foglyot sütött, élénken lobogó tűznél, melyet egy inasgyerek
élesztgetett rőzsével, száraz venyigével. A mint később kitudódott,
Répási János volt, a híres virágos szavú pápai «mérnök», – vagyis szabó,
a ki azért nevezte magát mérnöknek, mert jómódú lévén, se nem szabott,
se nem varrt, az a legények dolga, ő csak mértéket vett a megrendelő
alanyokról. Máskülönben sem törődött valami nagyon sokat, hogy valamely
fogalom megjelölésére a helyes szót használja, sőt épen arról volt
nevezetes, hogy szabadon mert gázolni a magyar nyelv virágos kertjében,
mint egy beszabadult bivaly.
Feri úr köszönt neki s tiszteletteljesen szólítá meg:
– Ugyan kérem szeretettel bácsi, miféle sokadalom az ott?
A taplósipkás ember körülnézett s noha csak egy helyen mutatkozott
sokadalom a láthatáron, mégis megkérdé alaposan:
– Melyiket érti elméje rejtett kuczkóiban?
– Ott ni! A hova az a két leány tart.
Répási uram megpiszkálta előbb a tüzet.
– Hja, ott ma a vidámság szellentyűit prüszögtetik.
– Bált tartanak, – kottyant közbe az inasgyerek.
Mire hirtelen nagy csattanás következett, a mit Répási uram tenyere
idézett elő a szabóinas pufók képén.
– Hogy mersz beleszólni, te láb, mikor a fej beszél? De nem is láb, te
kisújj! (Majd ismét nyájasan fordult Noszty felé.) Irtani kell az
ifjúság fattyúhajtásainak ösztönzetét, uram, mert a fejünkre nőnének a
kedélyzetei. Ámbátor igazat mondott ő, mivelhogy valóban a táncz
tajtékzó serlegeibe merülnek az iparoskeblű ifjúság mindkét nembeli
ágazatai.
– Igen, hallottam erről valamit, hogy szőlőt béreltek volna ki a fiatal
iparosok és szüretet tartanak. Szabad vajjon oda elmenni idegennek is?
Répási uram meggondolkozott egy darabig, majd a következő rejtélyes
választ adta:
– Ha hogy kézizzadtságbeli piszok terebesedik a körme alatt.
Látván, hogy nem érti meg a vadász, kedélyesen hozzá tette:
– Én se cselekedvén egyébképen, mivelhogy vágyaim zománczai engem is
odahajtanak, feleségem és leányom ottlétének ténybeli árnyalatai miatt,
elmeneteli akaratom csupán e két fogolynak lévén foglya; ők ugyanis
nékiek elviendők. Ha a vadász úr türelmének szivárványai medrükből ki
nem csapnak, míg e megdicsőült szárnyasok elvesztik jellembeli
nyerseségüket, én magam, Répási János, vezérlem a vigasság ama völgyébe,
mert ámbátor magam is szőlőtulajdonos vagyok, itt la, jussom vagyon
vendéget vinni és én szeretem a fiatalságot… mert utóvégre a fiatalság
sokat ér, már azért is, mert a fiatalságon sokkal jobban áll a ruha.
Feri köszönettel fogadta el a meghivást s késznek ajánlkozott, hogy
megvárja a foglyok elkészülését; leült ő is a tűzhöz. A ruhamérnök
végigmérte tekintetével és így szólt, inkább önmagához:
– Hm. A fehérnépek nem aprehendálnak meg.
Mialatt a foglyok vidáman serczegtek és szemmelláthatólag zsugorodtak,
addig a ruhamérnök szája egyre járt s fejtegetései folyamán az az előbbi
homályos mondása a köröm alatti piszokról, nyert valamennyit értelmezés
tekintetében. Elmondta ugyanis, hogy a szőlőtelepnek mai szürete
tanulságos példa a boldogulásra, mely az egyesülésben keresendő. Hogy
azt mondja, minden ember körme alatt van egy kis feketeség, külön-külön
piszoknak neveztetik, de ha az egész emberiség összerakná, a mi a körme
alatt van, például a Karszt-hegységre, – hát egy pár hold fekete
termőföld lenne belőle.
Megpirulván a szalonnával kellőképen megcsöpögtetett foglyok, miután egy
régi ujságpapirba csavartattak, Répási uram felhúzta ünneplő dókáját,
mely a borház ajtajának kilincsén lógott s taplósapkáját felcserélte
fekete új kalapjával.
