdaságot helyreállitani, a zilált vagyoni
viszonyokat rendbe szedni. E munkájában erélyesen járt el s nem egy
gazdatiszt, ki szerzett babérjain nyugodtan vélt pihenhetni,
megtanulhatta, a mit rég elfelejtett, hogy hogyan kell szántóknak,
aratóknak kora reggeltől késő estig a sarkában lenni.
Az érsek azt tartotta, hogy most ez a legjobb politika, s legkülönb zöld
asztal a zöld mező.
Természetes, hogy több afféle szentheverdel napokat ünneplő ispán-,
kasznár-fajta részesült vagy komoly megintésben, vagy pláne egyenesen
áldozatául esett az érsek reformmunkálatainak, kisöpörtetvén, mint
haszonvehetetlen.
A konczlesők azt hitték, no majd lesz itt szüret, majd lesz itt
avancement.--hogy az uj érsek minden gazdatisztet elcsap. Jó lesz közel
állni hozzá, hátha a nyilasba sikerül valamelyikünknek besurranni.
Leginkább aspiráltak pedig a....-i tiszttartó állomására; ez jó zsiros
koncz lett volna nekik. Azért hát el nem mulasztották volna ugy
oldalvást tudomására juttatni az érseknek, hogy az a tiszttartó milyen
szörnyű lusta dög, nem is lehet a nagy hasától valami nagyon fürge,
aztán meg van egy nagy hibája.
--Mi lehet az?--tudakolá az érsek--talán csak nem tolvaj?
--Óh Isten mentsen, azt a világért sem lehet róla mondani. Ámbár bizony
jól megszedte magát. No, de azt becsületes uton is tehette. Nem merem
mondani, hogy--
--Nos hát akkor mi lehet az a nagy hiba?--sürgeté az érsek--egyik se
nevel olyan lovat, barmot; buzája, rozsa szép, repczéje sikerül;
mindenen áldás van a keze alatt. Hát legyen ő lusta akár ezerszer.
--Nem a lustaság--mondák a fülbe sugók--más itt a baj; sokkal nagyobb
annál. A....-i tiszttartó, szörnyűség! soha sem imádkozik.
--Hogy a....!--az érsek nem mondta ki, a mit elkezdett; megnyugtatta az
árulkodót.
--Édes fiam, ugy látszik, a....-i tiszttartó lelkének üdve nagyon rajta
fekszik a te lelkeden. Az bizony baj, hogy ő nem imádkozik; de
bizonyosan azért nem teszi, mert helyettem kell dolgoznia a gazdaság
körül s igy megbizik bennem, hogy én meg viszont helyette is imádkozom.
Légy csak te nyugodt a....-i tiszttartó e baja felől.
Hanem egyszer csak azt hallja az érsek, hogy a ....-i tiszttartó
azonfelül hogy lusta, azonfelül hogy nem imádkozik, még szörnyű nagy
korhely is, mindig iszik; a mennyit ő meg nem innék, annyi bor nincs;
részeges, garázda, megbizhatlan.
No, már ez olyan vád, a mely, ha alapos, sulyos következményeket vonhat
maga után. Azért hát meg kell vizsgálni, ha vajjon alapos-e?
Nagy ebédet adott az érsek s arra valami gazdasági tanácskozás ürügye
alatt elhitta a....-i tiszttartót is. A felszolgáló hajduk be voltak
tanitva, hogy a mint a tiszttartó elé helyezett meszelyes palacz kiürül,
azonnal tegyenek helyébe egy másikat, s olvassák, mennyit iszik meg.
Biz az pedig nagyon sokszor kiürült. Az érsek aggodalommal vette észre,
hogy az iszákosságra vonatkozó vád alighanem alapos.
Az ebéd vége felé odainti a hajdut:
--Hány volt már?
--Most viszem a tizenhetediket.
Az érsek figyelemmel vizsgálta vendégét, nem vesz-e észre rajta valami
változást. Nem volt azon egy szikra sem, egy korty nem sok, mintha annyi
bort sem ivott volna.
