nemzetiszín pántlikákkal kezdték diszíteni a szőlőtőkéket, mintha bizony
lehetne őket szebbekké tenni, mint a milyenek, szines papirból csinált
lánczgirlandok és lámpák csüggtek alá a diófákról. A borház előtti
gyepet kisintelték sima tánczterületnek. Csak már most valahogy
bolondjába eső ne szakadjon erre a sok csecsebecsére. Bent a városban is
megindult a lázas nyüzsgés-mozgás. A leányok ingvállakat, szoknyákat
varrtak, a majszternék tepertős pogácsákat, fokhagymás borjúczombokat és
kövér ludakat sütöttek nagy tepsikben, lévén valamennyi igen jó
borkorcsolya. Ekként indul meg egy egész nehezen mozduló város egyetlen
róka után, ha az jól és helyesen tölti be a maga hivatását.
De még messzebbre is elértek a Hanzi elhallgatásának következményei. A
«Griff»-be az esteli vonattal egy csinos fiatal vadász érkezett, szürke
zöld hajtókás zekében, zöld mellényben, szürke kamásnis lábszárakkal, a
fején fajdkakastollas kalap volt, a vállán puska és sárga bőrtarisznya.
Lehetett nagy úr, de lehetett egyszerű urasági vadász, a ki talán a
kastélyba akar elszerződni. Az ördög ismeri ki magát ebben a szélhámos
világban.
A fiatalember szobát kért, megvacsorázott, vacsora közben beszélgetést
kezdett a korcsmárossal.
– Messze van innen a Somlyó?
– Közel van.
– Mikor kezdődnek a szüretek?
– Néhol már holnap, de általánosan csak holnapután.
– Kaphatok reggel kocsit, mely oda visz?
– Kocsit mindig lehet kapni.
– Van ott valami vendéglő?
– Nincs. De nem is szükséges, hogy legyen. Mindenütt főznek ott holnap,
hát bizonyosan ott is, a hova uraságod megyen.
– Nem gondolnám, – mondá a vadász mosolyogva, mert én ott senkit sem
ismerek és senkinek se vagyok vendége. Csupán bizonyos szőlő iránt
érdeklődöm.
A vendéglős barátságosan pislantott rá, aztán végigsimítá tenyerével
fején a gyér haját, megcsörgette zsebében az aprópénzt és így szólt:
– Az ilyen csinos fiatalember, uram, mint ön, nem vesz ott éhen holnap,
ez az én véleményem, de még szomjan se, ez szinte az én véleményem, és
ha önnek az volna a véleménye holnap, hogy fölkeresne engem az iparosok
szüretén, a Findura-féle szőlőben, hát azt mondanám, hogy Isten hozta és
a többi.
– Köszönöm szépen, kedves vendéglős úr, bizony nem lehetetlen, hogy
odahajt a szükség. Ön e szerint künn a hegyen lesz?
A korcsmáros nyeglén vonogatta a vállát.
– Mi tagadás benne, ott leszek, kiviszem a leányaimat, az iparos ifjak
vidám, nagy ünnepélyt rendeznek. Kivették bérbe a Findura szőlőjét.
Tetszik talán ismerni Findurát?
– Nem ismerem.
– Hát kivették és szüretet tartanak. Olyan az (és most a vadász felé
kacsintott), mint mikor a bolhák köhögni próbálnak. Mi a menykőbe köhög
a bolha, mikor nincs tüdeje? De hát azért ők mégis szüretet tartanak és
az én leányaimat is meghivták. Tetszett már látni a leányaimat?
– Bizony még nem láttam.
Szétnézett és egy testes nőszemélyre mutatott, a ki nekivörösödve a
konyhai tűztől, egy messze illatozó fokhagymás rostélyossal futott végig
az éttermen egy sarokasztalhoz, a hol a szokásos törzsvendégek ültek, a
szerkesztő, a polgármester, egy-két fiskális és a postafőnök.
– Ez a kisebbik, a Tinka, – folytatá, – a másik, a ki most nyilván a
konyhában van, még ennél is csinosabb.
A mi bizony nem is mutatkozott fölöslegesnek, mert Tinka szeplős volt,
mint egy pulykatojás, és idomtalan, nagycsontú, mint egy tehén.
