is el ne téveszsz; mert az titkos irás. S ha készen lész vele, a levelet
ismét leragasztod, úgy hogy a felbontást észre ne lehessen rajta venni:
visszateszed a táskába s azt ismét bezárod s a szekrénybe
visszahelyezed.
– Ehhez nekem csak egy dolog lesz mulhatatlanul szükséges. Két órai idő,
a mely alatt biztosítva vagyok, hogy az az úr nem jöhet rám a táskája
után tudakozódni.
– Erről gondoskodva lesz.
– Miről tudom én meg azt az időt, a mikor hozzá foghatok?
– Mikor azt fogom neked mondani: «eredj, készítsd el a tarokkasztalt a
kártyázó szobában»:
– Elkészülök vele.
Azzal ment – theát felszolgálni a vendégeknek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Leon arra volt készen, hogy faggatni találják. Hogy próbálgatni fogják a
nyitját, mint lehetne valamit kivenni azokból a sulyos titkokból, a mik
lelkére vannak bizva? – Csalatkozott. Várakozásával ellenkezőleg, inkább
minden vele szólalkozó, tüntetésig látszott vinni irányában a politika
iránti közönyt. Egyes csoportok minden szögletben neki hevülten
vitatkoztak a borotvaélen tánczoló béke és háboru sorsa fölött; a
portepée különösen első tenort igyekezett énekelni; azonban a fekete
frakk is úgy beszélt a háboruról, mintha csak egy jótékony czélu
cavalcaderól volna szó, melyben csak az a kérdés, hogy a főurak milyen
costumebe öltözzenek, s aztán a bevétel nettó jövedelmét hogyan oszszák
ki a szegények között? Még a hölgyek is bele voltak keveredve a
politizálásba, s olyan szeretetreméltó vérszomjjal kisérték a férfiak
combinátióit egy megindulni készülő hadjáratról, hogy egészen
megfeledkeztek a tánczteremről miatta. Hanem a mint Leon valamelyik
csoporthoz közelített, észrevette, hogy rögtön felhagynak diplomatiával,
strategiával s forditják a beszédet a tavaszi lóversenyek hőseire:
«Advocate» – «Beindlstierer» futtat a mezőn: beszélnek az «Arany
Chignonról» s nagy érdeklődéssel tudakozódnak az ujon érkezettől, vajjon
Magyarország akar-e részt venni a bécsi világtárlaton s lesz-e ott külön
pavillonja? – Úgy tesznek, mintha ők félnének Leontól, hogy az kémleli
ki őket.
(«Bravó!» mondá magában Leon! «ugy én nekem a mai éj munkája nagyon meg
van könnyítve. Itt igazán csak mulatni kell».)
Átment a tánczterembe.
Kereste szemeivel a szép Pompeia baronesset, a kiről tudta, hogy itt
van.
Máskor oly könnyű volt rátalálnia. A hol legélénkebb volt a raj, ott
rejlett bizonyosan a méhkirályné. Ő adta a társaságnak az elevenséget;
élczei, csípős aperçüi, néha felötlő bohóságai is felvillanyozták a
pompájában elnehézkesült báli tömeget. Egész megjelenése feltünő szokott
lenni, toilettje szembeszökő, s izlése a merészség határáig vállalkozó.
Ahhoz is szokva volt Leon, hogy a hol ő vele találkozik Pompeia bárónő,
a hölgy az első, ki az ismeretséget manifestálja s a barátság jogait
igénybe veszi.
Most pedig valódi kémszemlészetet kell tartani utána, a míg valahol egy
szögletben ülve felfedezhető lesz, félig rejtve a kerevet támlájától,
melyen meghuzta magát.
Pompeia bárónő észrevétlenné akarja magát tenni.
Ruhája vadgalambszin selyem: egyszerű csipkézettel, minden virágdiszítés
nélkül. Szép szőke haja egész szigoru Amalazuntha tekercsben hátra
szorítva, csupán egy teknönczhajfésüvel feltüzve, mely épen oly
halványsárga, mint a hajzat. Arcza halavány, tekintete részvétlen,
közönyős, levert. A kezében tartott legyezőt sem mozdítja meg, hogy még
azzal se árulja el, hogy ezen a világon van.
A hajdani szeszélyes, kötekedő tündértől könnyen tudott volna szabadulni
Leon; de ez a szomoru, félrevonuló alak magához igézte.
