begyepesedett sirokat? Mit bántják a te apádat, a te anyádat, a kik nem
vétettek senkinek, a kiket te sohase is láttál s a kik már régóta
pihennek a hant alatt? Úgy szeretnél sírva fakadni, úgy szeretnél
elfutni, elmenekülni e tudós emberek elől. Mire jó, mire való ez a
borzasztó megfigyelés? Miért kell ennek hetekig, hónapokig tartani?
Mert hetekig és hónapokig tart. Közbe jön a tavaszi ujonczozás; járási
orvosnak, megyei főorvosnak ott van dolga, azt a dolgot halasztani pedig
nem lehet.
Elmulik az ujonczozás, ujra kezdődik a megfigyelés.
Beszélgetnek vele száz dologról, intéznek hozzá ezer meg ezer kérdést.
Olvastatnak vele könyvből. Elmondatják vele minden imádságát könyv
nélkül, a mennyit csak megtanult életében. Kisértetbe hozzák emlékező és
itélő képességét. Egyik napon bevisznek hozzá egy csúf bogarat. Mutatják
neki a megfigyelő rabszoba asztalán.
– Tudod-e micsoda bogár ez?
– Tudom, ez a cserebogár.
– Hát azt tudod-e, miért van ennek hat lába?
A lánynak tátva marad a szája e kérdésre. Ragyogó két nagy szemét
rámereszti a tudós szakértőre. Bámul.
– No csak ne bámészkodjál, hanem felelj szaporán!
– Én mondjam azt meg, miért van a cserebogárnak hat lába? Hogy tudhassam
én azt? Bizonyosan azért van, mert isten úgy teremtette.
Van-e olyan tudós a földön, a ki megmondhatná, miért van a cserebogárnak
hat lába? S születik-e olyan tudós valaha, míg a világ világ lesz?
Mindegy. A lány oktalan felelete jegyzőkönyvbe iktattatik. Az ily
feleletek nyers anyagot képeznek. E nyers anyagból fog egykor kikelni a
szakértői vélemény, mely megállapítja, ép elméjü-e a lány?
Azonban a szakértő tudósok fő feladata mégis csak abban áll, kutassák
ki, vajon volt-e, lehetett-e valaha a lánynak kicsinyje? Szült-e igazán
valamikor vagy csak a nemes vármegyét bolonditja?
Szorongó szivvel tiltakozik a lány minden további megfigyelés ellen.
Egyik napon megint bizalommal fordul a káplárhoz.
– Káplár ur, kérem a jó istenre, mondja meg nekem, nem lehetne másként
az én igazságomat kitalálni? El kell nekem az orvos urak előtt mindent
apróra beszélnem?
– Te csak engedelmeskedjél édes lányom mindenben. Senki se tudja azt
előre megmondani, mi lesz a javadra, mi lesz a terhedre. De bizonyosan
terhedre lenne, ha huzódoznál.
Megszokta a lány a szófogadást. Más kezelába volt kis gyerekségétől.
Most meg nagy vétkének súlya alatt még úgy se szabad ellenállnia
semminek.
Össze-vissza vizsgálták az orvosszakértők úgy, a hogy a tudomány
parancsolja. A hogy a halottat szokás. Csak épen hogy föl nem
darabolták. A mihez pedig igazán kedvük lett volna.
Egy szóval se mondták meg neki, hogy ifju testén mit szemlélgetnek s
miért szemlélgetnek. Csak a végén tértek rá a kérdésre.
– Ismered-e az ujszülött kis gyereket? Tudod-e, hogy kell vele bánni?
– Hogyne tudnám, hiszen nekem is volt egy édes kis gyerekem.
A két tudós szakértő összenéz. Ime a rögeszme a lánynál. Még nem is
kérdik: már is gyermekére tér át.
– Látod-e néha kis gyerekedet?
A lányból kitör a köny.