– A készenléti indulás párázataiba jutottunk, – mondá, – de talán ne
menjünk gyalog.
Odaszólt az inasnak:
– Vezesd ki a ponyt, ördögfattya!
Mire az inas bement a pinczébe, mely a borházból nyúlt be a föld alá és
kis vártatva egy liliputi, körülbelül fertályakós hordócskát hajtott
maga előtt. Ez volt a «pony».
– Immár hömpölygesd lépteink előtt az úr nevében, amen, – rendelé a
bolondos szabó, szótfogadott az inas s kellő ügyességgel gurigázta
előttük a kis hordót a lejtős gyalogúton, hadd legyen fullajtár,
hirdetve az egybegyült sokadalomnak, hogy kiváló személyiség érkezik,
hozván magával ivó vendéget, de italt is.
TIZENHARMADIK FEJEZET.
(Melyben leíratik, milyen finoman mulat a kisvárosi polgárság, ha úgy
esik a sora.)
Feri előtt most már tisztán mutatkozott a tényállás, Mindent kitalált.
Nagy segítségére volt a kép, melyet Máli néni festett meg Tóth Mari
jelleméről. Mégse bolondság a psychologia. Biztos kulcs némely zárhoz.
Ime, hogy világosodik meg a láthatár! Az mondatott, a leányt a
kishitűség emészti, hogy a vagyonáért kapkodnak utána, senkinek se hisz,
a tükrének se. Hiába mondja anyja: «hiszen gyönyörű vagy, kis
virágszálam». Ejh, ugyan melyik anya nem tartja szépnek a rút magzatját?
Hiába állítja ugyanezt környezete: ámitás, vígasztalás, gyöngédség,
hízelgés. A tükör is ezt mondja. A tükör nem hazug. De hazug a szem,
mely a tükörbe tekint. Hiszen talán a varangyos béka is szépnek látná
magát?
E gondolatok közt vergődik lelke, itt a szüreti magányban is, a hol
érdekes esemény készülődik. Ez a szüreti mulatság a Findura szőlőjében.
Bizonyosan hallott róla beszélni, nevezetes eset itt a hegyen. Ott
lesznek a környék összes szobaleányai és a mesteremberleányok, szóval
közönséges társaság. Az ördög súg neki egy gondolatot. Az ördög jó
czimborája a tépelődőknek. Az ördög hozzá oson és körülbelül ilyeneket
mondhat: Tudod mit, te Mari, ez volna ám a jó alkalom, hogy a
marczangoló kételyeidet eloszlasd, könnyen eldőlhetne most a dolog.
Mutatok én neked egy föllebbezési fórumot, a melyik itélni fog a te
szemed, az anyád szeme, a környezeted bókjai, a tükröd incselkedései és
a te skrupulusaid fölött. Könnyű és közelfekvő dolog, valóságos Kolumbus
tojása, a mellett úri tréfa és egy csöppet sem veszedelmes, mert téged
ott senki sem ismer. Vedd fel a szobaleányod gúnyáját és eredj arra a
mesterbálra, állj be a tánczosnők sorába, ott éppen csak annyid van, a
mennyit a természet adott, ott csak azt itélhetik meg, azért aztán
meglátod, mit érsz, petrezselymet árulsz-e, vagy lépesmézet? Méresd meg
végre, mit nyomnál a mázsán pénzed nélkül…
Biz ez így volt egészen s Tóth Mari e perczben valóban ott állt
meghúzódva a tánczosnők nagy csapatjában, remegve, lázban, hányattatva a
visszatetszés szorongó érzései és a helyzet ujdonságának ingere között,
míg a szobaleánya, Klára hátramaradva úgy tett, mintha arra sétálván,
pillanatnyira megállt volna az istenadta nép ártatlan mulatozásait
nézni. Az igazat megvallva, jobb szeretett volna most a saját ruháiban
lenni a kisasszony helyén, de hát a drágalátos angyal kedvéért meghozta
az áldozatot. Csak már vinnék is a tánczba szegénykét! De még eddig nem
akadt senki. Istenem, de nagy marhák az emberek.
Kevély testtartással riszálta magát, csipkés napernyőjét kaczéran
feszíté a nap felé. Némi kárpótlás a tánczért. Mert hiába, szép dolog,
ha az ember előkelőnek érzi magát. Hátha még a lorgnettet is elhozták
volna! Szinte úgy rémlett neki már így is, mintha más vér pezsegne
ereiben. Élvezte a mesterasszonyok reá tapadó irigy tekintetét.