Az üvegek még folyvást ürültek. A huszonnegyedik járja már. Az érsek
titkon int a hajdunak, hogy hozza a következőt.
Mikor a hajdu épen ki akarja cserélni az üres palaczkot telivel,--a
tiszttartó ráteszi tenyerét az üres palaczk szájára s odamordul a
hajdunak:
--Hadd el öcsém, ennél többet soha sem iszom
--Csak tizenkét itczécskét méltóztatik mindig?--kérdé az érsek?
--Épen csak annyit,--felelt a tiszttartó.--Azt azonban nem tudtam, hogy
excellentiád is olvassa.
Az érsek kissé elszégyenlette magát. Azonban ha már belekezdett, hát
kiismeri tisztjét.
Asztal után beszédbe eredt vele, gazdasági dolgokról. Azt hitte az
érsek, hogy most már csak utóléri ő kegyelmét a tizenkét itczécske.
Hát akkor bámult el, mikor a beszélgetésben elmélyedve, észrevette, hogy
hiszen már este lesz. Az öreg tiszttartó a legpracticusabb gazdasági
elveket oly elevenen, oly vonzó modorban fejtegette előtte, biztató
terveket, szükséges javitásokat, gyümölcsöző beruházásokat proponált,
ismertette a legjobb gazdasági gépeket, s az érsek három órai
beszélgetés után nemcsak arról győződött meg, hogy ez az ember józan
ember, de arról is, hogy kitűnő gazda is és becsületes ember.
Mikor a fülbesugók ujra előjöttek, csak annyit mondott nekik:
--Az bizony iszik, sokat iszik, nagyon sokat iszik; de birja. Hej ha
minden gazdatisztem ilyen korhely volna!
Bartakovics sétáiról.
Az tudvalevő dolog, hogy a nagy emlékü Bartakovics egri érsek végéveiben
is szerette napi sétáját megtenni, melyben még a kellemetlen idő sem
igen akadályozhatta az öreget. Egy izben a nagy sártól félő rendes
kisérője Zs., jelenleg egri kanonok, igy szólt a jó öreghez!
--Ugyan excellentiád! fogassón be ez egyszer, hisz a csizmánk csupa sár
és viz lesz.
--Hehehe! kedves fiam, csak menjünk gyalog--válaszolt a jókedvü
főpap--holnap ugysem rajtunk van a csizmatisztitás sora.
Ugyis lett.
Krumplis érsek.
Mikor Bartakovics az egri érseki széket elfoglalta a roppant terjedelmü
érseki kertet a sétálók számára nagynak találván, felét kivágatta s
veteményes kertté alakitotta át. Ez természetesen nem tetszett az
egrieknek, s minthogy abban káposztát, krumplit és babot termesztett,
„krumplis érsek“-nek kezdték nevezni.
Eljött a krumpli-szüret, a mikor a termés fel lett szedve, igy szól a
jószivü öreg ur udvarmesterének:
„Ezt most osszátok ki a szegényeknek, hadd lakjanak jól; mert a kik
jóllaktak, azok a félkertben is kisétálhatják magukat.“
Bezzeg nem is mondták többé az egriek, hogy krumplis érsek.
Az öreg Balogh.
A napokban a magyar szinészet egy nyolczvanhárom éves veteránját
temették el, az uttörők elsejét, az öreg Balogh Istvánt, a ki hiven és
lelkesedéssel szolgálta a szinügyet minden sanyaru időben, jutalmat nem
keresve s a számos nyomoruságot vig kedélylyel fogadva el.
A század első felében mint direktor dajkálta a még pólyás csecsemőt: a
nemzeti szinészetet. Megfordult az ország minden részében, igy jutott el
a Zichy grófok valamelyikének egy jószágára jeles truppjával, a hol is
az első előadásra szinültig megtelt a nézőtér.
Mikor az előadáshoz fognának, vágtat elő a gróf fogata, hogy ő maga
családostól jelen legyen az előadáson. Igen, de nincs hely. Már pedig
szoritani kell, ha a föld alól is, mert a gróf nagy maecenása a
diátristáknak, fényesen megfizet a belépti jegyekért. Mit volt mit
tenni? három nézőt szépszerével kibecsültek a székekről, s a nagyuri
pártfogó ott foglalhatott helyet. Hagyott is a pénztárt kezelő Gál
Minyánál ötven forintokat.