– Hogy láthatnám én azt? Elvette már tőlem az isten örökre az én nagy
bűnöm miatt. Oh bár csak láthatnám még egyszer! Ha néha behunyom
szemeimet, ha rám nehezedik az álom és a sötétség, sokszor mintha jönne
hozzám messziről, mintha ölembe ülne, nyakamat átkarolná s édes piros
ajkaival összecsókolgatna. Beszélget is hozzám, játszadozik is előttem,
a lelkem repes az örömtől. Máskor meg ott látom az ó-téglavető gödörben
a haraszt alatt, mintha csöndesen aludnék s két aranyos kis kezét
kitárná én felém. Néha pedig azzal büntet az isten, mintha ott látnám
meghalva, megfagyva, szétmarczangolva s nem tudom fölkelteni, uj életre
hozni. Elfutok tőle, megint visszafutok hozzá, erőm még se fogy el, se
nem segithetek, se vele együtt meg nem halhatok. Mikor fölébredek, mikor
a börtön ablakán át bejön a világosság, sokszor nedves a fejem alja
hulló könyeimtől.
Elég!
A két tudós szakértő most már mindent tud. Ismeri a lánynak
testét-lelkét, minden gondolatát. Jegyzőkönyvük megtelik mindenféle
ákom-bákommal s ott hagyják a lányt börtönében. Eltávoznak irásba
foglalni a véleményt.
Érdekes az eset. A törvényszéki orvostan ugyan ismer már efféle
eseteket. De ez is alkalmas arra, hogy a szaklapokban leírják,
részletesen ismertessék. Hadd gyarapodjék vele a tudomány nálunk is,
idegen országban is.
Egy nap, két nap a kaszinóban is arról foly a beszéd. Az esküdt urat
közös erővel és általános derültség közt kinevezik tökfilkónak, a miért
egy szegény leányt másfél esztendeig faggat s még se veszi észre, hogy
elméje meg van háborodva. Pedig betegsége már jó előre is haladt,
rögeszméi mellett már látásai is vannak.
Megtudja az esetet az egész város. Megtudja a Három Grátia is.
A három Bödönkuthy agg kisasszony.
Sohasem volt három szelidebb és kedvesebb lélek, mint ez a három agg
kisasszony. Az Eszti, a Juszti és a Manczi kisasszony. Nagyon benne
voltak már az időben. Jómóduak voltak, együtt laktak, sohasem ment
férjhez egyikük se. Így maradtak pártában. Minden jótékonysági női
fáradozásnak s névtelen áldozatnak ők állottak az élén. Az egyik kissé
kancsal volt, a másik kissé biczczent az egyik lábára, a harmadik kissé
czipóhátu volt, de mind e fogyatkozásokat alig lehetett észrevenni. A
dévaj megyei fiatalság valamikor régen mégis elnevezte őket a Három
Grátiának. E név rajtuk is maradt, noha azért tisztelte, becsülte őket
mindenki.
Ők is meghallották Gergő Zsuzsi esetét. A megyei főorvos házi orvosuk
volt, elbeszélte nekik részletesen.
Megkérdezték a káplárt is. Hogy viseli magát az a lány? Csakugyan
háborodott elméjü-e a boldogtalan?
– Úgy kell lenni tekintetes kisasszonyaim, mert az orvos urak úgy
mondják. De én ugyan egy óráig se hiszem. Olyan tiszta annak az elméje,
mint a napvilág.
A káplár tudatlan, tanulatlan ember, az ő szavára ugyan semmit se lehet
adni. De a Három Grátia azért mégis fölkeresi az alispánt, a ki maga is
agglegény, hogy azt a szerencsétlen lányt, ha kiszabadul, a vármegye ne
verje ki az utczára, hanem adja át nekik. Ők, ha birnak vele, majd
gondját viselik.
Úgy is lett, a hogy a három jó lélek kivánta.
A szakértő orvos urak elkészültek véleményükkel egy hét alatt, a biróság
elkészült határozatával egy hónap alatt.