Szerencse, hogy ő nem látott be a koponyájokba, mert bizony oda az a
megfigyelés nyomódott be, hogy ime egy szakácsné, a kinek az úrnője
nyilván nincsen otthon, minélfogva beleszabadult a garderobe-jába.
– Uczu ni, uczu ni! Ki jön itt, ki jön itt? Répási bácsi jön itt. Vivát,
vivát!
Vidám kurjongatások fogadják mindenfelől. A kis hordót gurítja elől Pali
inas, utána lépked egy senátor komolyságával ő maga, az oldalánál pedig
egy puskás ember.
Némelyek a hordót veszik pártfogásba, hogy csapra üssék, mások az
öreghez sietnek. Köztük Katka is, a Répási szikraszemű szép leánya, a
kinek átadja a sült foglyokat. Sokan a délczeg fiatal vadászt méregetik
kiváncsian, míg egyszer csak annak is akad ismerőse.
– Hopp, hopp! Itt vagyok! – kiált feléje Brozik, a vendéglős; hozzá
rohan és viszi egyenesen a leányaihoz. – Karolinka, Tinka, hol vagytok?
Tánczost hoztam, az ebugatta. No, az derék, hogy mégis eljött.
Répásiné asszonyom (a legnagyobb nyelvű asszony Pápán) megorrolja Brozik
uramnak ezt az eljárását s odaszól az urának:
– Miféle szerzetet csípett fel kigyelmed megint?
Mire felelte Répási János kenetteljesen:
– Asszony, azt én teneked meg nem mondhatom.
– És ugyan mért? – pattant fel a kardos asszonyság haragosan.
– Mert nem tudom.
– Hát mért nem kérdezte meg tőle, mikor idehozta?
– Mert tudd meg, oktalan teremtés, hogy Répási János nem lévén a
szószaporítás embere, nem elegyedik a haszontalan részletek szemelgető
morzsolgatásaiba.
Ezzel aztán leült Répási egy hosszú asztalhoz, mely tele volt rakva
félig üres palaczkokkal, poharakkal, kancsókkal, valamint üres tálakkal,
melyeken állati csontok fehérlettek, szóval a déli lakoma romjait
mutatta az asztal, melynél mindössze néhány öreg mester kvaterkázott,
Répásiné asszonyom ellenben nem pihent meg ezzel, sőt csak most ereszté
meg nyelvét kedvére, az öreg asszonyok felé fordulva:
– Nem bánom én, akárki legyen, ha mindjárt valamelyik álruhába öltözött
Esterházy is, de a mi szemtelenség, az mégis szemtelenség. Hogy jut
ahhoz Brozik uram, hogy viszi a maga leányaihoz, mint valami megtalált
pecsérke-gombát? Ha már az urammal jön ide, no ugy-e, azt hozta volna
magával az illedelem, hogy nekem, vagy az én Katámnak mutassák be, de
nem, ide karikázik a csámpás lábaival és viszi a gyönyörű
kisasszonyainak: «Karolinka, Tinka, egy tánczost hoztam nektek». Hogy ki
nem ég a szeme! Hiszen nem azért mondom, mintha egy és más, az én
Katámnak kellene. Minden uijára három van. Nem hogy tánczos, valóságos
kérő. De nem adom ki a házból, hadd élje még egy kicsinyt világát, ugyis
csak addig a mienk, mig velünk van. Ember legyen, a ki kiemeli a
fészekből, azt mondom. Válogathatok, ráérek. Egyetlen leány, mindene
van. Szép ember jön, engem ugyan el nem kápráztat, hiszen Kata is szép,
nemes ember jön, no hát Kata is nemes, Répási de eadem, ügyes ember jön,
ügyes a leányom is, gazdag ember jelentkezik, ejh, hiszen elég vagyona
van a Katának, nem szükség magát eladnia, okos ember kéri, Kata is okos,
hanem igen is, ha valami becsületes, erényes ficzkó akad, hát nem bánom,
vigye Isten hirével…
Ezalatt Noszty felakasztotta puskáját egy diófára, s egy pár szót
váltott a Brozik-leányokkal, kik édeskésen vigyorogtak a szemeibe.