A játék ment mint a karikacsapás, hanem egy-két felvonás után a gróf--a
töbször látott darabban unni kezdte magát. Megszólítja tehát tréfásan
Baloghot.
--Nézze csak kedves igazgató ur. Ezt a darabot, a mi a közönség
szemeláttára folyik, meg lehet nézni akármikor. Hanem azt szeretném én
látni, hogy akkor mit mivelnek maguk a szinpadon, mikor már az
előadásnak vége van. Azt játszszák el a kedvemért.
Balogh fejet hajtott, hogy meglesz.
Azzal sietett fel a szinpadra, bemutatni a grófnak a világot
representáló deszkákat, abban a decolletirozott állapotában, mikor már
csupán a vándor társaságot jelenti.
A függöny nyeszeregve gönygyölődött fel és ott ásitott a szinpad iszonyu
rendetlenségben. Bábeli zavar; dekoraciók, jelmezek, egymás
hegyén-hátán, olaszfal és tenger, erdő és holdvilág, és minden
számnélküli tartozékai egy előadásnak; ezek közt a mediumon ül Balogh,
vele szemben pedig a napos jegyosztó Gál, és veszik számba a pénztárt.
--Minya te, szól Balogh, hol a belépti dij, a mit a gróf ur adott?
--Ihol van, feleli Gál. Ötven forint kerekszám.
--Hazudsz, rivall rá Balogh. Eltagadod a felét: én tudom, hogy a gróf ur
kétszer ennyit fizetett neked.
--Fizetett, dehogy fizetett.
--Ő méltósága gavallériájától nem is várhatni kevesebbet száz forintnál!
Zichy nevetett volna a tréfán, ha véletlenül nem az ő rovására ment
volna. Hanem sietett helyre ütni: hogy a másik ötven forint csak
tévedésből maradt a zsebében, tessék kedves direktor ur. De többé nem
volt kiváncsi megtudni, hogy mit csinálnak a szinpadon, mikor vége van
az előadásnak.
Egy nyitrai községbiró.
Ama boldogemlékü Bach-korszak alatt történt, hogy egy nyitramegyei
község birája parancsot vesz, hogy a faluján átutazó Albrecht főherczeg
illő fogadtatására rendelje ki az egész falut és állitsa fel hármasával
embereit.
A nagy nap előestéjén személyesen is megjelen a peczirikter, hogy
rendelete pontos teljesitését a birónak hivatalvesztés terhe alatt
szivére kösse. Már tovább akar menni, midőn a biró megszólal:
--Meglesz, nagysás uram, próbáltam is már? kettesével egymásra állitva
még csak menne valahogy, de ha a harmadikat is rájok állitom, lezuhannak
mindannyiszor!
A Burg fehér asszonya.
Egy hamar elmuló zaj hallatszott évek előtt a Burgban megjelent
kisértetről, mely egy fehér asszony alakjában minden éjfélkor megjelent
a császári könyvtár folyosóján a szegény silbakot agyonijesztgetni. A
fehér asszony több éjjel egymásután kisértett a Burgban, míg egyszer
aztán dementírozták hivatalosan az egész lélekjárást. Mese volt az
egész. Az élczlapok eltemették.
Pedig hát ez nem volt mese; hanem tökéletes valóság.
Három nap egymásután megjelent egy fehérbe öltözött hölgy alak,
márvány-fehér arczczal, de jól kivehető vonásokkal, kezében egy lámpa,
abban egy égő gyertya, melynek lángja lobog ugyan de a falra világot nem
vet: az alak a folyosó egyik ajtajától a másikig végig haladt; az őrt
álló katona felhivására nem ügyelt, s a második ajtónál eltünt. Másik
éjjel az őr, miután kiáltására nem ügyelt, rá is lőtt az alakra; arra a
kisértet nyom nélkül eltünt. Harmadik éjjel két őrt állitottak ki; azok
előtt is megjelent a rém; azok is kiabáltak rá: azután keresztül-kasul
lőtték, mire a fehér asszony nem tünt el; hanem megállt és merően a
szemük közé nézett. E kisértet nézésétől az egyik őr, egy izmos, erős
morva vadász ájultan esett össze.
