patrociniumi joggal bírt a zajnai szent Erzsébetről czímzett zárda
irányában: annak hagyott nevezetes összeget, oly feltétellel, hogy a
megürült fejedelemnői állást az ő kegyes növelt leánya, Livia foglalja
el. A szent gyermeket ő fejedelemnővé avatta.
Rafaela kezében tartá Livia kezét, mikor a végrendeletet felolvasták
előttük s úgy találta, hogy a leány reszket.
Rögtön utána Zárkány Napoleonról volt szó.
Livia szívdobogása a lázig fokozódott.
A herczegasszony maga mondta toll alá végrendeletét: saját szavai voltak
azok, miket most felolvastak.
Gyengédség és szeretet hangzott azokban. De semmi világos meghagyás.
Leont egyszerűen férje szeretetébe ajánlá. Ezt hagyta neki. Semmi
czélzást nem tett, mely Rafaelára vonatkoznék. Ismerte leánya büszke
természetét. Tudta jól, hogy az képes önakaratából, szerelemből
meghódolni: de elajándékoztatni nem engedi magát senkitől, még egy
halottól sem!
Livia szívdobogása szünni kezdett s a reszketést hőség váltotta fel.
A végrendelet végrehajtásával, a család legderekabb hivatalnoka: Dumka
úr lett megbízva.
A hivatalos tény bevégzése után a herczeg megölelte leányát, és az
arczát gyöngéden megcsókolá, mindenkivel kezet szorított; de Liviát
legutoljára hagyta. Ő előtte tisztelettel hajtá meg magát. Máskor annak
is meg szokta csókolni a homlokát; hiszen fogadott leánya volt, de most
már fejedelemasszonyi jelölt.
– Tehát menyasszonyok volnánk most már mind a ketten, szólt Rafaela,
felsóhajtva, mikor Liviával szobájába visszatért. Az én vőlegényem csak
egy földi fejedelem: a tied az ég királya. Én már megnyugodtam az
enyimben… és te?
Livia nem adott választ, de fejével intett tagadólag.
– Hogyan? Te nem? Te nem fogadod el a végrendelet hagyatékát? A fényes
polczot? Te nem akarsz apáczafejedelemnő lenni? Te elutasítod ezt a
dicsőséget magadtól?
– Nem érzek arra magamban sem képességet, sem elég erényt. Vessen meg
érte! Én nem akarok zárdaszűz lenni!
Rafaela e szóra egész szenvedélylyel ölelte magához Liviát s összevissza
csókolá.
– Én? tégedet megvesselek, azért, hogy lemondasz a fényes rangról, a
mire százan versenyeznek, előkelő családok leányai? Sőt szeretlek,
ölellek e szavadért! Te visszautasítod a végrendelet jótéteményét.
Köszönöm ezt neked! Így nagy tehertől szabadítottál meg. Külömben nekem
kellett volna arra vállalkoznom, hogy lebeszéljelek róla s az nekem nagy
lelki tusába került volna: visszatartani egy tiszta lelket attól, hogy
az égnek szentelje magát s visszahozni őt ide ebbe a mi bűnös
világunkba. Így nagyon jól van: te magad sem akarsz zárdába menni, még
fejedelemnőnek sem. Inkább elfogadod a női hivatást, ha ideje eljön,
minden terheivel, bánatával, csalódásaival. Inkább tűrsz nélkülözést s
ha kell, önfeláldozást. Így szeretlek.
S csókjaival bizonyítá, mennyire szereti.
– Látod, én is férjhez megyek; szólt Rafaela nagyot sóhajtva; pedig ha
végiggondolok azon a mi rám vár, nagyon elővesz a vágy, hogy magam
foglaljam el azt a helyet, mely neked volt szánva, s a te vőlegényedet
vegyem magaménak.
Liviának minden idege összerezzent.
Rafaela keblére téve kezét rebegé utána:
– Az én uramat és megváltómat.
Azután hosszan elhallgatott, szép fejét gondolatterhesen lecsüggesztve.
Majd kitekintett ablakán és felsóhajtott.
– Már csak három hónapig leszek itten. Akkorra van kitűzve menyegzőnk.