Csak azt várta, hogy a legelső kontratánczot elkezdjék. Látta, hogy
Pompeia mindenkinek kosarat ad; nem akar tánczolni. Ki is találhatta az
okát.
A mint egyedül maradt, Leon odasietett hozzá.
Pompeia mintegy álomból látszott fölébredni, midőn Leon üdvözlé. S aztán
öröm gyulladt ki arczán, a mint megismeré. Kezét nyujtá neki:
– Ah: ön rám talált!
– A bárónő igazán bujósdít játszik. Még nem is tánczol.
– A gardedameom, az altábornagyné, tánczol helyettem s én őrzöm az ő
bouquetját.
– S a bárónő egész kosaras-boltot etablirozott itt, a miből a
tánczrakérőket ellátja.
– Az Istenre kérem, fel ne hivjon tánczolni, mert ma minden embert a
haragosaim lajstromába jegyzek, a ki ezt teszi velem.
– Nem is volt szándékom, bárónő.
– Ugy-e bár? Önnek több érzéke van, mint másnak. S aztán még azt
kérdezik tőlem: ugyan, mi baja? talán beteg? – Mi bajom? – Az, hogy most
itt «kell» lennem. Kell! Mit tehetek? Atyám parancsol. Mit érti ő azt? S
még kérdezik tőlem, hogy mi bajom? Pedig tudják mind. – Egyedül ön nem
kérdezi, a ki egyedül nem tudja.
E közben a tánczoló párok Leont hol megtaszították, hol a schlepjeikkel
sodrották el a helyéből, utoljára egy tourdesmainsnél úgy lökték hátba,
hogy térdei a szép úrhölgyéihez ütődtek.
– Ejh! mondá Pompeia bosszusan, gyerünk erről a helyről, hisz itt
mindenki elbotlik bennünk, s azzal fölkelt a kerevetről, nem őrizte
tovább a garddedameja bokrétáját, elhagyta a táncztermet, maga után
vonva Leont is.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Te, Vendelin, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázószobában», mondá
Nornenstein Octavián fejedelem komornyikjának.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«De ugyan hova tünhetett el a leányom? aggóskodék Falbenheim
altábornagy, nem látom sem a tánczosok közt, sem a helyén».
«De mi gondod neked a leányodra? Ott a gardedameje, annak a hivatala
rávigyázni. Gyere velem: a tarokkasztal szerelve van».
Az altábornagy szenvedélyes tarokkjátszó. Ez egy csatatér volt, melyen
harczias indulatait béke idejében is kiönthette. Elemében volt, ha
«pozdorjává törhette az ellenséget» s szerencsével játszott.
Pompeia bárónő a palota erkélyére kisértette magát Leonnal. Ott egy
padra leült s kérte Leont, hogy üljön mellé. Árnyékos, titoktartó hely
volt, a lámpák, csillárok világát megszürték a délszaki növények
virágbokrétás sürű lombjai; szerelmes pár sem választhatott volna jobb
helyet annál. Senki sem leskődött rájuk. Belülről a tánczzene zsibongása
hangzott ki, a kertből a csalogányok dala zengett fel, mikor a
hintórobogás szünetelt az élénk utczákon.
– Ön azt hiszi, hogy szenvedek, s azért nem kérdi, mi bajom? Ezek
odabenn mind részvétteljesen kérdezik, mert tudják, hogy nem szenvedek,
hanem gyülölök! S ön oly ártatlan arczot csinál hozzá: ön nem is sejti
azt, hogy gyülöletem legelső tárgya ön.
– Én? bárónő! Mit tettem én, a mi ezt fejemre vonta?
– Nem az a mit tett, hanem a mit nem tett. Mikor találkozott ön Rafaela
herczegnővel?
– Legutoljára a képviselőválasztáskor.
– A mikor ön elfoglalta Nornenstein Alienor helyét. – Miért nem foglalta
el ezt a helyet egészen?
– Bárónő!
– Kapott ön akkor egy himzett zászlót? Kaphatott volna még egy
jegykendőt is!
– Nagyon téved ön, bárónő.