– Nem tehetem meg, hogy el ne menjünk, mert az egyik fiam székálló
legény és benne van a rendezőségben. Ámbátor egy vendéglős mégis csak
több, mint egy iparos s ha az ember maga nem becsüli meg a saját
rangját, hogyan becsüljék meg mások? De én túlteszem magamat, mert úgy
gondolom, hogy a vendéglős olyan, mint a sántával való ferbliben a
tizes… tetszik ismerni a sántával való ferblit?
– Mindenesetre.
– Természetesen, – darált tovább a csacska vendéglős, – hiszen látom,
magyar anya szülte. Nos, a sántával való ferbliben a tizes a felsők közt
felső, az alsók közt alsó, vagyis a vendéglős az iparosok közt iparos,
az urak közt úr… ez az én véleményem.
– Ismeri ön a hegyet? – kérdezte a vadász.
– Mint a tulajdon tenyeremet. Szolgálhatok talán valamivel?
– Ismeri Tóth Mihályt?
– Tóth Mihályt nem ismerem, de a szőlőjét tudom, hol van. A régi
Kohlbrunn-féle szőlő. Sokat szaladgáltam benne.
– Nem tudja, itt van-e már Tóth úr?
– Itt kell neki lenni, ez az én véleményem, mert ma nálam járt a
vinczellérje és egy csomó öreg hordót vett, ki is fizette. Holnap reggel
elszállítom. Ön talán ismerőse Tóth úrnak? Azt mondják, nagyon gazdag és
derék ember.
– Nem vagyok ismerőse, hanem arról a vidékről való vagyok, azért
érdekel.
– Nemde urasági vadász?
– Igen, urasági vadász vagyok.
– Mindjárt az volt a véleményem. És miféle uraságé?
– A báró Kopereczkyé.
– Sohase hallottam ezt a nevet, – dörmögte a korcsmáros. – Hm, már a
mágnások is sokan vannak. Az ördög gondolná, hogy annyi sokan vannak,
elszaporodtak, mint az egerek, hanem azért többnyire jól élnek, ez az én
véleményem.
– Brózik! – kiáltá most egy harsány hang a törzsasztal mellől, mire a
testes vendéglős, felismervén a polgármester úr hangját, megfordult a
saját tengelye körül, mint egy pörgetyű s elhagyván fiatal vendégét,
rohant a nevét kiáltó hang felé.
A fiatalember pedig fizetett ezek után és felment a szobájába. Reggel
korán felkelt és szemügyre vette az udvart.
Egy katonatiszttel találkozott a garádicson, a ki rábámult és
felkiáltott:
– Kriszti Gott, Noszty, te vagy az, vagy a lelked?
A vadász összerezzent.
– Pszt, – figyelmeztette halkan. – Ne kiabálj kamerad. Inkognitóban
vagyok, Fitos Jánosnak vagyok a vendégkönyvbe beírva.
A tiszt nevetve csapott a vállára:
– Ej lurkó, lurkó! Még mindig a régi rossz csont. No hát nem
találkoztunk. Szervusz kamerad.
S ezzel fölment a lépcsőn, Noszty pedig lejött s érdeklődni kezdett az
elszállítandó hordók iránt.
Az volt a terve, hogy miután a hordókat a Tóthék szőlőjébe viszik,
felkuporodik jó maga is a szekérre s így jut el odáig, a nélkül, hogy
útközben fűtől-fától kérdezősködni kelljen a szőlő után s esetleg áruló
nyomokat hagyjon hátra.
Az udvaron csakugyan ott állt már a társzekér, hordókkal megrakva.
Bizonyosan ez az! A rúd végibe járom volt illesztve, ennélfogva ökrök
lesznek befogva. Hm, annál jobb. Hisz akkor fel se kell ülnie a
szekérre, elég lesz, ha a nyomában ballag, puskával a vállán, s a hova
majd befordul a szekér, az lesz a Tóth Mihály szőlője. Semmi se lehet
megfelelőbb ennél!
Mindenekelőtt megreggelizett bent az étteremben (a korcsmáros, mondták a
pinczérek, már hajnalban kiment a leányaival), némi hideg sültet
szerzett a tarisznyába. Az élelmezési ügy minden hadi műveletnek egyik
legfontosabb része.