Belenyugodtam. Én felfogom magamat találni mindenütt. Nem várom
férjemtől azt, hogy angyal legyen! s a mit más hibának tart, azt én
emberi megszokásnak veendem. Engedelmes leszek és megelégedő. Igyekezni
fogok tudatlan maradni s nem hallgatok a mende-mondákra. Így nyugalmat
biztosítok magam körül. Saját sorsom nem igen aggaszt engen; de mi lesz
atyámból, ha én elhagyom? Én voltam egyetlen felvidítója életének. Nem
tudott elaludni soha, míg engem meg nem csókolt. Én nem úgy nőttem fel,
mint más nagyúri gyermek, a kit az apja csak ünnepnapokon lát, s csak
azért beszél vele, hogy megtudja, mennyire ment már a gouvernanttal az
angol nyelvben? Én kis gyermek koromban is mindig az atyám nyakán
csüngtem; mindenüvé elvitt magával, a hova utazott. S czipőimet ő húzta
fel mindig reggel. Maga tanított az első ábéczére. Minden ruhácskámat, a
miből kinőttem, félretette, ott vannak egy szekrényben sorban
felaggatva, mint egy emlékgyüjtemény. Búskomorsága csak akkor enyhült,
ha én beléptem hozzá. Orvosának soha sem mondta el, hogy mi baja, nekem
kellett azt kivallatnom vele. Minthogy éjjel keveset tudott aludni, a
délutáni álommal pótolta azt. De az meg álomlátásokat szokott neki
hozni, s a szívbetegek álomlátásai vagy gyönyörteljesek, vagy
iszonytatók. Nekem kellett pamlagánál őrködnöm és figyelnem arczára,
lélekzetvételére, töredezett szavaira, hogy megtudjam, mit álmodik most?
rémület, iszonyat kínozza-e? hogy felébreszszem belőle. Ki ébreszti fel
őt ezentúl kinzó álmaiból?
Rafaela csüggedten ült le íróasztalához, melyen atyja arczképe állt.
– Ha magára fog maradni, egy évig nem él; suttogá a herczegnő.
Aztán egyszerre Livia felé fordult s oly gyorsan ragadta meg a leány
kezét, hogy az szinte összerezzent bele.
– Hát te hová lészsz, ha én férjhez megyek? Velem nem maradhatsz többé.
Nekem férjem lesz, a ki parancsol velem. El kell tőlem szoknod. Hát itt
hogyan maradsz? Palotánk megüresül. Atyám szívbajával el fog utazni
valamerre: tán a hyerei szigetekre, vagy Kairóba. Kire maradsz, te
kedves kicsikém?
– Az Isten majd gondot visel rám; szólt Livia nyugodtan.
– Én gondoltam valamit. Régen főzöm azt már. Addig nem mondhattam azt
meg senkinek, a míg jó anyám végrendeletét fel nem bontották; mert a te
elhatározásodtól függött, hogy elfogadod-e a zárdafejedelemnői állást,
vagy visszautasítod azt? Most már elindulhatok. Te megmaradsz
elhatározásod mellett, hogy a végrendelet intézkedését, mely rólad szól,
nem fogadod el. Csak Nornensteint várom vissza; nehány nap alatt meg
kell érkeznie. Külömben ő róla bizonyos vagyok. Akkor nagy dolgokat
fogsz tőlem hallani, a mikből majd megtudod, hogy mi vagy te énnekem?
Livia sejteni sem volt képes, hogy mi terve lehet Rafaelának?
A következő napokban gyakran sétáltak együtt a parkban Rafaela, Livia és
az özvegy herczeg.
– Vezessük ketten az én jó atyámat, monda Rafaela, s egyik jobbról,
másik balról akasztá magát a herczeg karjába. A haraszt alatt tavaszi
ibolyát kerestek; már egy pár szál virított; a mit találtak, összetették
s azt Rafaela Miksa herczeg gomblyukába tüzte.
– Az én apám egy kedves kis dandy! úgy-e Livia?
Egy napon aztán megérkezett Alienor. Bécsből jött; ajándékokat hozott
Rafaela számára. Rafaela duzzogva fogadta, a miért Liviának semmit sem
hozott s azt kivánta tőle, hogy az ajándékokat oszsza meg Liviával.
Az nap este hárman családi értekezést tartottak, Livia nélkül.
Másnap reggel kocsira ültek négyen, áthajtattak az őskastélyba s
meglátogatták a családi sírboltot.
Madelaine herczegnő márványemléke ott állt már. A boldogult fekvő szobra
művészi remekül faragva díszíté a kőravatalt.