– Tánczoltak-e sokat?
– Csurom víz az ingem, – selypíté Karolinka.
– De szeretném látni, – tréfálkozott Noszty.
– No nézze meg az ember, mindjárt illetlenségen kezdi.
– Láttam önt az este, – panaszkodott a másik leány, – de maga rám se
nézett.
– Nagyon el voltam álmosodva.
– Meg van a puska töltve? – kérdezte a vendéglős, a fegyver finom
damaszt csövét vizsgálgatva.
– Az egyik csöve.
– Jó volna kilőni, – vélte Brozik úr, – az ilyesmi élénkíti a
mulatságot, ez az én véleményem.
– Hát lőjje ki!
Brózik úr leakasztotta és sokáig nézegetvén azt, czélzott vele erre
felé, arra felé, ijesztgette a közellevőket, azután megkérdezte a
vadásztól:
– Mit kell meghúzni, hogy elsüljön?
Noszty megmutatta neki, mire elsült a fegyver s nagy sikoltozás,
ijedelem támadt, kivált az idősebb asszonyok közt, kik szintén több
asztalt ültek körül. Csakhogy itt nem bor volt a czilinderüvegekben,
hanem kávé, melyet otthonról hoztak s víz gyanánt hörpentgettek. A
kannák czitromos vízzel voltak megtöltve, azokból merítettek a
gavallérok a tánczosnőiknek s apró bögrékben szaladoztak vele. A
mulatság folyt, de már lankadtan. Majd estefelé élénkül fel újra. Most
délután lusták az emberek. Nagyobb része emészt a fák alatt, némelyek el
is aludtak a gyepen és mélyen hortyognak, a mi furcsán olvad bele a
muzsikaszóba, mintha a brúgónak lenne még egy mellékhangja. Alig
tíz-húsz pár ropja még folytonosan a csárdást. Egyik-másik legény kidől,
de viszont sorba állnak a pihentek, s hop-hop, húzzad Rupi, hajrá Rupi,
ha elszakad az a húr, megfizeti ez az úr… Délelőtt még sok mindenféle
inger volt. Egy-egy szerelmes párocska, ha megúnta a tánczot, szüretelni
ment, s a venyigék között bujkálva, míg a szőlőszemeket csipegették
egyenkint a lelógó fürtökről, sok egyéb édességhez is alkalom nyilt. De
most már le van tarolva a szőlő, nincs azon még egres se; Kóta Béni, a
hetyke székálló-legény, ki a tánczosnője, Macskás Terka kivánságára,
hogy egy kis szőlőt ehetnék, felkutatta tőkéről-tőkére az egész kibérelt
területet, utoljára se talált egyebet, csak egy sündisznót a barázdán, a
mit csintalan jó kedvvel odahajított a tánczoló párok közé. Bezzeg lett
riadalom, sikoltozás, rémület. A jámbor sündisznó véletlenül épen a
kaczkiás Szüts Mihályné finom habvállára pottyant és megszurkálta. (Úgy
kell neki, minek hagyja nyitva a testét.) Összeesett, elájúlt, úgy
kellett fellocsolni. Volt nagy gabalyodás, vidámság, nevetés, a kedélyes
tréfából kisarjadzó.
Aranyat ér az efajta fűszer ilyenkor, midőn már a fáradtság jelentkezik,
kivált a férfinépnél. Keresztbe áll a legények szeme, mert sokat ittak,
csunyák mint az ördögök, hajuk belóg a homlokukba, a bajuszuk lekonyul.
Egyébkor sem csinosak, kevés bennök a daliás elem, szépek csak az úrfiak
és a parasztlegények, kiket a legédesebb, legegészségesebb anya szoptat,
a föld; a gyalu, fürész, bicska, olló, varrótű mostoha szüle, ki
keservesen táplál, kajlákra hajlítja lábaikat, görbére a hátukat s
valami elkényszeredett, kelletlen árnyalatot lop be az arczvonásaikba.
Hanem a leányféle, az szépen megterem a műhelyek környékén is, mint a
hogy a muskátli virít a cserépben, vagy a kocsikenőcsös skatulyában is,
de az akácz nem.