Vidáman fütyürészve indult meg aztán a szekér után, mely előtt négy
sovány ökör szedegette kedvetlenül a lábait. Míg a síma út tartott a
völgyben, a rétek és a suhogó kukoriczások között, addig szinte úgy
látszott, mintha magától menne a szekér s az ökröcskék csak azért
lépegetnének, nehogy hátbalökje őket a jármű, hanem a hegyen aztán
kisűlt, ki viszi a terhet, az ökrök testén kidudorodó megfeszült
inakból.
A Somlyó csaknem egy tökéletes, szabályos kúp, mintha egy óriás a
kalapjából borította volna ki a földjét, a mintegy ezer holdnyi kúpot,
mely voltaképen három kúpból áll. (Alakja a pápai tiarára emlékeztet.)
Tűzhányó volt valamikor; a legfelsőbb kúp tetején tisztán kivehető a
kráter üstalakú öble és szerteszét hever a sok lávakő még most is,
később aztán, úgy látszik, meggondolta magát, vagyis észretért a Somlyó,
hogy mennyivel okosabb lesz másképen adni ki a tüzet, mint forró
kőzetekben, forma dat esse rei és most már a legalsó kúpon díszlő
venyigék gyümölcsén át jön ki a tüze. A pokolnak is vannak szerencsés
ötletei.
Ment, mendegélt a vadász a kacskaringós úton mindig följebb-följebb,
mindenütt a szekér nyomában, nézegetve a második, középső hegykúpon a
szép bazalt sziklákat, vagy a dús terméssel rakott szőlőkön legeltetve
szemeit. Egyik-másikról, különösen a hol csinos volt a borház vagy
villa, azt kivánta, hogy bárcsak az lenne a Tóthéké (már szinte úgy
vette, hogy akkor az ő tulajdona lesz), midőn az egyik bazalt szikláról
egy sólyompár röpült fel ideg-izgató szárnysuhogással.
Hirtelen felemelte puskáját, rálőtt, de a két madár sértetlenül szállt
tova.
– Jó szerencse, vadász úr, hogy nem talált, – szólalt meg a béres, ki
érdeklődve állt meg a lövés hallatára, – nagy baj lett volna, ha meglövi
a szent madarat.
– Miért? – tudakolta a vadász.
– Mert ezek eszik meg a seregélyeket és a mindenféle szőlőpusztító
madarakat és talán agyon is vernék az olyan embert a népek, a ki egy
sólymot elpusztítana.
– És sok van?
– Lehet vagy húsz pár a sziklák között. Az egész Dunántúl nincs
egyebütt. Ezek is úgy maradtak itt, azt mesélgette az édes apám, a ki
csősz volt a somlyói hegyen, hogy a régi nagy urak, a kik itten a várban
laktak, ezeknek a madaraknak az ükapáival vadásztak volna, vagyis hogy a
kisasszonyaik, de az még talán akkor volt, mikor még a puskát nem
találta ki a német. Elég az hozzá, hogy a nagy urak elpusztultak, de
valahogy itt maradt egy pár sólyom madaruk, s azóta itt élnek a sziklák
között maradékaikban és a tulajdon szakállukra vadásznak. Ni, most is a
vár felé tartanak.
Csakugyan nyugatra röpültek, a hol az Enyingi Török Bálint egykori vára
meredezik… Ott kóvályognak, keringőznek, mintha várnák, hol nyilik meg
az ablak s kinyújtja fehér kezét a várúrnő, hogy oda szálljanak.
A vadász kissé hátramaradt s a szekér nemsokára befordult a
kecskerágóval szegezett hepe-hupás útról egy gondozott szőlőbe, a
sárgára meszelt présház elé, hol néhány ölnyi terület gyepnek volt
meghagyva. Itt kezdték lehányni a hordókat. Valami kabátos alak
megjelent és beszélgetett egy kis ideig a lerakodó emberekkel. Távolabb
a magaslaton állt a villa, csinos, földszintes épület verandával,
vörösre festett zsindely-fedéllel, két kéménynyel; az egyik javában
füstölt.
Noszty alkalmas leshely után nézett. Olyan pontot keresett, a honnan
szemügyben tarthatja a házat és tájékát. Hiszen egyéb se kell, csak hogy
Tóth Marit meglássa, habár csak egy perczre, míg valami jellemzőt,
szembetünőt jegyezhet meg róla, melyből aztán ő magára ismerjen a
Homlódyné reczeptje szerint.