Imádkoztak, könyeztek mellette.
A herczeg megcsókolta a kőszobor homlokát.
Rafaela és Livia hajdíszébe egy-egy fehér rózsa volt tűzve; a herczegnő
kivette azt mindkettőjük hajából s odatette a szobor egymásra hajtott
kezeibe.
Azután ő is megcsókolta a kezeket, Livia is.
Este madame Corysandenak rossz kedve volt, s valamit parancsoló hangon
talált mondani Liviának, csak szokása szerint.
Másnap Dumka úr korán reggel megjelent madame Corysandenál, átadta neki
egy szép újdonat új bőrtárczában az egész évre járó kegydíját, a mit a
herczegnő végrendelete biztositott számára s tudatá vele, hogy
rendelkezésére áll az utazó hintó, bármikor akarja elhagyni a kastélyt.
Madame Corysande meg volt lepve, de inkább Alienorra gyanakodott, mint
bárki másra, s midőn búcsúzni a herczegnőnél megjelent, ott találva
Livián kívül még Alienort is, erőt vett érzelmein: nem árult el semmi
érzékenykedést, hálás szavakat szedett mondatokba s megkimélte a
társaságot minden theatralis jelenettől.
Livia megsajnálta, mikor elment, utána akart indulni Érezte, hogy annak
jól fog esni, ha valakit megölelhet az itt maradók közül, hanem Rafaela
meg fogta a kezét és visszatartotta.
Ugyanakkor Alienor majd kitörte a lábát abban az igyekezetben, hogy a
hölgyeket a lépcsőkön lekisérve, Liviát minden fordulónál jobb kéz felül
ereszsze.
Liviának feltünt, hogy Alienor eddigi kaczér udvarlói modora egyszerre
hódolatteljes tisztelgéssé alakult át.
Lovagolni mentek: mind a négyen, Rafaela, Livia, a herczeg és Alienor.
Rafaela előre bocsátá az atyját és Liviát.
– Gyönyörüen ül a lovon ez a kedves teremtés; mondá Alienornak elég
hallhatólag.
Mikor visszatértek, mind a két hölgy szobájába távozott, átöltözni.
Rafaela hamarább készen volt a maga toilettjével, mint Livia. Ő sietett
át amahhoz. A mit az nagyon szégyenelt: hogy olyan soká piperézte magát.
– Jól teszed! Én azt akarom, hogy szép légy. Én büszkélkedni akarok
veled. Ne fésüld úgy fel a hajadat. Az nagyon gyermekes külsőt ád.
– Hát azt akarja a herczegnő, hogy matrónás külsőm legyen.
– Megállapodottabb. Komolyabb. Így.
S ő maga igazgatta el neki a választékait, lehúzva azokat halántékaira,
hogy idősebbnek tessék.
Az ebédhez csak négyen jelentek meg, se az orvos, se a prépost, se Dumka
úr nem voltak ma hivatalosak.
A társalgás nagyon vontatva ment. Meglátszott mindenkin, hogy csak
szükségből keresi azt a tárgyat, a miről beszédet kezd. Más van a
fejében.
Alienor háromszor is áthágta a tilalmat, hogy háborúhírekről nem fog
beszélni, a miért aztán a beszédét a szó közepén szakítá félbe Rafaela
gyöngéden szigorú intése. A herczeget nem szabad izgatni e hírekkel.
Ebéd végével Alienornak meg lett engedve, hogy elmehet akármerre
szivarozni. Idebenn nem szabad. Miksa herczegre nézve az ebéd utáni óra
az a boldog idő, a melyben az álom önkényt meglepi. Éjszaka kerüli az.
Ilyenkor, a mint bágyadt fejét a karszék támlájára lehajtja, a karszék
gépszerkezete a támlát félig hátradönti, hogy félfekve aludjék. Ezek
drága pillanatok, a miket féltve kell őrizni.
A két leány ott maradt mellette.
Rafaela odaült a szék karjára s legyezőjével hüsselte az alvót.