– Nem tévedek. Ön gyáva. Nem tudja észrevenni előnyét? Büszkék voltak ön
irányában? S nem vette ön észre, hogy az istennő mindenkihez nyájas,
szives, leereszkedő, egyedül ön ellenében kevély! Mert a hajszálai
hegyéig szerelmes önbe! Az a kevélység csak a teljes meghódolást takaró
álarcz, s önnek nem volt bátorsága azt észrevenni.
– A herczegnő jegyben jár mással.
– A ki egészen rangjához illik. S ön nem merte ennek a másnak a helyét
elfoglalni, mert félt, mert nem bizott magában, hogy ura, parancsolója
tud lenni egy nőnek, ha herczegi bölcső ringatta is azt! Önben csak a
férfiui gyávaságot gyűlölöm, de a herczegnőben az asszonyi erélyt. A
szép herczegnő így gondolkozott: «ha ezt választom, a kiért égek, ez
nekem uram és hódítóm lesz; ha a másikat, a kit kinevetek, az szolgám
lesz és játékszerem; majd megtartom mind a kettőt: a szolgát czímemnek,
a hódítót szivemnek. Úgy lesz az jó».
– Bárónő! Ön saját neme ellen követ el igaztalanságot, midőn ezzel
vádolja a herczegnőt.
– Mert saját egész asszonyi nemem megérdemli ezt a vádat. Mondja csak:
hiszi ön azt, hogy lehet a világon nő, a ki Nornenstein Alienort
szeretni tudja? Szeretni? A reágondolástól üdvözülni? Ön nem hiszi azt.
– Hanem vele pompázni! – igen. Hisz bolondulnak utána! De a főrangú
hölgynek nem csak büszkesége van; hanem szenvedélye is. S a kettő megfér
szépen együtt. «Alienor» nevéből máskor is lehetett már csinálni
«Leon»-t. Lehet azt tüzjáték nélkül is. – S önnek tetszik ez a szerep?
Leon kétkedve nézett Pompeia szemébe. Szinjáték-e az csupán, vagy valódi
érzés is van mögötte?
– Oh nekünk nőknek csalhatatlan érzékeink vannak. Ön épen olyan
szerelmes Rafaelába, mint az önbe. Ha közönyös volna önre nézve, ott
csapongna mellette s udvarolna neki régi ismeretség jogainál fogva. De
ön fut előle. S azzal árulja el magát. Mért nem kerüli ön a többi nőket?
engemet? mást is? Mert tőlünk nem fél.
– Sőt megesküszöm rá, bárónő, hogy öntől egész a fegyverlerakásig félek.
– Az nagy bolondság volna. Hisz én nem akarok önből férjet csinálni; mit
érnék én el önnel? Egy szegény hivatalnok bárónéja, a ki maga vasalja a
ruháit! Én nem ilyen ábrándokhoz szoktattam magamat. Az én kevély lelkem
nem éri be a boldogsággal: az a más boldogtalanságát is akarja élvezni.
Falbenheim kisasszony önt uram nem számítja fájdalmai közé; hanem, hogy
Nornenstein Alienor neje – Zárkány Leon nejének nem okozna-e
fájdalmakat? azt nem tudom.
Ez veszedelmes vallomásnak látszott.
– Bárónő! Nem jó az embernek váltót irni alá, bármily hosszu időre is;
mert az egyszer mégis letelik.
– És aztán?
– Akkor fizetni kell.
– S kettőnk közül melyik a másiknak adós?
– Én vagyok az, bárónő, elismerem.
– A multakért nem. Azzal leszámoltunk. Ki van egyenlítve. Ön megtette
azt, a mit kivántam s annak akkor sikere volt. De a jövőre nézve,
bizonynyal mondom, hogy oly nagy adóssága van nálam önnek, a minek az
értékét még egyikünk sem ismeri. – Ha Nornenstein Alienort Etelváry
Rafaela férjül veszi, nekem nem marad más választás, mint kolostorba
mennem.
– Ez végletekhez csapongás.
– Igaz, hogy másik véglet is van. Csakhogy ahhoz nincs elég jó szivem.
Mert, higyje el ön, nagyon jó szív kell ahhoz, hogy valaki elfogadja
élete czéljául azt, hogy másnak mindig csak örömet szerezzen, magának
pedig cserébe megvetést. De ne beszéljünk erről. Ha ön megengedi azt
történni, hogy Nornenstein Alienor nőül vegye Etelváry Rafaelát, akkor
én úgy fogom önt gyűlölni, mint: – mint a hogy gyülölhet egy leány egy
férfit, a kinek egyszer elárulta, hogy szive van s az nem vette azt
észre.