A Tóthék szőlőjét egy keskeny út választotta el a Hipélyi-féle szőlőtől,
a dülő-út somlyó-vásárhelyi kanyarulatánál öreg kápolna állt egy dombon,
birsalmafáktól környezve. A kápolnában Orbán szobra. Könnyű
lebernyegben, meztelen mellel van ábrázolva, egyik kezével homlokát
törülgetve (nyilvánvaló czélzás, hogy meleg tavaszi napot kivánnak tőle,
őt izzadó homlokkal képzelvén). A mit ő maga is érez, mert merev és
gőgös a magatartása, mintha mondaná: «Én vagyok az a szent, a kitől a
kálvinisták is félnek.»
Ezt a helyet választotta Noszty, ez volt a legalkalmasabb pont, itt
gyanutlanul heveredhetik le a gyepre, legfeljebb fáradt vadásznak
gondolják, vagy valami hitbuzgó ifjoncznak, a kit a fagyos szent vonz
ide, senkinek se lesz föltünő. Pajkos lepkék iregnek-forognak,
kergetőznek a napfényben, mézes szőlőtől részeg darazsak döngnek s
sárgarigók fütyülnek a fákon, de senki se gyaníthat rosszat, csak a
birsalmák lombjai susogják: «Jazon van itt, az arany-gyapjut ellopni.»
Feri egész kényelmesen látta innét a vörös ház életét. Csakhamar
meggyőződött, hogy Tóthék már itt vannak. Egy-egy női alak jelent meg a
verandán, majd ismét eltünt. Később aztán ebédhez terítettek a nagy
kőrisfa alatt. Három hölgy ült az asztalnál és egy férfi, de
természetesen nem lehetett tisztán kivenni egyiket sem. Ennek tehát nem
volt semmi gyakorlati haszna. Közelről kell látnia Máriát, a nélkül,
hogy magát feltünővé tegye. Hogy mikép fog ez megtörténni, el nem birta
gondolni egyelőre, de hát iszen arra való a gondviselés. Az ügy most már
a szőnyegen van. Valami csak lesz. Valaki csak közbeavatkozik. Vagy az
Isten, vagy az ördög.
Az Isten jó a jókhoz, segíti a hiveit, a kik valamit akarnak, segíti, de
többnyire csak egy kicsinyt, a fele fáradságot nekik engedve át, segíti
állandóan: az ördög jó czimbora, ő is segíti az emberét, igaz, hogy csak
egy darabig, de a meddig segíti, nagyon segíti.
Úgy látszik, ez az ügydarab neki lett beosztva.
Mert alig hogy megéhezett Feri és falatozni kezdett a tarisznyája
tartalmából, hasmánt feküdve a gyepen, egy óriás pipacsvirágot látott
úszni a Tóth-féle szőlő baraczkfái között… a mi természetesen nem
lehetett pipacsvirág, hanem piros napernyő. Felkönyökölt s kitünt, hogy
két fiatal nő lépeget a barázdán az út felé. Szive nagyot dobbant.
Felismerte Tóth Marit. Felugrott s a kápolna mögé húzódott, félfejjel
kihajolva nézte őket.
Igen, Tóth Mari volt. De micsoda finom, törékeny termet, milyen
rithmikus mozdulatok. Igaza van Homlódynak, ennek a lépése valóságos
muzsika. S aztán az a szépen ivezett homloka! Hát még a fitos orra s
azok a mindenféle görbületek a kis pikáns arczocskáján! Feri el volt
bájolva, szinte felszisszent a szépsége láttán. Tényleg egyik érdekes
példánya volt Tóth Mari azoknak a teljesen szabálytalan szépségeknek,
kik nem mindenkinek tetszettek, de ha egyszer tetszenek, nem lehet
belőlük könnyen kijózanodni, mert a szabályos szépségek többé-kevésbé
másolatok egymásról s könnyű az egyik helyett másikat találni, egy kis
különbségen túlteszi magát a szem, de a szabálytalan szépségek unikumok,
jaj annak örökre, a kibe mélyen belevésődik egy ilyen arcz…
Tóth Mari barna falú foulard-selyem ruhát viselt, finom vonalú fehér
patkókkal mintázva, s széles szalmakalapot, margaretha virágokkal, mely
hátrataszítva, úgyszólván a hátára lapult, látni hagyva gyönyörű tömött
haját, mely koszorúba volt fonva a feje körül. Ezt jól az eszébe véste
Feri.