A tudós szakértők kimondták, hogy Gergő Zsuzsánna huszonkét éves helvét
hitvallásu hajadon leányzó, mérsékelten táplált nőcseléd, ez idő szerint
vizgálati fogoly, irni-olvasni tud, elemi iskoláztatásban részesült,
kezdetleges ismeretekkel bír, ez idő szerint minden heveny kórtól mentes
állapotban van ugyan, de agya nemi idegbántalmak által megtámadva,
valószinüleg öröklött hajlamok által is elősegítve, kezdődő és
gyógyíthatlan elmebetegség tüneteit tanusitja; elmebetegsége a rögeszme
alakjában jelentkezik, a rögeszméhez már káprázatok, csábeszmék, látások
csatlakoznak; gyakran szomoru és siránkozó, borult kedélyü s önmagát
kárhoztató; súlyos önvád nehézségeit érzi s betegsége a tovább
fejlődésben előre láthatólag az üldözési kórság alakját fogja magára
ölteni; s ámbár mutatkoznak némi jelek, mintha valamikor terhes
állapotban lett volna, de minthogy sem külsőleg, sem belsőleg semmi
kétségtelen szervi változás vagy tárgyi jelenség arra nézve, hogy valaha
egészséges gyermeket szült volna, világosan fölfedezhető nem volt:
ennélfogva önmagát gyermekelhagyással terhelő vallomásai másnak, mint
agybántalmai kifolyásának nem tekinthetők.
Ezen az alapon hozta meg a biróság is a maga jól megfontolt igazságos
határozatát. A boldogtalan teremtés ellen a gyermekkitevés és emberölés
vádját saját beismerése daczára se találta igazoltnak, sőt ha vallomása
mindenben igaz volna is, másfél évre terjedő vizsgálati fogsága által
úgy kell őt tekinteni, mintha büntetését már kiállotta volna; figyelembe
véve tehát a szakértői véleményt is, a mely szerint gyógyíthatlan
agybetegségben szenved, őt ártatlannak kellett találni s ügyét
megszüntetni. A költségeket a vármegye pénztára viseli.
A lányt fölvezették a biróság elé s kihirdették előtte a határozatot.
Egy szót se értett belőle, kivált mikor már a szakértői véleményt is
felolvasták előtte.
Csak akkor értette meg sorsát, a mikor az elnök jól összeszidta s
komolyan megintette, hogy máskor ne tegye lóvá a nemes vármegyét.
Lett volna ugyan még szava is, kérdése is a nemes vármegyéhez, de az
elnök intett kezével, a káplár karon fogta a szegény lányt, meg sem állt
vele a Három Grátia lakásáig.
Ott állt a folyosón mind az Eszti, mind a Juszti, mind a Manczi
kisasszony. Részvét és mosoly volt jó arczukon.
– Imhol tekintetes kisasszonyaim, elhoztam Gergő Zsuzsit. Csókolom a
kezüket.
– Hozott isten szegény leányzó, ne félj nálunk semmitől, a vármegye
nekünk adott, meglehetsz minálunk tisztességgel, mi megbecsüljük a jó
cselédleányt.
A káplár megitta pohár borát, megtörülte a bajuszát, kezet csókolt a
kisasszonyoknak s elment útjára.
A lány is kezet csókolt úrnőinek. Most már szabad volt. A világ
törvényétől most már nem félhetett. De a szomoruság azért ott lakott
szivében.
– Nem vagyok én elmeháborodott, hanem szerencsétlen vagyok. Meglássák
ezt kegyes kisasszonyaim!
Fölruházkodott azonnal. Úrnői ellátták mindennel. Egy hónap mulva a
szelid szó, a tápláló étel, a szabad levegő, istennek ragyogó napja és a
szorgalmas munkásság visszaadta a lánynak az arcz minden üdeségét. De
úrnői is látták, hogy sohase volt jobb cselédjük az életben.
X.
Az asszonytermészet, hiába, csak asszonytermészet. Megtagadni azt nem
tudja semmiféle asszony. S ámbár a Három Grátia egyike se volt még
asszony, hanem tisztes kora daczára mindegyik csak hajadon:
mindamellett, sőt annál inkább nagy volt bennök a kiváncsiság.
Hányszor megmondta, mennyire lelkükre kötötte házi orvosuk, hogy szegény
Gergő Zsuzsi előtt gyerekéről elő ne hozakodjanak, mert ezzel csak
rögeszméjébe zökkentik vissza, csak betegségét fokozzák és siettetik!