A leányok itt is takarosak, tessék csak körülnézni, egyik szebb, mint a
másik, és ők nincsenek is még kifáradva, csak a frizuráik és a
toilletjeik mentek tönkre. A szoknya kiszakadt ránczaiból, a fodrok
megtépve, czafatokban lógnak le, de hisz épen ez a szép, mert ez jelzi a
kapós leányt, – a fehér ingváll piszkos a sok izzadt tenyértől, némelyik
leányon ki is van égetve, mert a gavallér, ki nem fér a bőrébe s égő
szivarral tánczolja a mártogatóst, tánczosnője vállára hajlítván a
fejét, hogy a női nyak illatától megmámorosodjék, akaratlanúl, de
sokszor selymaságból is odanyomja a szivar tüzes végét; fölszisszen a
fájdalomra s beáll a gyors beavatkozás szüksége, az oltás, – a mi nem
kis gyönyörűség a tenyérnek, mert hát biz az becsúszik ilyenkor tilos
helyekre is, ráfogván, hogy a tűz odább harapózott, – szóval alaposan
kell eloltani. El is alszik aztán a terjedő tűzszikra az ingvállon vagy
a kaczabájon, csak kormos szélű lyuk marad utána, de kigyúl a helyett az
arczokon és a szemekben.
Hát bizony nem uralkodik valami nagy gyöngédség vagy finom modor. De hát
kinek mi köze hozzá, mikor a leányok meg vannak vele elégedve és így is
boldogok? Anyáik, nagyanyáik mind így mentek férjhez, – nem lehet hát az
rossz szokás. A tánczos legény nem megy a leányok csoportjához, mint az
uraknál, hogy meghajtsa magát a kiszemelt előtt, hanem csak a
félszemével kacsint, vagy a meggörbített ujjával int öt-hat lépésről. Ha
aztán a jelre több leány rezdül meg és habozás támad, fenhéjázó móddal
jelöli meg az igazit…
– Te gyere ide, te kis kancsal…
Vagy a hol előkelőbb a levegő (a minő például itt, a Findura
szőlőjében), ott per «maga» vagy «kegyed» megy ilyenkor a megjelölés.
«Maga kis dundi» (a mi iparos nyelven kövéret jelent), vagy «maga, maga,
nagy szöszke».
Régóta állt már a «piaczon» Tóth Mari is, mert piacz az a szó szoros
értelmében, a hol csak a «portéka» van kirakva. Az eladók. Ezek fölött
tartanak szemlét a legények s sokszor fumigative int egyik-másik a
kezével, hogy egy se tetszik neki. A menyecskének semmi helye a piaczon.
A ki menyecskével akar tánczolni, azt valahol másünnen kell előkeríteni,
s ez, mint a birka az úsztatóba, csak nagy húzódozva engedi magát
elczipeltetni a táncz helyére, még ha úgy kopogna is a szeme egy-két
forduló után. Úgy kivánja azt az illedelem, hát így csinálják.
Mari szerényen vonúlt meg valahol a harmadik sorban, meg se látszott kis
finom arcza a sok mindenféle gurgulya-fej közt. Egy-egy leányt kihúztak
az integetések, vagy a kacsintások mellőle is jobbról-balról, de neki
nem akadt szerencséje. A mi nem csoda, mert igaz ugyan, hogy a szép arcz
nagy segítség az ilyenben, meg a szép termet (ámbár azt nem látni a
harmadik sorban), de vannak hathatósabb emeltyűk is, ilyen a nexus a
mesterfamiliák és az ismeretség a legények közt; a hol leány van a
háznál, ott rendesen vannak legényalkalmazottak a műhelyben, a kiknek
úgyszólván kötelességük megforgatni a gazda leányait.
Mari kisasszony különben már megbánta merész kiváncsiságát, szeretne túl
lenni a kalandon, megúnta a dangubálást,[2] talán restelte is a
szobaleánya előtt, édes örömest ott hagyta volna a «kirakatbeli» helyet,
de az nem volt könnyű, mert a háta mögötti sorok úgyszólván elzárták
útját. Épen mikor a visszavonulás módozatán töprengett a hamupipőke,
egyszerre csak a sor előtt terem a vadász s félreérthetetlenül feléje
int kezével.
Tóth Mari észre sem veszi; a balszomszédnéja, egy tömzsi vén leány löki
oldalba:
– Magát hívja az az úr, nem látja?
Egész teste megremeg, minden vér arczába szökken s elhomályosúl előtte a
természet, míg valami jóleső melegség fut erein. Hát mégis?