Ez az, a mire szüksége van. Könnyű selyemruha, fehér patkókkal,
szalmakalap margaretha virágokkal. No meg a dogg, a ki előtte ment,
kiöltött nyelvvel, nagy lihegve. A dogg is megemlítendő a hirdetésben.
Ejnye, de jó volna, ha a nevén szólítaná, – akkor a dogg neve is bent
lehetne a lapokban, minden félreértés elkerülésére.
Csak kivánnia kellett. Hiszen azért volt közel az ördög.
– Bligi! – szólt most Tóth Mari kedves, csengő hangon, s megütötte
napernyőjével a kutyát. – Eredj vissza, Bligi. A hova mi most megyünk,
ott nincsen rád szükségünk. Hallod-e, Bligi?
Tehát Bliginek hivják a kutyát. Feri kivette a czeruzáját s felírta a
nevét. De a Bligi csak nem akart tágítani az úrnője mellől, daczára,
hogy a másik nő is mindenféle mozdulatokkal biztatta a visszamenetelre.
A másik nő, talán jó lesz azt is érinteni a leirásban (ha ugyan Máli
néni szükségesnek találja), szinte fiatal leány volt, ép oly vézna,
filigrán, mint Tóth Mari, de jóval kisebb termetű, s egyébként is
ég-föld különbség a két teremtés közt. Széles pogácsaarcza volt, mint a
bagolyé, hegyes orral, öltözetét egy cseresnyeszin szoknya képezte
csipkés köténynyel, s ugyancsak csipkés ingváll, rózsaszín szalagokkal
diszítve, kalapot nem viselt, hanem egy sárgarózsa volt beszúrva
szurokfekete hajfonata közé.
[Illustration: Egyre közeledtek a kápolna felé.]
Nyilvánvaló, hogy ez a Mari kisasszony szobalánya.
Egyre közeledtek a kápolna felé. Talán épen oda tartanak? Feri
szepegett. No iszen, csak az kellene, hogy észrevegyék leselkedését.
Legott összeomlana minden. Pedig most már benne volt a
vadász-hevületben. A vadászéban, a ki eleinte csak azért indul a vad
nyomain, mert pecsenyére van szüksége, mert éhes, de a mikor meglátja a
vadat, egyszerre lázba esik s megmámorosodik a szenvedélytől.
A leányok meg-megálltak útközben, mintha tanácskoznának. A mozdulatukról
azt lehetett kivenni, hogy a szobaleány erősen ellenkezik valamiben,
mert a kisasszony a lábával látszott toppantani s egész alakja
parancsolást fejezett ki, mire a szobaleány balra fordult és egy
keresztbe futó barázdán leszaladt a szőlő aljára, a vinczellér
gunyhójába, melynek ajtaján eltünt.
A kisasszony ezalatt a középső barázdán várakozott, hátracsuszott
kalapját lecsatolta és kezében lóbázta, mialatt a napsugarak hatalmukba
vették élénk kis arczát és glóriával öntötték körül.
A szobaleány kijött a kunyhóból s titokzatosan intett a kezével, mintha
mondaná: «Jöhet.»
Tóth Mari óvatosan nézett körül előbb s azzal ő is félretért az útból és
a kunyhó felé libegett. Nemsokára eltüntek mind a ketten, magokra zárva
az ajtót.
Mindez különös és rejtélyes volt. Miért mentek oda? Mit csinálnak ott?
Hátha várnak valakit? A dolog veszélyesen hasonlít valami légyotthoz.
Hátha itt Pápán, vagy a szőlőkben lappang valami titkos udvarló, s azért
potyog az a sok kosár Rekettyésen?
Még nem is volt szerelmes s máris féltékeny. «Hát nem vagyok én bolond?»
– morogta, fölfedezvén magában e nevetséges érzelmet. De nem tehetett
ellene, noha egyelőre minden dolgát elvégezte és már mehetett volna,
mégis ott maradt a kápolna mögött, valamiféle lelki kényszer nyomása
alatt, bevárni a történendőket. Egy czigarettát sodort, miközben a pók
nézésébe merült, mely a maga hálóját a Szent Orbán lámpása mellé fonta,
hogy mikor meggyujtják, az odaverődő muszlinczákat és bogarakat
kénye-kedve szerint elfogdoshassa. A XIX. század pókja sokkal
értelmesebb állat, mint a minő például egy őskori pók lehetett. A modern
technika vívmányai nem hagyják hidegen. Ha az emberek kifundálnak
valamit a magok érdekében, azt ő is igyekszik kiaknázni s ime kombinál
és olyan helyre építi rablóvárát, a melyhez közel van az éléstár.