– Nézd minő szép, mikor alszik! Olyan mint egy szent! Ez a szép, sima
márványhomlok! Ez a szenvedésektől megdicsőült arcz! Ez a kimondhatlan
szépségű ajk, melynek hallgatása is imádság! Ha sokáig nézek rá,
valóságos glóriát látok arcza körül. Van-e ennél szebb férfi a világon
valahol? Nézd, most összevonja szemöldeit. A halavány vonásokon
villanyos rángások czikáznak át; lélekzete szakgatott lesz; öklei
reszketnek: nyög. Rossz álma van most. Óh hányszor imádkoztam el róla e
lidércznyomást. Jer ide, próbáld meg te is. – Így. Nézd. A két kezet
összetenni a szive fölött, aztán rebegni: «óh Isten, légy hozzá
irgalmas! Amen!» Látod? látod? Mily sikere van a te imádnak! Már nem
nyög, nem szorítja össze ökleit, homloka elsimul. Arcza mosolyogni kezd.
Nézd azt a szelíd ragyogást e mosolygó ajkakon. Hagyd még a kezeidet
szive fölött. Most édeset álmodik. Most boldog. Most felmagasztosult.
Az alvó jobb kezét felemelte s a szive fölött imádkozó kezeket hirtelen
eltakarta vele, gyönyörteljesen suttogva:
«Óh Rafaela!»
Azok Livia kezei voltak.
Az alvó észrevette azt. Talán reszketésükről, s egy perczre
föltekintett:
«Kegyed az, Livia? köszönöm.»
Livia szemérmesen vonta ki kezeit az ő keze alól, mely a tovább alvó
szive fölött maradt. Most már csendes álma volt. Egy teljes óráig fel
nem ébredt.
Ezen a napon egész estig a legderültebb kedélyben volt a herczeg.
Este whiszthez készültek.
Mikor már le akartak ülni: Alienor egy távsürgönyt kapott az atyjától,
mely azt parancsolta neki, hogy rögtön keljen útra, külön vonattal.
Veszély a késedelemben.
Ennek tehát rögtön pakolni kellett.
– Azért nem bomlik meg az asztal, mondá Rafaela, mikor vőlegénye bucsút
vett (mintha ez volna a legnagyobb veszteség az ő eltávoztából).
Játszunk hárman, egy szalmabábbal.
A herczeg örült az indítványnak, mint egy gyermek.
– Játszunk hárman! Jó lesz!
– Az én társam lesz a szalmabáb.
A herczeg felsóhajtott. Lehet még a sóhajtásban is sarcasmus. Ebben az
volt: «tartok tőle, hogy a tied lesz!»
– Ti pedig együtt lesztek Liviával.
A herczeg mind kiejtette kezeiből a kevert kártyákat.
– Ah milyen ügyetlen vagy a kártyakeverésben.
Abban a perczben pedig már nem kellett a herczegnek attól tartani, a
miért felsóhajtott. Hasztalan volt Rafaelának a szalmabábot választani.
A szalmabábot már viszi haza az ő magasságos apja, az nem fog ő hozzá
visszajönni többet; a meglopott sürgöny már megtette hatását. Az
eljegyzést fel fogják bontani. Alienorra most már két uralkodó fejedelmi
czímer egyesítése vár. Az egyiken egy hableány, a másikon egy vadember;
s ezek nagyon vágynak egymás kebelére borulni.
A herczeg kezéből kiejtett kártyákért legelőbb lehajolt Rafaela, azt
Livia nem akarta engedni, ő igyekezett azokat felszedni: ezt megint a
herczeg nem engedhette meg. Így mind a hárman összekerültek – az asztal
alatt, a min aztán nagyon jót nevettek mind a hárman. Máskor a herczegre
nézve merénylet volt a földre lehajolni. Most nem szédült el bele.
Sokáig tartott a játék. A herczegnek egész öröme telt benne, hogy ő és
Livia sok pénzt elnyertek Rafaelától és a szalmabábjától.
Rafaelának kellett utoljára is figyelmeztetni Miksa herczeget, hogy már
ideje lesz a lefekvésre gondolni.
A jó éj kivánásnál Rafaela szeretettel csókolta és ölelte meg atyját, s
épen oly gyöngédségi nyilatkozatokkal vált meg Liviától.
Másnap már korán reggel felkölteté Liviát Rafaela.
A herczegnő igen korán szokott kelni. Az az életmódja volt, hogy a mint
a hajnal hasadt, rögtön felkelt; igen egyszerű házi öltönyt vett magára,
s aztán Liviával együtt lekocsizott a parkba; ott volt egy tó, melynek
vizét a beleömlő meleg ásványvízforrás folyton langyhűs állapotban
tartotta: ott félóráig ketten versenyt úsztak, s aztán ketten gyalog
visszamentek a palotába.