Szót nem fogadtak volna s kiváncsiságukat el nem fojtották volna a
világért se.
Mikor a hetek multak egymásután s látták, hogy a lány szelid, dolgos,
szófogadó, otthonülő, mindenhez értő, mindig éber s hűséges, mintha
mellettük nőtt volna fel: egy napon maguk közt érett megfontolás után
elhatározták, hogy mégis előhozzák a gyereket. Lehetetlennek tartották,
hogy ebből baj támadjon. Eszti volt a legidősebb, őt bizták meg a hősi
vállalat végrehajtásával.
Egyik délután behivta a lányt a szobába, maga mellé ültette s kötött,
varrt, horgolt, tűzött-fűzött és társalgott vele órákig. S mikor már
csaknem testvéri bizodalom gerjedt bennük egymás iránt, csak előállott a
szóval.
– Elfelejtetted-e már, édes lányom, a te kis gyermekedet?
– Nem felejtem én azt el soha a mig élek.
– Oh édes lányom, ne gondolj rá többé, hiszen a doktor urak megmondták,
nem volt neked soha piczinyed.
A lány letette a pamutfonalat ölébe s fájdalmas merengéssel kinézett az
ablakon.
– Azt mondták, az igaz. Bizonyosan azért mondták, hogy a vármegye
megunta már a velem való vesződséget. Aztán honnan is tudhatnák ők, hogy
nekem piczinyem volt?
– Az előtt senkinek se beszéltél róla?
– Hogyne beszéltem volna! A herendi kocsmárosnénak is beszéltem.
Egyszerre felugrott ülő helyéből. Arcza elborult, elkomorodott.
– Nini kegyes kisasszonyaim, most jut eszembe csunya hálátlanságom. A
herendi kocsmárosné szivesen fogadott; ételt, meleg szobát, munkát,
enyhelyet adott, mikor velem a szerencsétlenség megtörtént s én ezt még
meg se köszöntem, meg se fizettem, le se szolgáltam. Engedjék meg
jóságos kisasszonyaim, hogy én egy vagy két napra elmenjek Herendre.
Visszajövök becsülettel!
A három Grátia csak elbámult ez okos szavakon. Mikor a lány felugrott
ültéből: azt gondolták, kitört rajta betegsége. S ime, mily szépen,
okosan tisztességesen gondolkozik!
Megengedték neki. Miért ne engedték volna meg? A lánynak csak jót tesz a
kirándulás s aztán ki láthat a jövőbe? El nem lehet ugyan hinni, hogy a
tudós orvosok tévedtek volna: azonban mégis különös dolog lesz, ha a
herendi kocsmárosnéval találkozik, a ki szintén tudott a kis gyerekről.
Lelkükre fogadták azonban, hogy házi orvosuknak, a megyei főorvosnak egy
szót se szólnak, mert különben összeszidja őket kegyetlenül.
A legközelebbi pénteki heti vásárkor felöltözött a lány egyszerüen és
csinosan, fölkéredzkedett néhány krajczárért egy szent-gáli kocsira s
ment Herendre.
Egyenesen oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki.
– No mit akarsz lányom?
Dehogy ismerte volna föl a jól öltözött szép leányban azt a
kétségbeesett anyát, a ki másfél esztendő előtt éjszakai szállást kért
tőle – éhesen, betegen, rongyos ruhában, förgeteges estén.
– Én vagyok az a szegény lány, a kinek nagyasszonyom ádventkor mult
esztendeje olyan jó szivvel adott ételt, italt, meleg tanyát s még azt
is megengedte, hogy piczinyemet ide hozzam. Megverne az isten, ha én ezt
valaha elfelejthetném. Azért jöttem most, hogy szívem szerint
megköszönjem, a költségem megfizessem, vagy háladatosan megszolgáljam.
A kocsmárosné nagyasszony elnevette magát.