Valami lusta nagy bogarat úgy sikerült befonnia, hogy az most kínosan
vergődik a hálóban. Ezt nézi érdeklődve Noszty. A pók fel s alá
szaladgál a selyemnél is finomabb síneken, nagy sürgés-forgásban van,
mint a halász, a ki czápát fogott. A Goliáth-rovar egy-egy kétségbeesett
mozdulatot tesz csápjaival a kibonyolódásra, s ilyenkor szakadnak a
fonalak, de a leselkedő pók egy iramodással hirtelen ott terem s
csodálatos takácsművészetével szinte észrevétlenül, egy szempillantás
alatt igazit valamit s újra be van bagyulálva a hálózatba.
Feri ráfújja a czigarettafüstöt a kis semmiházi pókra s azzal mulatja
magát, hogy az most már a gömörgő füstöt is a saját hálójának nézi s
minduntalan bele akar szaladni a semmibe. Egy öreg kecskebak, a ki a
kápolna körüli gyepen legelész, bámész szemeket látszik vetni a pókkal
incselkedő vadászra s elégedetlenül rázza fejét, azért-e, mert egy
vadméh mászott a fülébe és ott döng, vagy mert az a gondolat motoszkál a
fejében (hiszen a kecskében van filozófiai hajlam), hogy a kis
semmiházi, a pók, meg a nagy semmiházi, a vadász, voltaképen egy
mesterségben dolgoznak most.
S mint a hogy a póknak egyik szeme mindig rajta van a zsákmányán, Feri
úrfié sem téveszti a kunyhó ajtaját. Jól látja, hogy ime kilép a
szobaleány és az úrnője járását, mozdulatait mimelve (ejnye, akasztófára
való fruska), könnyedén, mint egy zerge, átugorja a garádot és megindul
az úton lefelé, silphid, ringó lépésekkel.
Majd kilép a kunyhóból Mari kisasszony is, egy darabig azzal vesződik,
hogy a doggot betuszkolja, rázárja az ajtót, megindul a szobaleánya után
s alkalmasint látván, hogy az őt utánozza, hasonlóképen ő is annak
félszeg mozdulatait, esetlen fejtartását veszi fel oly hiven, hogy egy
vérbeli szinésznő se jobban. Feri urat kaczagásra ingerli ez a kis
tréfa. Mennyi ügyesség, mennyi pajkos humor van ebben a leányban!
Sóvárgó tekintete szinte elnyelte. Milyen nagyon illik neki a tetetett
ügyetlenség! Szeretett volna utána kiáltani: «Bravó, Mari kisasszony!»
De vajjon hova mennek? – töprengett magában, s messziről követte őket,
nagy megnyugvással, hogy a vinczellérkunyhó mégsem volt találkahely.
Így mendegéltek dévánkodva a szobaleány a kisasszony, a kisasszony pedig
a szobaleány testtartása szerint mórikálva magát, a mi felette
mulatságos látvány volt Nosztynak. A Klempa szőlőjénél egy pocsolya
képződött a tegnapi esőzéstől, ennek a vizénél megálltak és a mint a
tükörben szokás, sokáig nézegették magukat, telhetetlen kaczérsággal. A
szobaleány körül is tánczolta a pocsolyát, mint egy gonosz villi,
mindenféle illegetéssel és hátraszegzett fejjel, hogy lásson valamit a
víz fenekén.
Aztán megint felkerekedtek, megint mentek egy darabon s ő is utánok, míg
végre a Martay-féle pléhfedeles borháznál egy gyalogútra csaptak át,
mely kecskerágó bokrok között, rézsut vezetett valamerre.
Ez volt a válópont. Feri úr ideérve, búcsút vett lelkében
«jövendőbelijétől», ki már jó messze haladt társnőjével. Még egy végső
pillantást vetett utánuk, mielőtt nekiiramodnék a városnak. Alakjukat
félig eltakarták a bokrok, csak a vállaik látszottak és a fejek, a
margarethás kalap, meg a sárga rózsa a szobaleány hajában. Hanem nini…
Feri úr különös felfedezést tett. – Annyira élénk volt a megdöbbenése,
hogy hangosan kiáltott fel:
– Hopp! Álljunk meg csak!