Az előző sorok megnyilnak előtte (mert rend van elől) s mintegy
öntudatlanúl tántorog ki az ifjúhoz, a kire még csak most vet egy
bátortalan tekintetet. Úgy rémlik neki, mintha ismerné valahonnan,
mintha már látta volna valamikor a vadászt, a ki gyöngéden fogja meg a
kezét (pedig nagy bolondság, mert még elárulja, hogy nem mesterlegény).
De Mari nem vesz ilyet észre, nem lát, nem tud már semmit, átveszi
fölötte az uralmat a zeneütem; meglendíti picziny lábát s azok
szárnyakká válnak azon nyomban; száll, száll, ismeretlen világokon át.
Pedig ez még csak a lassú, a lépegetés költészete. Kellemmel teljes,
előkelő mozgás, de már ki-ki csillan belőle a szilajság gyulladozó
szikrája. Tánczos a párját elereszti, persze csak azért, hogy aztán
elfogja, negédesen illegeti, hajlongatja magát előtte, Mari egy kicsit
járatlan a csárdás zamatos fortélyaiban (hiszen Amerikában nem
tanúlhatta ki), nem tud elosonni kaczérkodó incselkedéssel s elvegyülni
idegen párok közé s mikor már-már megfogná legyeskedő kedvében a
tánczosa, kisiklani karmai közül a pillangó illanásával, csalafinta
kanyarodással, pedig csak úgy szép a _fogdosó_, ha nehézséggel jár.
Ezúttal ugyan nem virtus; ott fogja el, úgy fogja el, a hogy akarja,
mint a pihegő madárkát. A Rupi rárántja a frisset. No, most kell
megnézni. Most jön a kopogós. Ejh, de tudja. Majd átkapja a Mari derekát
két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán tánczosnéját,
mintha piskótát mártogatna édes tejben. Harmatozik immár a homloka s
lóbálózik hajában a sárga rózsa… jaj, már le is esett.
[Illustration: Majd átkapja Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti,
le-leeresztgeti filigrán tánczosnéját.]
Lehajlik érte Noszty hirtelen, de csak azt a kezét fejti le a leány
derekáról, a melyikkel fölveszi.
A leány is leveszi a vadász válláról az övét s a rózsa után nyúl.
– Nekem adhatná, – mondja a vadász.
– Minek az magának? – feleli az vissza. (Most hallják először egymás
hangját.)
– Hát csak. Eltenném magamnak.
– Úgy sincs már meg a szára, – ellenkezik a leány csendesen.
– Hiszen épen azért, nem veheti már hasznát.
– No ugyan maga meg nagy hasznát veszi, – évődik Tóth Mari.
– Ideadja?
Mari vállat vont, mire Noszty Feri az inge hasadékán át a keblébe
csúsztatta a rózsát, de előbb megcsókolta.
Kigyúlt erre a leány, mint a láng, röstelkezni látszott, úgy érezte,
hogy egy kicsit tovább ment egy ismeretlen, alantas állású ifjúval, de
ez csak pillanatig tartott, hiszen nem is ő van itt voltaképen, hanem a
szobaleánya, Kovács Klári, és a mi a rózsát illeti…
– Hiszen nem az enyém, – fejezte be a gondolatát hangosan.
– Hogy nem a magáé? – csodálkozott Feri ravaszúl, hiszen erről a fejről
esett le, vagy talán ez a fej se a magáé?
Mari az ajkaiba harapott és nagy zavarba jött, hogy most majdnem
elárulta magát a fenhangon való gondolkozással, lesütötte a fejét és
mosolyogva mondá:
– A fej ugyan az enyém, de úgy érzem, mintha nem az enyém lenne, mert
egy kissé elszédült a tánczban.
Feri erre rögtön abbahagyta a tánczot és az álldogáló tánczosnék sorához
vezette.
– Pihenjen meg egy kicsit, de még talán jobb volna, ha leülne valahol,
talán ott az asztalnál, ha helyet szorítanának. Nincs ott valami
ismerőse?
– Nincs, nincs, – felelte kedvetlenűl, mert egy csöppet sem volt még
elfáradva és csak zavarában, kifogásnak rántotta elő a fejszédülést;
szeretett volna még tánczolni.
– Hogyan, senkit se ismer? Tehát nem pápai a kisasszony?
– Sem pápai nem vagyok, – mondá halkan, – sem kisasszony.
Noszty ijedten látszott fölszisszenni:
– Oh Istenem! Hát már férjnél van?