– Oh te kerge! Mintha én azt nem szivesen tettem volna! Nekem ugyan ne
fizess, ne is dolgozzál érte. Akkor ugyan rossz lánynak tartottalak,
hogy vissza nem jöttél, de már azt régen elfeledtem. Most meg látom,
jóravaló lány vagy, meg is érdemletted.
A beszélgetés alatt oda jött a kocsmáros is. Most már ő is bele szólt.
– De hát miért is nem hoztad ide lányom a piczinyedet?
A lány lesütött szemmel, szomorú arczczal, csöndes hangon felelt.
– Az isten megvert nagy bűnömért. Sokat szenvedtem én a miatt. Nem
gyógyult meg az én szivem most se. Nem találtam meg édes aranyom
piczinyemet, azért nem jöttem vissza. Elveszett bizonyosan.
A kocsmáros oda néz a nagyasszonyra. Gondolkozik, nagyot gondol s utóbb
csak előáll a szóval.
– Te asszony, ide hallgass hát! Hiszen nemzetes Böthök uram akkor
találta az ó-téglavetőgödörben azt a szép kis kölyket! Nem ezé a lányé
volt az?
De ezt az utolsó szót már nem tudta kimondani.
Oda ugrott az a lány hozzá, mint az esze-veszett. Megragadta mind a két
kezét. Ugrált, sikongatott, azt a két kezet csókolgatta, fuldokolva,
szaggatottan beszélt. Nem is beszélt, hanem zokogott.
– Teremtő istenem el ne hagyj! – Úgy-e az volt az én aranyos lelkem! –
Ott volt, ott volt! – Az ó-téglavető gödörben! – Él, ugrál, fut is már!
– Úgy-e engem vár! – Megyek, megyek már édes kis gyerekem!
Hol a nagyuram kezét csókolgatta, hol a nagyasszonyomét. Hiába tartották
fejük fölé. Lehuzta nagy erővel. Ugrált, tánczolt, zokogott, kaczagott.
Melyik volt a zokogása, melyik volt a kaczagása: nem tudta azt senki.
Most volt már igazán megbolondulva.
Az volt a szerencséje, hogy most nem voltak mellette a szakértők. És az
volt a szerencséje, hogy nagyuram és nagyasszonyom lassanként le tudta
őt csillapitani s meg tudta vele értetni, hogy nemzetes Böthök Bálint
uram Szent-Gálon lakik, igaz nemes ember s a nemes Lidia kisasszony úgy
gondját viseli a gyereknek, hogy azt még édes anyja se tudná különben.
Egészséges is az a kölyök, mint a makk.
– Megyek érte. Ebben a pillanatban megyek érte. Milyen régen nem láttam
már. Elhozom magammal rögtön.
Ezt a szót nem hagyhatta szó nélkül kocsmáros nagyuram.
– No édes lányom, azt magam is szeretném látni, hogyan hozod el. Előbb
agyonlő téged nemzetes Böthök uram, mintsem azt a gyereket kieressze az
udvarából.
Dehogy ijedt meg e szótól az a bolondos lány. Alig evett egy falatnyit,
rohant ki a faluból el Szent-Gál felé. Csak úgy gyalogszerrel rohant
előre.
Szent-Gál nem messze van Herendtől. Talán fél óra se telt el, ott volt a
lány. Sohase járt az előtt abban a hires faluban. A szélső háznál már
kérdezősködött, hol az ő kis gyereke; merre laknak, melyik házban laknak
nemzetes Böthök uramék? Arra mutattak a kálvinista öreg templom felé.
Akárkit talált elől-utól, mindenkit megkérdezett s mindenkinek elmondta,
hogy nemzetes uramék szép kis gyereke az ő gyereke ám, nem a nemzetes
uraméké. Nem csinált titkot senki előtt, sokan azt is hitték, hogy
megbomlott s mentek vele, kisérték egész nemzetes uram házáig.
S ime csakugyan ott játszott az ő aranyos kis gyereke a ház előtt a
porban. Nyár volt, meleg volt, a kis gyerek mezitláb és hajadon fővel
volt. Arcza poros, ingecskéje, felső ruhácskája poros, csak arcza volt
gömbölyü és piros s csak két ragyogó szeme égett, mint a kettős csillag.