Negyedik nap után a Burgban szolgálattevő főhadnagy maga foglalta el a
kisértetes őrállomást. Ez, mint gavallér ember, asszony ellen nem vitt
magával puskát, pisztolyt, csak ugy kardosán állt a lesben. A mint a
tizenkét órát elkongta az Istvántemplom harangja: ott állt előtte a
fehér asszony, s elkezdett csendesen haladni. A tiszt bátor férfi volt,
utána sietett, utolérte; abban a perczben a fehér asszony viszszafordult
s a lámpát a tiszt arcza elé tartá. Erre a tiszt hozzá kapott, hogy a
kezét megragadja, a másik karját pedig a fehér nő dereka körül fonta--és
akkor eltünt a fehér asszony: a tiszt megfogta és megölelte--a semmit.
Az eltűnés pillanatában ugy tetszett neki, mintha a fehér hölgy egy
hideg csókot nyomott volna ajkára.
Már most, ha tisztünk egy mult századbeli musquetier tiszt lett volna,
kötelessége lesz vala e kisértetcsóktól halálra betegedni és
belehalni;--minthogy azonban a mai időkben a katonatisztek chemiát és
opticát is tanulnak, annálfogva a főhadnagy nem érte be azzal a
kisértetlátással, hanem vizsgálódni kezdett a folyosó ajtajain,
ablakain, s egyszer egy ablakán a folyosónak kitekintve, észrevette,
hogy a Burggal átellenes ház egyik harmadik emeleti ablaka szokatlan
fényesen ki van világitva. Rögtön lesietett az őrterembe, maga mellé
vett két katonát, átment az átelleni házba s kérdezé a házfelügyelőtől,
hogy ki lakik ott, ahol az ablak ki van világitva? Egy fényképész. A
tiszt rögtön sietett ennek a szállására, nem csengetett be, hanem
betörette az ajtót s szépen ott lepte az egész kisértetcsináló
apparatust. A nagy tükörüvegtáblát, melynek segélyével és
villanyvilágitással a kisértetes nőalakot a Burg ablakán át annak
folyosóján végig sétáltatták, sőt magát a fehér asszonyt is, a kinek még
akkor is be volt a képe mázolva krétával. De most már csakugyan
megfoghatta, ha a csókjából nem kivánt is.
A dologból inquisitió lett; a fényképész azt a merész tréfát nem a maga
mulatságából rendezte; hanem aztán annyi magas állásu személy keveredett
bele a vizsgálatba, hogy jónak látták azt abba hagyni; s az egész
kisértet-históriát meghazudtolni.
Az ultramontán párt manővere volt az egész: ilyen együgyü
hókuszpókuszszal akarták az uralkodót a szabadelvü iránytól
megfélemliteni.
Azoknak, akik e dologról tudtak, meghagyatott, hogy ne beszéljenek róla.
De, hogy nem jól tartották meg a titkot, annak bizonysága az, hogy mi is
megtudtuk.
Wesselényi és a légátus.
Légczióba ment a diák; hosszuszáru pipáját a sublégátus vitte előtte.
Egy hintó robog el mellettük.
--Hová megy, domine?--kérdi az ur a hintóból.
--A légáczióba megyek ahoz a hóbortos Wesselényihez--felelt a diák bodor
füstöt eresztve.
Midőn a conceptust felviszi a báróhoz, nem kis megütközéssel ismeri fel
benne a hintóban ülő urat.
Rendes szokás szerint a legátus a bárói asztalnál ebédelt. Egész ebéd
alatt ugy érezte magát, mintha parázson ülne. A báró azonban nem sokat
látszott ügyelni vendége zavarára. Hanem ebéd végével előszólitja a
sublégátust.
--Hozd el a gazdád hosszuszáruját.
A fiu teljesité a parancsot.