– Használjuk fel még a rövid időt; monda Rafaela e napon Liviának, úgy
sem soká tart már ez az örömem is.
Az úszás után gyalog visszatérők szemközt találkoztak Miksa herczeggel.
A beteg férfi máskor egész éjjeli álmatlanság után csak reggel felé
szokott elszenderülni, s azért későn kelt mindig. Most úgy örült neki,
hogy a nap fölkeltét látja s a harmatot a füvön!
– Hogyan? Te már fenn vagy?
– Az éjjel igen jól aludtam s azért korán lehetett kelnem.
– S nem várhattál bennünket haza s elénk jöttél?
– Úgy van.
– Hogy fog majd az orvos csodálkozni, ha nem talál szobádban! Oh mint
szeretném én azt a te orvosodat nyugalomba helyezni!
– Hiszen majd nyugalomba fog ő lépni felőlem rövid időn, kedvesem.
– Oh de nem úgy, a hogy te gondolod! Te rossz vagy. Látod!
A herczegnő csak olyankor tudott gyermeteg lenni, mikor atyjával
beszélt.
Ez nap a reggelizés után Rafaela Liviát vállánál átölelve, a saját
szobájába vitte s aztán leültette a balsacra.
– Igy. Most ülj velem szemközt. De most nem szabad nevetned. Igen
komolyan fogok veled beszélni. S aztán ne hívj herczegnőnek.
– Jól van; kis mama.
– Semmi kis mama! Te nem vagy kis leány többé; te nagy, eladó leány
vagy. Én téged férjhez akarlak adni.
– Ah!
– De ne csinálj ilyen gyermekes képet, mert akkor az egész tervem
összedől s én elszomorodom, ha te mosolyogsz. Hiszed-e, hogy én
szeretlek?
– Sőt bizonyosan tudom, herczegnő.
– Már megint «herczegnő!»
– Kedves Rafaela!
– Hát hogyan szeretlek?
– Mint édes testvérét.
– Nem igaz. Jobban szeretlek, úgy szeretlek, mint az édes anyámat.
Livia! Én téged édes anyámmá akarlak tenni.
– Herczegnő!
– Hívj nevemen! Én neked adom az atyámat.
Livia egészen elveszté minden gondolatát e váratlan villámcsapásra.
– Nem értettél meg? Én azt akarom, hogy légy te az én atyám hitvese…
Mért vetsz rám oly ijedt tekintetet?… Valami szörnyeszmének adtam
kifejezést? Atyám ötven éves, te húsz: leánya lehetnél, miként én az
vagyok. És én tudnék oly férfit, a milyen ő, egész lelkemből szeretni. –
De hát szerelmet kivánok-e én tőled? – Nem; csupán gyöngédséget.
Mindenki tudja: atyám maga is, az orvosok véleményét. Ő a tudomány
törvényszéke előtt halálra van itélve. Ki van rá mondva, hogy rendes
körülmények szerint egy évig él: gondos ápolás, gyöngédség mellett tán
kettőig is; szokatlan lelki izgalom, felháborodás nehány nap alatt
megölheti. Gondolhatok-e egyébre, mint arra, hogy az ő életét
megtartsam? Te egy szent vagy. Anyám zárdafejedelemnővé akart tenni. Én
másra gondoltam, arra, a mit szent József-házasságnak neveznek. A minek
köteléke a kölcsönös tisztelet. Te tiszteled őt, ő szeret téged. Egy
család voltunk eddig is. S hátha megtörténnék az, a mi nem tartozik a
csodák közé, hogy a te gyöngédséged visszaadná őt az életnek? Én
Istenem! miért ne gyógyulhatna meg egy szenvedő szív, egy szerető szív
által? Megtudnád akkor, mennyi szeretet lakik ebben a szívben s nem
cserélnéd el a birtokát semmi hizelgő ifjonczért. Ha ő még egyszer
boldog lenne! És te általad! Ha új öröm ifjítaná meg szép arczvonásait!