Leont még ez sem melegíté fel. Talán, ha egy más kép nem töltötte volna
be lelkét, elég csábító lett volna előtte egy nőnek azon bizarr ötlete,
hogy «segíts engem férjhez menni ahhoz, a kihez én akarok; akkor
szeretni foglak téged». De nem. Még akkor sem. Sokkal ravaszabbnak
ismerte ő Pompeiát, mint hogy ezt elhigyje neki, s sokkal ravaszabb volt
ő maga, semhogy ilyen pókhálóval elhagyja fogni magát. Nem engedte
képzeletét felhevülni a kétféle szép szemek ragyogásától; a szép
ajkaknak élvezte csábító szavait, érezte arczába melegítő langy
lehelletét s nem kérdezte, hogy mi van még tovább?
– No hát beszéljünk másról; szólt Pompeia, könnyű bajaderjét meztelen
nyaka körül burkolva. Mit gondol ön, lesz az idén háborunk?
– Kivánom, hogy ne legyen. Félek, hogy lesz. De remélem, hogy mi
kimaradunk belőle. A jövendőt nem tudom.
– Én kivánom, hogy legyen; remélem, hogy lesz: bizonyosan hiszem, hogy
mi benne leszünk s a jövendőt előre fogom tudni.
– Olyan nagyon óhajtja bárónő atyját táborszernagynak látni?
– Mit nekem az atyám? Mit törődöm a háboruval? Nekem csak egy gondolatom
van. Ha megvan a biztos jelenség, hogy monarchiánk kész a háboruba
belevegyülni, úgy ez csak egy irányban lehet. Azon irányban, mely a
Nornensteinokat őseik fejedelmi hatalmába visszavezeti, mely a szent
liga terveit megvalósítja: melyért imádkozik és conspirál most odabenn
ez a társaság, melyről ön azt hiszi, hogy tánczol és kártyázik, Nem:
ezek imádkoznak és conspirálnak. – Ne tekintgessen ön az ajtóra; nem
leskelődik utánam senki. Atyám a tarokasztalnál ül s onnan őt nem
engedik felkelni, mások pedig oly gonddal ügyelnek reám, mint a
milyennel ügyeltek Juditra, mikor elküldték, hogy hozza el Holofernes
fejét, s aztán a krónikák szemére nem vetették a hősnőnek a tête a
tête-t…; sőt elnevezték róla a megmentett várost Bethuliának: «Isten
szűz leányának».
– Tehát az én fejemet akarja elvinni a bárónő?
– Azt. S tudja, mit nyerek vele?
– Nem tudom; nem ismerem az értékét.
– Ha én úgy levehetném ezt az ön fejét, hogy abból megtudnám, vajjon
csakugyan teljesül-e az, a mit én óhajtok: lesz-e háborunk?
– Akkor a bárónő ezzel lekötelezni hinné Octavián fejedelmet?
– Oh ne higyje ön, hogy én magamat csalom meg, midőn más is meg akar
csalni! Senkinek nem tartozom annyi tromffal, mint Nornenstein
Octaviánnak. Ő engem nagyravágyása eszközének használni vél.
Megbizottjává tesz. Cselszövényeibe avat. Apámat heteken át magánál
tartja, mintha legkedvesebb rokona volna, s nem törődik vele, hogyha fia
mulatja magát mellettem, de a mellett a legcsalárdabbul intézkedik, hogy
gátakat rakjon közénk. Én nem vagyok a fiára nézve «partie». Ha egész
ember volna! Annak még egy kiegészitő rész kell, a ki őt «valamivé»
tegye. Ő enged engem hirbe hozni, csalogattatni, hizelgő reményekben
élni. «Kedves kis leányomnak» nevez és nevem napjára ajándékokat hord. S
a világ gunyja olyan olcsó! Nem csodálom, hogy sokan vannak, a kik a
cyankalit olcsóbbnak találják. De nekem nincs kedvem holtan lefeküdni.
Én győzni akarok. Csak egy akkora kis reménysugár legyen, mint ennek a
lámpának a fénye, a mi a fák közül olykor felvilágít, mikor a falevél
mozdul, és Octavián rögtön felmondja a hitet Etelváryéknak és Alienort
elküldi Etelvárról Ehrenbreitsteinba.