A szobaleány most majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a kisasszony,
holott pedig azelőtt a kisasszony volt nagyobb, mint a szobaleány. Hopp,
álljunk meg csak, hogy lehet ez?
Egész bizonyosan emlékezett rá, hogy így volt, mikor a házból kijönni
látta őket, pedig mikor ezt a megfigyelést tette, akkor egész közel
voltak hozzá. Úgy van, úgy, egymás mellett állottak a saját szőlőjükben,
a középbarázdán, tanácskozva, s Mari nagyobb volt, holott kalapja a
hátára csúszott, most a fején pipeskedik s mégis kisebb a szobaleánynál.
Megfoghatatlan dolog!
Ejh, bolondság! Hiszen egyszerű oka lehet. Mari esetleg valami
mélyedésben megy, a szobaleány meg magaslaton.
Csakhogy Ferinek úgy tetszett, hogy míg a síma dülőúton mentek is,
magasabb volt a szobaleány. Persze most már nem lehetett megállapítani,
de majdnem esküt merne rá tenni. Boszankodott, hogy elébb nem vette
észre, de ez nem csoda, mert akkor egész alakjuk s egymást mimelő
taglejtéseik vették igénybe figyelmét, míg most a gyalogúton, a hol a
bokrok miatt jóformán csak a fejeik láthatók, fel kellett tünnie a
különbségnek.
De vajjon valóban utánozták-e egymást? – Noszty fejében váltig erősbedő
gyanú támadt. Hol volt az eszem eddig? Mért hittem inkább azt, hogy két
nagy utánzó tehetség került az utamba, mint az egyszerűbbet, a
mindennapit és közelfekvőt, hogy azért osontak be a vinczellér
kunyhójába, mert toilettet cseréltek?
Hova-tovább mind érdekesebb perspektiva nyilt meg előtte. Hát így
vagyunk? A napnál világosabb, ruhát cseréltek a kunyhóban. S mi
következik ebből? Az, hogy a kisasszony kalandra megy, még pedig a
szobaleány képiben. Szent Isten, milyenek ezek a mai leányok!
De hát mit ér az ilyen sopánkodás? Az embernek végre is meg kell
házasodnia, kivált ha az ostáblán csak ez az egy mozdulata van. Ha a mai
leányok romlottak, hát romlottak, az ember nem választhatja se a múlt,
se a jövő generáczióbelieket, még kevésbbé veheti el élettársul a kegyes
életű püspököket, csak mégis a mai leányok közül kell kihúzni egyet.
Lehetőleg olyat, a kinek a talpához minél több föld van hozzáragadva.
Csak egy másodperczig kedvetleníté el a fölfedezés. Jobban átgondolva a
helyzetet, még örült neki. Iszen hát miről van szó? Egy titoknak jött
nyomára, a minek esetleg hasznát veheti. Határozottan voltak vigasztaló
oldalai a helyzetnek. A kisasszony a szobaleány álarcza alatt folytat
szerelmeteskedést bizonyosan valami alantas emberrel, tehát nem
veszedelmes vetélytárssal. Nos, ez a kis árnyék föl sem ér majd a leendő
dámához, mint a hogy a királynak se számítanak azok a csinyjei, melyeket
holmi Mátyás diákok és kóbor lovagok neve alatt inkognito elkövet. Hanem
már most az a fő, ha már ilyen világító szálat csúsztatott kezébe a sors
vagy az ördög, hogy egész végére járjon.
Ezzel letért ő is a gyalogútra. «Lássunk világosabban», – mormogta, s
megbiztatván egy kicsit a lábait, csakhamar utolérte a leányokat, vagyis
csak a nyomukban maradt egy puskalövésnyire.
És csakugyan némi világosság nyilt, a mint a kanyargó gyalogút végre
kilátást nyitott a szőlőhegy tulsó oldalára. Lent a hegy tövénél nagy
népsokaság hullámzott egy szőlőben, a fákon nemzetiszín zászlók lengtek,
a czik-czakkos mezei utakon a város felől egyre sereglettek a
tarkábbnál-tarkább alakok. Mint valami máktábla, úgy virítottak a
különféle szinű női parazolok. Egy-egy hűs széláram, mely a fák leveleit
megmozgatta néha, valami olyasféle elmosódó hangot hozott, mely erősebb
korában czigányhegedűből születhetett.