--Na, domine, tessék rágyujtani; te meg, fiu, tartsd neki a pipát.
A legátus nem látta jónak ellene szegülni.
--Na, most tessék sétálni.
A legátusok sétáltak.
--Most már kérdem: hová megy, domine?
A vendégek nevették a szegény diák zavarát.
--De kérem, báró úr....
--Semmi kérelem, hová megy?
A szegény légátusnak ismételnie kellett: „ahoz a hóbortos Wesselényihez
légáczióba.“
A báró jóizüt nevetett vendégeivel.
Az ál-biztos.
(A régi időkből.)
T.-B....-n lakott S. Péter--B. M. et comp. Sok tréfát üztek vele.
Egyszer a többek közt R....-n többen összejövén, jelen volt az akkori
szabolcsmegyei főszolgabiró P. L. (B. M. sógora) is.
B. M. mint igen élczes ember, ebéd után inditványozta, hogy S....-t meg
kell tréfálni. A terv, mint jó vezérnél, inter pocula--percz müve volt.
P. L. nem ismerte S....-t, igy hát B. M. terve szerint ki kellett magát
adni Mezdédinek, ki az egri restaurationalis excessusokban kinevezett
delegatum judicium tagja volt, s Egerbe utaztában S....-t meglátogatja.
S. L. tehát nem is a maga equipageján, hanem előfogaton, privát ezüstös
hajduval a bakon, elment S....-hoz Bemutatván magát Mezdedi név alatt,
kérdi--kik laknak itt e környéken?
S. kapott rajta, hogy üthet egyet az őtet tul a rendén háborgató
kompánián,--„egy legio korhely, nagyságos uram, kinek feje B. M.“
Alig mondja ezt ki, imhol cseng, bong, négy vagy öt fogat robog be az
udvarra, s kis időre a szobába lép B. M. et comp. s rárivall S ...-ra:
„bort!“
Bort hoztak. S., hogy a további garázdálkodást egy kicsit meghőköltesse,
megszólal:
„Mezdédi ő nagysága, az egri delegátum judicium tagja.“
B. M. ránéz az ál Mezdédire s elébe köp;--S. ezen szörnyen megijedve,
igy szólt: „uramfia. birája lesz, s hogy tesz vele?“
Néhány pohár bor után Mihály ur félrehuzza S....-t s mondja: „Bruder! ha
néha bolondozunk is veled, mindamellett szeretünk s nem akarjuk, hogy
megkárosodjál,--mint jó embered intelek, vigyázz, mert ez a Mezdédi
irtóztató kegyetlen ember, ez most spionkodni jött hozzád, hanem te
gazdag vagy, adj neki 60 tallért, mert a dácziát nagyon szereti.“
Noha S. is nagyon szerette a siklust, de mégis tartott Mezdéditől, s
mint primae informationis ember, reászánja magát s az antik lenyiló
almáriumból kivesz 60 tallért, tekercsbe göngyöli s a már kászolódó ál
Mezdédinek nagy alázattal markába csusztatja, mit ez nagy protectori
minával elfogad, s azzal megy vissza R....-ra, mutatva a 60 tallért,
melyre kimondatott az anathema, hogy együtt fogják eltakaritani.
Bezzeg volt nevetség! S. később megtudván, szörnyen dühbe jött, hogy
kellett azt a korhely P. L....-t hatvan tallérral megajándékoznia.
A gazda-ember mint időrendező.
--Óh, uram Isten, de nagy ez a szárazság, csak már jönne egy kis jó eső,
hogy szántani lehetne.
(Jön egy hetes nagy eső.)
--Jaj, uram Isten, csak már megállna ez az eső, hogy vetni lehetne.
(Megáll az eső, jön helyette nagy szél.)
--Jaj, uram Isten: mind cserepes lesz a föld, elszárad a vetés, csak már
megállna ez a szél.
(Megáll a szél, lesz utána dér.)
--Már megint minden kifagy, a mi kikelt? csak már bemelegednék ujra.
(Dühös melegség támad.)
--Jaj, minden kiszárad, hernyó, sáska elhatalmasodik, de jó volna egy
kis friss zivatar.