– S mi vár rá Ehrenbreitsteinban?
– Ott vár először is a fejedelem, a ki a ligának a feje, s a ki a
szövetségeseket a monarchia táborába vezeti, ha az actióba fog lépni.
Másodszor pedig – ott vár reá annak a fejedelemnek a leánya, a ki pupos
hátu ugyan és mellbeteg, de a kinek keze Alienort a nornensteini
uralkodói méltóságba visszavezeti.
– De hisz akkor ön csak azt éri el bárónő, hogy Alienor Etelvár helyett
Ehrenbreitsteinba fog menni.
– Ne feledje ön el, hogy közbeesik Bécs!
– Ah! tehát egész hadilábon állunk? Egész a «qui vive?»-en.
– Lássa ön: én még a tervembe is behagytam pillantani. A gyóntatómnak
nem mondom el azt, a mit önnek! pedig bigott vagyok s félek az
elkárhozástól. Ha Octavian elébb tudná meg azt, mint Alienor egybekelése
Rafaelával megtörténnék, akkor ez el is maradna örökre. Érti ön már
most, hogy mennyivel adósom ön nekem?
Leon e perczben arra gondolt, hogy a szépség egyedül még nem teszi a nőt
tündérré. Az a másik leány még azt a titkát is, a mi egészen kedveseé
volt, csak sejteni engedte, s azt követelte tőle, hogy ha róla álmodik
is, mire fölébred, elfelejtse, hogy mit álmodott!
Falbenheim Pompeia pedig csábító szép volt. S a csábot sokszorozta az a
merészség, a mivel megvallotta, hogy más neje akar lenni: nincsen semmi
«ellenséges» szándékkal az iránt, a kit szép szemeivel megigéz. Ő rá
nézve nem akar nő lenni; csak tündér.
Leon sem volt gyermek.
Hanem azért mégis azt felelte a szép syrénnek erre a kérdésre:
– Mindent értek, bárónő, csak egyet nem: azt, hogy miért vagyunk mi
ketten ma itt?
– Világosabban szóljon.
– Tehát először is: olyan kedves ember-e Nornenstein Octaviánnak Zárkány
Napoleon, hogy azt útjában el kellett fognia; mert nála nélkül e fényes
estély tökéletes nem lett volna? Másodszor: olyan nagyon kedves hely-e
Nornenstein Octavian badeni kéjpalotája Falbenheim Pompeia bárónő előtt,
hogy mikor gyülöli az egész világot, akkor ide jöjjön azt felkeresni? s
minden migrainek, görcsök s más otthonmarasztó ürügyek úgy elmultak-e
örökre a női fegyvertárból, hogy atyja által ide engedte magát hozatni
akkor, a midőn princz Alienort Etelvárra küldték házasodni? És
harmadszor: valjon Nornenstein Octavián fejedelem azzal a szent
szándékkal idézett-e ide minket kettőnket, hogy alkalmat adjon nekünk
princz Alienor etelvári házasságát elrontani?
Pompeia hosszan nézett e szavak után Leon szemébe. Tapasztalá, hogy itt
nem közönséges ellenféllel van dolga.
Most még közelebb simult hozzá. Egészen oda tapadt Leon vállához.
– Nem. Mind a három kérdésre «nem!» Ön egészen le akar engem fegyverezni
s azt akarja, hogy puszta kézzel küzdjek meg vele. Ugyan kérem, húzza le
hát legalább az egyik keztyűjét, hadd fogjam meg az egyik kezét. Azért
akarom ezt tenni, hadd lássam, hogyan történik az meg, mikor egy férfi
ijedten ugrik fel egy nő mellől, s kezét kirántja a kezéből és elfut
tőle? Azt már megvallotta ön, hogy fél tőlem. Ezt látom. Most még azt
akarom meglátni, hogyan ijed meg tőlem?
Ezzel odasugott a fülébe.
– Az alatt, a míg ön itt az erkélyen velem beszél, odabenn ellopják
önnek táskájából a rábízott sürgönyt és lemásolják.
E szavak után visszakapta a fejét Pompeia, s szilaj tekintettel nézett
Leonra, mint a ki saját vakmerő kisérletétől megrettent, s két kezével
erőszakosan szorítá össze Leon kezét.