Ha a boldogságot, mit évtizedeken át megvont tőle a sors, most későre
tartogatta volna fel számára! – De ne követeljünk az égtől egyszerre
mindent. Maradjunk csak a jelennél. Engem boldogtalanít az a gondolat,
hogy őt elhagyjam egyedül, szerettelenül, ridegen. Ő nem panaszkodik
arról, a mit érez, a mint nem kérkedik azzal, a mit tesz. Élete egy
folytonos munka, mely hazájának, a közjónak, az emberiségnek használ; de
a melyről naplót nem vezet senki. Élete munkájáról nem a megtörtént
dicsőség, hanem a megakadályozott balesetek beszélnek. Mennyi balsorsot
elfordított az országról az ő eltitkolt, bölcsességteljes közbenjárása;
mennyi romboló vésznek állt útjába akadályul, mennyi gonoszt tört össze
fészkében, mielőtt tojáshéjából kipattanhatott volna? azt csak a
férfikönyek fogják elmondani egykor sírboltja előtt. E sírboltajtónak a
kulcsa most a te kezedben van. Maradhat zárva sokáig, ha te úgy akarod.
Napokat, hónapokat, éveket adhatsz az ő drága életéhez. Nem akarlak
megvesztegetni a nagyravágyással. Nem beszélek neked a megosztott
herczegi koronáról. Mit neked a világi hiúság? de szólok az ő
martyrkoronájáról. Oszszad meg vele ezt. Légy jótevője, boldogítója a
nyomorultaknak, s a minden árvák és özvegyek közt legárvább hazának! Óh
fogadd el férjül az én szegény atyámat!
Livia azt hitte, hogy az ég szakad most rá, s agyonsujtják a hulló
csillagok!
Oly védtelenül érezte magát, mint egy gyermek egy óriás ellenében.
Rafaela nem is várt tőle feleletet.
– Tudom, hogy megleptelek ez óhajommal, s kételyeidet látom; mert magam
is megküzdöttem velük. Emlékezhetel rá, mikor jó anyám halála után
találkoztunk, mit mondtam neked? Már akkor gondoltam erre. Mi lesz jó
atyámból, ha én is elhagyom majd, ha egyedül marad? Miért gondoltam
egyszerre te rád? Hisz rangjabeli nő van elég a világon, ki két kézzel
kapna az ő keze után, s tán korához illőt inkább kereshetne élettársul.
De én ismerem nemünk rigolyáit, mindazok a nők, a kiket közelből s
messziről ismerek, az élő pokol volnának ő rá nézve; kínoznák
szeszélyeikkel, s a mely nő nem őrizné meg jól az ő szeplőtlen
becsületét, az őt megölné. Őt csak az bírhatja, a ki mint egy oltárkép
jön be az ő szentélyébe: nem asszony, de védszent. Te vagy az. Benned
minden tökéletesség egyesül. Tőled minden hiba távol van. Soha sem
árultad el egy sóhajtással is, hogy szivednek valami titkos vágya lehet.
Hisz magad mondád: több voltam rád nézve, mint testvér: barátnőd voltam.
Ha szeretnél valakit, azt nekem elébb kellett volna megtudnom, mint
tenmagadnak. Képtelennek hiszlek oly végtelen tettetésre, hogy ezt
előttem el tudtad volna titkolni. Ez olyan fájdalom volna nekem, a mit
nem tudnék megbocsátani!
(Ah! de hát vallhatja-e meg egy leány azt, hogy szeret, annak, a kit
vágytársnéjának hisz? s Livia őt még most is annak hiszi!)
– Én azt gondoltam, folytatá Rafaela. Ime itt van egy hölgy, a minőt
valaki leimádkozhat az égből, a kinek gyermekkorától a mai napig minden
gondolatjáról lelkemmel állok jót. Ő eddig is családunk tagja volt,
maradjon örökre az. Atyámnak eddig is kedvencze volt. Ha én
roszszalkodtam, azt mondta: «nézd, Livia milyen jó!» Ő szeret téged.
Mikor előhoztam neki ezt az eszmét, megcsókolt érte. S azt mondta:
«igazad van. Csak a czíme változnék. Nőmnek nevezné a világ, s én atyja
maradnék ezentúl is. Nem is soká tartana rabsága. Legszebb hajadon
korában lenne szabad ismét. De nem köti-e le őt egy boldogabb emlék?»
Livia szédült; szemei előtt káprázatot játszott a világ.
– Ne szólj; ne húzd össze szemöldeidet, ne törd a fejedet azon, hogy mit
felelj? Ismerem én minden kételyedet. Hat hónap óta tusakodom magam is
azokkal. Nézd ezeket a leveleket, a miket rokonaimnak, nagynénéneimnek
írtam s olvasd el a rájuk küldött válaszokat. Tudakozódtam előre, milyen
néven veszi a társaság, ha atyám fogadott leányát veendi nőül?