– Nem úgy értem, – felelte szégyenlősen, miközben a kendőjével legyezte
magát.
– Hanem?
– Úgy, hogy én csak szegény szobaleány vagyok, egyszerű cseléd.
Ez a fölfedezés láthatólag elkedvetleníté Nosztyt; hozzá tartozott ez a
szerepéhez, melybe apránkint kezdett bele jönni. Úgy tett, mintha
egyszerre nagyon elhidegült volna, elbocsátotta a Mari kezét.
– Nem gondoltam volna, – mormogta csendesen.
A leány kiváncsisága föl volt már ezzel piszkálva
– Hát mit gondolt?
– Tudom is én? Mit gondol a seregély, ha valahol egy szép szőlőfürtöt
lát? Csak nem hiszi talán, hogy ez akkor azt mérlegeli, a gróf tőkéjén
nőtt-e az, vagy egy közönséges zsellérén?
– Hanem megeszi, ugy-e? – felelte rá Mari hirtelen. – No, köszönöm. Maga
engem meg akart enni.
– Miért ne? Hiszen megenni való.
– Ugyan menjen! Talán mézeskalácsos, hogy olyan pazarúl bánik a mézes
szavakkal?
Noszty kitért a felelet elől, vagy nem hallotta a megjegyzést, mert
megfordúlt és körültekintett a tarka-barka mulatozók csoportjain.
– Sehol se látok valami üres ülőhelyet, – mentegette magát bosszúsan, –
s nekem sincs itten ismerősöm.
– Alkalmasint maga se idevaló.
– Én csak átutazó vagyok, de megálljon, látok valamit…
Noszty észrevette a ponyt, a Répási uram hordóját, ott állt kipányvázva
a gyepen, az ördög se törődött már vele, – hát bizonyosan üres.
Otthagyta tehát Marit és fölkereste a szabót, hogy engedje át a ponyt
egy a fáradtságtól kimerült leánynak ülőhelyül.
– Hm, – dünnyögte Répási, – a hordó is kimerült, a leány is kimerült,
hát összeillenek.
– Elvihetem?
Répási uram felhajtott egy pohár bort s nagy lendülettel felelte:
– Egy kősziklát láték idejövet, mely kettérepedt, hogy helyet engedjen
egy vadrózsának, mely nem tudott a kő alól kinőni; Répási János se
bugyborékolhat kegyetlenebbül, midőn egy rózsabimbó számára az
elhelyezés mivoltja helyeztetik tárgyalás alapjául, és mikor Répási
Jánosnak meg sem kell repednie e miatt.
Feri hát odagurította a hordót a leányok csoportjához és megkinálta
Marit a leüléssel.
– Tessék, édes lelkem, üljön le. – Ez a lelkem megszólítás is most már
stylszerű volt a vallomás óta. (De ’iszen érti magát a gyerek.)
Az ülőke elhozatala olyan nagyszerűen gavalléros tettnek tűnt itt fel,
mint mikor herczeg Montrose bíborköpönyegét teríté le a sárba, hogy egy
hölgy száraz lábbal léphessen ki a kocsiból a csónakjához. Az általános
figyelem Noszty és Mari felé fordult. A bámulat megaranyozta Nosztyt.
Ejnye, de csinos fiú! De ugyan hova tette a szemét? Az irigység nyilazni
kezdte Marit. Ki lehet? Honnan jött? Ki ismeri?
– Furcsa puska, – ereszté ki fulánkját Répásiné. – Úgy áll rajta a ruha,
mintha vasvillával hányta volna rá valamelyik béresünk.
(Ezzel azt is jelezte az ifjuság előtt, hogy béreseik vannak odahaza és
pedig többen.)
– Ugy mórikálja magát, mint valami úri kisasszony, – vélte Komádi
Józsefné asszonyom, a csinos fűszeresné, a benczésekkel átellenben.
– Pedig csak szobacziczus, – világosította fel Erzsi, a hajadon huga, –
mert éppen mellettük tánczoltam, mikor azt mondta a vadászának, hogy ő
csak cseléd.
– Ejnye, a szemtelen! – pattant fel Csömör Andrásné, kinek már
meglehetősen félre állt a kontya, mert tisztelője a boritalnak. – Hogy
mer ide tolakodni, rangbeli perszonák közé? Nem hordóra kellene ültetni
az ilyet, hanem kalodába.