Leonnak most két teendő közt volt választania.
Vagy kirántani kezét a kedves bilincsekből, s keresztül rontani a fényes
termeken, a míg a házi úrra rátalál, ott annak a szemébe mondani: «uram,
önnek a házában tolvajok vannak!» s azzal sietni a rendőrhivatalba s
feljelenteni a történteket; vagy pedig elmosolyodva ajkaihoz vonni a
szép tündérnő mindkét fehér kezét, egyiket a másik után megcsókolni, s
aztán azt mondani neki: «édes bárónő, csak enyelegjünk itt, a meddig
önnek tetszik, (nekem tetszik); hanem aztán mondja meg azoknak az
uraknak, hogy soha se törjék a fejüket azon a sürgönyön, a miért kár
volt a lelkiismeretüket megterhelni. Az nem az igazi okirat. Az épen
csak ellopatásra volt szánva. Az igazi itt van a homlokomon belül s azt
nem hagyom elcsenni».
E kettő közül kellett volna választania.
De nem tudta megtagadni jellemének alapszinét: a hajlamot a gúnyra, a
csúffátevésre. Talán nagyon is kapóra jött neki e megtorlás. Rászedni
azt, a ki lop. Elnézni, hogy czepeli ez a kavicscsal telt zsákot, abban
a hitben, hogy aranyat lopott. Ezt az egész társaságot, melynek
kártyavárat máskor is segített már építeni s mikor készen volt, ráfújt,
összeomlott, most utoljára hétországra szóló módon feltréfálni!
Elvezetni a diplomatia kémeit az igazi nyomról, s beleigazítani a
posványba saját kivánatuk és törekvésük szerint, hogy saját maguk tegyék
magukat bolonddá.
Arra nem gondolt, hogy egy ilyen tréfának oly következményei lehetnek, a
miket milliók vére és könyhullatása fizet meg!
Csupán egy kisebb catastrophát látott előre, a mi utána bekövetkezik, s
ezt nem sajnálta. Nornenstein felfogja bontani fiának eljegyzését
Rafaelával, mihelyt nyilt útat lát maga előtt uralkodói méltóságába
visszajuthatni. A Rajnaszövetség az ő tündérálma, s annak a
naprendszerében ős koronák keringenek. Egy olyan kis asteroid, minő egy
magyar mágnás czímere, azok közt elhalványul. S Leonban volt valami
gonoszság, hogy ezt meghagyja történni. Rafaela megérdemli e fenyítést a
sorstól, hogy elhagyja a vőlegénye. Egy férfit, a kit nem szeret, nem
becsül, de férjül választ, csak azért, mert annak a rangja még egy
fokkal magasabb, mint az övé. S a sors csak azt teszi vele ekkor, a mit
a gondos anya, mikor leányát megfenyíti. Soha sem lenne boldog
Alienorral.
A gúny dæmona súgta, mit mondjon.
Csendesen mosolyogva szólt:
– Most még a másik kezemet is odaadom, bárónő, s ha nem bízik bennem:
húzzon ki egy selyemszálat bajaderjéből és kössön meg vele, hogy el ne
futhassak. Hát ön valóban azt hiszi, hogy Nornenstein Octavian fejedelem
ismétli rajtam, a mi Berlinben oly nagy zajt ütött, a
sürgönyelsikkasztást? Hogy a mit az ön varázsszava ki nem vehetett
belőlem, azt majd kiveszi a tolvajkulcs? Ez megengedett fogás. Én nem is
neheztelek érte; s kész veszteségnek tartanám e műtétet megakadályozni,
azon az áron, hogy ön mellől eltávozzam. Kivált ha még olyan kedves
barátomnak is, mint Octavián fejedelem, mulatságot szerezhetek vele.
E közben csendesen nevetett.
Ez a nyugalom, ez a halk nevetés zavarba hozta Pompeiát.
– Mit nevet ön?
– Azon a sajátszerű sarcasmusán a sorsnak, hogy ugyanazon perczekben, a
mikben én Falbenheim altábornagy leányának szemeiből egy titkos
jegyekkel írt rejtélyt törekedem kiolvasni: Falbenhein altábornagy maga
az én sürgönyöm kibetüzésén töri a fejét; s aztán a mily hasztalan
keresem én az én cryptographiám nyitját, ép oly sikertelenül sorozza ő a
maga rejtélybetüit egymás után. Az írás kulcsa nélkül ő épen úgy nem tud
meg semmit, mint én.