Megismerte az anyja első pillanatra. Megismerte volna ezer közt is. Van
valami az égben, van valami az anyaszívben, valami ösztön, valami
sejtés, valami áldás, valami istenerő, a mely az anyának megmutatja az ő
gyermekét. Oda rohant az a nő piczinyjéhez, fölkapta a porból, kebléhez
szoritotta, majd kisajtolta belőle a lelket s hullott a piczinyre öröme
és kaczagása, csókja és könyje, mint a záporeső.
S aztán el kezdett vele futni. Ki a faluból a honnan jött.
De nemzetes uramnak is hirt adtak ám nyomban s a nemes Lidia
kisasszonynak is. Mindig akad irigy, kaján, maradhatatlan ember. Viszik
ám, lopják ám, ragadják ám a kis gyereket!
– Hol? Merre? Ki merné azt cselekedni?
Fut ki az utczára nemzetes Böthök uram s a jó Lidia kisasszony is kisiet
a kapu elé. A lány már messze szalad a gyerekkel.
Lidia kisasszony rájuk kiált az ácsorgókra:
– Verjétek félre a harangot! Gyilkosok, haramiák, gyujtogatók!
Nemzetes uram azonban fut a leány után.
– Utána, utána! Fogjátok el!
Százan is utána iramodnak a lánynak s csakhamar elfogják és lefülelik.
Viszik be gyerekével együtt a község házához. Állitják a biró uram elé.
Nemzetes Böthök uram is ott áll a leány mellett. El nem maradna tőle egy
lépésnyire. S le nem veszi szemét a gyerekről.
Ott terem csakhamar a nemes Lidia kisasszony is.
– No nézze csak biró uram, bátyám uram. Látott már ilyet a világ? Ez a
tűzre való gonosz teremtés el akarta rabolni a gyerekünket!
Akkor néz igazán a lányra biró uram.
Hát hiszen szép az ifjú nő arcza, a mikor édesen alszik és mosolyog
hófehér ágyában. Ragyogó a szűznek arcza, mikor az első szerelmi csókot
érzi s szívének szentséges indulata ott ég, ott fénylik szemein és
ajkain. De ne hasonlitsátok ezt az ifju anya arczához, a ki megtalálta
elveszett gyermekét.
Nézzétek azt a szegény cselédlányt. A csillagos ég minden gyönyörüsége
ott ragyog homlokán, pihegő piros ajkain, égő szemeiben s pirosló
arczán. A kemény szívü öreg biró csak bámul arra a lányra. Szigoru szava
szeliddé válik, mig vastag ősz bajusza alól napvilágra jön.
– Hogy merted azt tenni lányom?
– Enyém ez a kis gyerek. Az én aranyos kicsikém ez.
Most már nemzetes Böthök uram lép előre.
– Egy szó se igaz abból, a mit ez a lány beszél, bátyám uram. Az a
gyerek a mienk. Bizonyitsa be ez a sehonnai leányzó, hogy a gyerek az
övé. Akkor majd odaadom, ha ugyan akkor is odaadom.
Egészen egyetértett nemzetes urammal a jó Lidia kisasszony.
– Én pedig biró uram, bátyám uram, azt mondom, hogy én a gyereket, mig
élek, senkinek és semmikor oda nem adom. Hallja meg ezt a szót mind az
egész nemesi közönség.
Fogta a gyereket, kivette a lány kezéből s vitte haza. Nemzetes uram
ballagott utána a kezebeli nagy fokossal. Csak ahhoz a gyerekhez nyuljon
valaki! Meg kell annak halni halálnak halálával.
A lány nem akarta ugyan öléből kiadni a gyereket, de biró uram intésére
mégis engedelmeskedett. Hiszen most már mégis csak megvan az ő
piczinyje, a jó isten majd elrendeli most már, mi legyen sorsa neki is,
a piczinynek is.
Sietett Herendre, megvinni a jó hirt a jó kocsmároséknak.
Onnan sietett haza a Három Grátiához, kegyes kisasszonyaihoz.