Elolvashatod, hogy mit feleltek rá? Megtudhatod, hogy mi véleménynyel
vannak felőled. Nyilt, őszinte megbecsülés kész fogadni a születési rang
magas köreiben. «A magyar főnemesség társasága csak a nem-nemes előélet
irányában ismer zárfalakat;» így szól az egyik. A másik példákat sorol
fel, mik buzdításra szolgálnak. Több grófi nőrokonunkat láthattad azóta
kastélyunkban megfordulni, azok mind «leánynézőbe» jöttek. S te nem is
tudtál a felől, hogy téged megbirálni jöttek ide. Egytől-egyig mind
meghódítva mentek el innen s üdvöt kivántak nekem e sugallatomért… A
legutolsók voltak Nornensteinék, a kikkel e tervemet közöltem.
Tegnapelőtt hozta meg Alienor atyja válaszát. A büszke Nornensteini
Pratz uralkodó család kész tisztelettel meghajolni a szív nemessége
előtt s Octavián fejedelem azt kivánja, hogy a midőn fia engem oltárhoz
vezet, már akkor anyai áldást vigyek oda magammal: – a te áldásodat.
Livia csak lefordult eszméletlenül, ájultan a pamlagról.
Mikor magához tért, saját szobájában lelte magát, ágyában fekve, Rafaela
ott állt mellette az orvossal.
Mikor szemeit fölveté, Rafaela szelíden megcsókolá őt.
– Óh milyen gyermek vagy te! szólt feddő hangon hozzá. Ugy-e orvos úr,
nem lesz semmi baja?
Az orvos biztosítá róla, hogy az eset nem aggodalomkeltő. Fiatal
lányoknál gyakori tünet ez. Vérkeringési szabálytalanság. Gyógyítni sem
kell, elmúlik magától.
– Kérem doktor úr, menjen atyámhoz és nyugtassa meg.
Azután, hogy egyedül maradt Liviával, azt mondá neki:
– Kivánsz valamit kedvesem?
– Aludni, rebegé a leány.
Akkor aztán Rafaela maga leereszté ablakain a függönyöket, megigazítá
vánkosait feje alatt, Livia megfogta Rafaela kezét és ajkaihoz szorítá
azt.
Rafaela gyöngéd enyelgéssel mondá neki:
– Ma még te csókolsz nekem kezet, holnap már én teneked.
Azzal egyedül hagyta őt: hadd tudjon aludni.
Ah dehogy aludni! Szegény boldogtalan leány. De arczra borulva zokogni
ágyában, kétségbeesetten tördelni kezeit s attól az újjáról lehúzott
vékony karikagyürűtől kérni tanácsot, és azt csókjaival elhalmozni.
Hová fusson innen? – Csak az a kérdés.
Lehet-e azon rettentő talánynak megoldására találni, a mit a sors eléje
vetett? Mi kijárás van e tömkelegből?
Ime a legnemesebb férfi kinálja őt kezével. Rang, fény, gazdagság és
igazi szeretet van eléje téve a sorstól. Ha semmi más érzés nem, a hála
kötelezné rá, hogy annyi szeretetért viszonzásul adja mindenét, a mije
van: hűségét, szeretetét. Ha egy gondolatja van lelkében a büszkeségnek,
úgy elhatározása nem lehet kétséges. Herczegnővé lenni, a köztisztelet
legmagasabb polczára egyszerre fölemelkedni! De ő valóban szereti is
azokat, a kik őt úgy szeretik. Életét, fiatalságát fel tudná áldozni
azért a férfiért, a kit csak bámulni és tisztelni tanult; s ha azt
kivánná tőle, hogy legyen szolgálója ezentúl, hódolattal teljesítené
kivánatát. De az nejévé akarja őt tenni. Óh ez rettenetes! S hogy
válaszoljon erre? Hogy ejtse ki ezt a szót: «nem!» Mi okot adjon rá?
Hogy álljon meg tekintete előtt, hogy viselje el azontúl az ő látását? S
ha a tagadó válasz után hideg haraggal fordulnak el majd tőle mindazok,
a kik szerették, mivel védelmezze magát? Hová rejtőzzék el ítélő birái
elől, a kik azt fogják rá kimondani: «neved vagy bűnös, vagy bolond?»