– S ha ön kitalálná az én rejtélyemet, szólt forró lélekzettel a leány:
átadná nekem az ön rejtélyét?
Leon hosszasan nézett e kérdés után a csodálatos hölgy szemébe, kiben
annyi ellentétes indulat egyesült, hogy nehéz volt kitalálni, melyik
kormányozza a másikat: a nagyravágyás-e, vagy a szenvedély? Mi benne a
ravaszság, mi az esztelen hajlam? mi a számítás, mi az önfeledtség?
Leon kivette mellényzsebéből azt a kis jegyzéktárczát, a minek
pergamenlevelei mint egy legyező nyithatók szét, s aztán azt mondá
Pompeiának:
– Bárónő, én megismertetem önnel az én sürgönyöm titkos iratának
kulcsát.
Pompeiának egészen oda kellett dülnie Leon vállára, hogy a kerti lámpák
rezgő fényénél az irón vonásait kisérhesse, melylyel a rejtély mintáját
Leon megérthetővé tette előtte, a míg megmagyarázta neki, mint történik
a megoldás a «non semper idem» jelszó betűi nyomán. E magyarázat sokáig
tartott, s ez idő alatt kénytelen volt arcz arczhoz érni; a leány keze
az ifjú kezével együtt tartá a jegyzőkönyvet: szívdobogása áthangzott
hozzá. Talán észre sem vette mindezt, úgy elfoglalta minden érzékét a
titokcsomó kibontása.
– Felfogta ön, bárónő?
– Várjon csak. Adja ide ezt a jegyzőkönyvet és az irónt. Majd én
kisértem meg a titkos irás szerint valamit írni. Elolvashatja-e?
Azzal elvette tőle a jegyzőkönyvet, térdére tette azt, s írt bele nagy
figyelemmel betűzve szavakat: a titkos irás rendszere nyomán.
Azután visszaadta a jegyzőkönyvet Leonnak, hogy betüzze ki a talányt.
Mik lehettek e leirt szavak?
A míg azokat Leon egymás után kibetüzte, a leány arcza lassan kigyuladt,
homloka kipirult s szemei megteltek könynyel. Mikor minden szót kitalált
Leon, akkor egy leányt látott maga előtt, a ki sír.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ki lett megcsalva?
Leon?
Vagy Pompeia?
Vagy Octavián?
… Hát Livia?!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ki lett meglopva?
Leon?
Vagy Pompeia?
Vagy Livia?
… Hát Alienor?!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A soupéenál diadaltól ragyogó arczczal került Pompeia Nornenstein
Octavián elé.
– Kezünkben van a sürgöny másolata, sugá halkan a rendúr.
– De nálam van a titkos irás kulcsa; suttogá Pompeia.
E szóra Octavián felhúzta homlokára a szemöldeit, s furcsán
összecsücsörített száján át szívta a levegőt, a mi azt látszott
kifejezni:
«– Hüh! kisasszony: ezt drágán fizethette ön meg».
Pompeia elérté az arczkifejezést, s mutató ujja hegyével végig ütött
gyöngén az összecsücsörített ajkon s ezzel megint az volt mondva:
«– Bolond! te fizeted azt meg Alienorral».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Leon, a mint a világosság elé lépett, kivonta kebléből a zsinórra
akasztott medaillont, s megnézte, hogy nem törött-e el rajta az üveg?
Hát csak nem törött el.
RAGYOGÓ VESZÉLY.
Fél év mult el Etelváry Madelaine herczegasszony halála óta, a mely
napon a család letette a mély gyászt, s a fekete csipkék helyet adtak a
fehér diszítéseknek; azon a napon bontották fel a herczegasszony
végrendeletét is s felolvasták a hivatalos személyek, az aláiró tanuk s
a meghívott hagyatékosok jelenlétében.
A herczegnő figyelme mindenkire kiterjedt; madame Corysande is
megnyugodhatott, számára élte fogytáig tartó évdíj volt rendelve.
A herczegasszony végrendelete úgy volt szerkesztve, hogy legelébb is a
cselédjeiről, azután környezetéről emlékezett meg, úgy tért mindig
feljebb a kedvenczeire, közintézetekre, végezve általános örökösén, a
férjén.