A három Grátia sehogyse akart hinni a lánynak. Az már csak mégse lehet,
hogy annak a cselédlánynak legyen igaza, nem pedig a tudós orvos uraknak
s a nemes vármegyének.
De hiába! Utóbb is el kellett hinniök az igazságot, megmondta már az
esküdt is, a főbiró is, hogy a kis gyerek csakugyan ott van nemzetes
Böthök uramnál. Egész zene-bona van azóta Szent-Gálon. Kezd a nemesség
két pártra szakadni. Az egyik párt Böthök uramnak fogja pártját. Övé a
gyerek. Ő találta. Ő vitte haza a posztószél tarisznyában. A nemes Lidia
kisasszony ápolta, nevelte, szerette eddig, ő viselte gondját, tehát
övék a gyerek. A másik párt azonban a mellett bizonykodott, hogy
nemzetes uram köteles a gyereket kiadni az édes anyának, egyébként is
mit szaporitsa a számot egy fattyúgyerek? Vigye az anyja, a hova akarja.
A Három Grátia közbenjárására a vármegye fiskust adott Gergő Zsuzsinak,
a ki nemzetes Böthök uramtól kipörölje a gyereket. Jól ismerte a
vármegye a szentgáli nemes embert. Jól tudta, hogy nemzetes uram a
gyereket jószántából ki nem adja. Itélet kell ahhoz, pedig kemény. S még
az itélethez is karhatalom. Olyan gyönge teremtés, mint az a sehonnai
lány, sohase tudna igazsághoz jutni. Nem kapna még ügyvédet se.
XI.
Kemény ember volt a fiskus, a kit a vármegye a lány segitségére
kirendelt. Ő se hitt a lánynak könnyedén. Ő is a biróság és a szakértő
urak véleményét tartotta egyelőre alaposnak. Kikérdezte a lányt apróra.
Különösen megrótta azért, hogy oly könnyen otthagyta a gyereket
Szent-Gálon. Kezében volt már a gyerek, ha igaz anyja lett volna, inkább
meghalt volna, mintsem kivegyék kezéből.
A lány mentette magát.
– Mit tehettem én szegény, erőtlen cselédlány? Ellenem volt az egész
falu. A piczinyemet elhozni nem engedte a biró ur se, de nem engedte a
község se. Azt hitték, meg vagyok háborodva. Azt is hitték, nem vagyok
igaz járatban. Nemzetes Böthök uram ott állott mellettem egy gyilkos
szerszámmal, egy nagy menykő fokossal. Ha küzködöm, ha ellenállok: még
az én édes piczinyemnek is baja lehetett volna. Aztán megmondta a biró
ur, hogy keressem az igazságomat, mindennek jó vége lesz.
Igaza volt a lánynak. A kirendelt fiskus ur nem tehetett egyebet, meg
kellett intenie s föl kellett hivnia nemzetes Böthök uramat, adja vissza
a gyereket tulajdon édes anyjának, ez idő szerint Veszprémben tartózkodó
Gergő Zsuzsánna leányasszonynak, ellenkező esetben várhatja magára a
biróság elé való idéztetést s a vele járó költségeket.
Sok ember elereszthette a füle mellett ezt a felhivást. De olyan
szilajsággal még se eresztette el senki, mint nemzetes uram. Azt izente
a kirendelt fiskusnak: tegye a hivatalos dolgát, ne üsse az orrát más
dolgába. Ha gyereket akar szerezni annak a lányasszonynak: adjon neki a
maga csürhéjéből, ne kivánja az övét.
Ugyancsak befelelt annak a fiskusnak. De egyuttal ügyvéd után is látott.
Szent-gáli eredetü és nagy tudományu ügyvéd volt az öreg Szömörcze
Boldizsár, két fia már tisztviselő, három meg annak készül, ha
megválasztják; de ha nemzetes Böthök uram nem akarja, a szent-gáli
atyafiak soha meg nem választják. Szömörcze ügyvéd ur tehát nem ismert
nemesebb feladatot, mint hogy nemzetes uram ügyét diadalra vigye.
A kirendelt fiskus is erősködött.