(Jön zivatar záporral, mennykőhullással.)
--Végünk van, mind megdül a gabona, beiszapul a rét! állandó idő kellene
már.
(Megállapodik az idő.)
--Egyik nap olyan, mint a másik; mind összeszorul a buza szeme.
(Végre eljön az aratás, szerencsés bő esztendő van, gazda-ember
szomoruan vakarja a fejét a telt hombárok előtt, mikor kiszámitja, hogy
máskor felényi termésért több pénzt igért Mózes, mint most összesen a
két annyiért.)
--Óh uram Isten, ha már adtál sok buzát: adj még hozzá egy kis
tisztességes háborut is, hogy--ára legyen!
Egy nemes vonás.
A mexicói császár ő felsége titkárja S., daczára németül hangzó nevének,
valódi budai születésü magyar ember. Fiatal korában azon gránátos
zászlóaljban szolgált, mely a budai királyi várlak rendes őrségét
képezte.
A főherczeg-nádor sok ideig figyelemmel kisérte, hogy egy fiatal katona
minden délben, mikor a katonák ebédjüket kikapják, csészében ételt hord
ki az őrlakból s kevés idő mulva üres csészével tér vissza.
A nádor utána járatott, hova hordja a gránátos az ételt, s megtudta,
hogy van neki egy beteg, élemedett nagyanyja valamelyik külvárosban, a
kit a fiatal katona évek óta igy táplál, hogy a menázsból rájutó részt
megfelezi s felét hazahordja neki.
A nádor rögtön udvarához vette a fiatal katonát, a kiből később a
legeszesebb diplomaták egyike fejlődött ki. Jelenleg S.-nek 8
érdemrendje van: külföldi udvaroktól nyert megtiszteltetések.
A létai fuvaros.
Nagyon sürgős menetele volt a megyei orvosnak, éjszaka kellett még hat
mérföldnyi távolba utaznia, fuvarost hivatott, megmagyarázta neki, hova
vigye, azzal összepakolt, bundájába vágta magát s mondta neki, hogy csak
hajtson szaporán, de vigyázva.
A mint a határból kiértek, a fuvaros beszélgetéshez kezdett, de nem
kapott választ; hátra néz, hát látja, hogy az orvos aluszik.
No, ha aluszik, akkor ő is megállitja a lovait, kifog, leszerszámoz, a
lovakat kicsapja a gyepre legelni, maga meg lefekszik a kocsi mellé a
szűrére s követi a jó példát.
Reggel jókor felébredt az orvos, a fuvaros épen akkor fogta be a
lovakat.
Az orvosnak ugy tetszett, mintha nagyon ismerős volna az a város, a
melyet a közelben lát.
--Nini, hol járunk már?
--Hát csak itt vagyunk még Léta mellett.
--Hát hogy a ménkübe lehet az?
--Csak ugy biz' a, hogy láttam, milyen jóizüen aluszik a tekintetes ur,
nem akartam, hogy a döczögős ut fölrázza az álmából.
Tehát az orvos a nagy sietséges igyekezettel azt nyerte, hogy egy
éjszaka kinn hált az ég alatt a szekéren--jó vetett ágya
tőszomszédságában.
Hogy fejezi ki a süketnéma jelekkel Deák Ferenczet?
Egy dunántuli fürdő látogatói előtt általánosan ismeretes egy
születésétől fogva süketnéma földbirtokos, ki különben sokoldalu
müveltséggel s igen kedves kedélylyel bir s csak ugy elpolitizál a
közügyekről jelekkel, mint a leghangosabb szónok;--feljegyzésre érdemes,
a hogy e néma honfi szokta Deák Ferenczet kifejezni, mikor felőle
értekezik:--először a bajuszán egyet sodorint, ez annyit tesz, hogy
„magyar“, azután összefogott öklének hüvelykujját kimereszti, ez azt
teszi, hogy „első“;--és igy „első magyar“, ebből aztán értheti minden
ember, hogy „Deák Ferencz“.
Miért vagyunk kénytelenek politizálni?