állítom, bizonyára nincs ez bent az asszonyi állatban, mint a teremtő
által beoltott jellemvonás, hanem egy betegség kifolyása, a melybe
többnyire a gazdag parthiek esnek. Ez a betegség abból áll, mindenkire
gyanakszik, a ki hozzája közelít, hogy a pénzére vetette ki hálóját,
minélfogva hűvös, visszahúzódó és bizalmatlan. A gyanakvás folyton
nagyobbra harapódzik, míg rögeszmévé válik s elnyomja benne a természeti
törvényt, a hiúságot. A végén már szinte megcsontosodott meggyőződése,
hogy őt önmagáért senki sem szereti s derüre-borura osztogatja a
kosarakat. Ez Tóth Mari belülről tekintve. Mert tudd meg, bruder, hogy
az a millió forintocska, a mi a leányra néz, furcsa kis lidércz. Nemcsak
azokat zavarja meg, a kik meg akarják kaparintani, hanem azt is, a kinek
a mátkaládájában van.
Épen a karzat ajtajánál állottak, Feri visszarántotta Homlódyt.
– Azt hiszem, ne menjünk fel, – mondá váratlanul.
– Hogyan? Nem akarod, hogy bemutassalak?
– Azt látom, hogy a feladat sokkal kényesebb, hogysem elhamarkodva
lehetne megoldani. Gondolkozóba ejt, a mit az imént mondott János
bátyám, hogy a millió gonosz lidércz megzavarja a fejeket. Ez bizony
igaz lehet és hogy én ebbe a hibába ne essem, egyelőre csak annyit
mondok, a mennyit a lusta miniszterek szoktak, hogy előbb még
tanulmányozni fogom a kérdést. Ismerni akarom teljesen a
terepviszonyokat és haditervet próbálok csinálni.
– A mint akarod, – hagyta rá Homlódy vállat vonva, akkor hát menjünk
vissza a politikához. Mit szólsz a sógorhoz?
– Nem mindennapi ember.
E pillanatban széttárták a huszárok a tanácsterem szárnyas ajtait s
kifelé tódultak a bizottsági tagok «Éljen a főispán!» kiáltásokkal.
Tehát vége a beiktató gyűlésnek.
– Puff neki! – kiált fel Homlódy. – Okosan tetted, hogy föl nem mentél a
karzatra.
De a kihez a szavait intézte, nem volt mellette. Megfordult, hogy hova
lett; hát az bizony visszament a karzat kijáratához, ott leste a
letipegő hölgyeket, kik fölfogván a lépcsőknél szoknyáikat, csinos,
formás lábakban és bokákban élvezetes szemlét nyújthatnak a kujonnak.
Homlódy a gyűléstermen át a főispán belső szobáiba igyekezett, a hová
most bevonult meggyarapodott udvarával, alázatos hizelgőivel,
hozzáragadt mamelukjaival Hanem iszen nem csoda. A meggyújtott lámpánál
már mindjárt a gyufa serczenésénél ott vannak az éber muslinczák. Csóva
Feri, a ki most diadalmasan vitte a főispán után az ott felejtett
zergebőr keztyűjét, rájuk is teritette egy két megjegyzéssel a vizes
lepedőt:
– Persze, most már gyülekeznek a jó legyecskék a mézre, de mikor még azt
hitték egy óra előtt, hogy mérgezett víz, másutt röpködtek.
Az öreg Noszty megszólította Homlódyt.
– Nem láttad Ferit?
– Tóth Marit lesi, – súgta a fülébe Homlódy.
– Szeretem, – szólt sugárzó megelégedéssel, – hogy im végre már hozzálát
a fiú valamihez.
Kopereczky ott bent a gratulácziókat fogadja. Boldog, a ki kezet
szoríthat vele s bókot mondhat hozzá. Nagy dolog volt, remek dolog volt,
ilyet még nem pipáltak Bontómegyében.
Maga az öreg Noszty is el van ragadtatva.
– Most már te vagy a helyzet ura, mert a bontói ember olyan, mint a
legszilajabb csikó, rúg, kapál, harap, ficzánkol, de ha a hátára tudsz
pattanni, megtorpan és engedelmesen poroszkál alattad.
– De hol vetted azt a pompás ötletet, – lelkendezett Rágányos, –
visszamondani a Poltáry beszédét? Mert ez tett úrrá.
– Hol vettem? – mentegetőzött a maga szokott bonommiájával Kopereczky. –
Könnyű volt elővenni, mikor csak ez az egy beszédem volt. Ezt is a
Malinka csinálta, – a hogy szokás. Titkár esze tapossa simára a főispán
útját, hiszen tudjátok.
Jóizűn kaczagtak a körülállók. Természetesen nem hitték el. Már hogy is
csinálhatta volna Malinka, mikor az csak abban a pillanatban
születhetett. A főispán megjegyzése egy kis maró czélzás akar lenni az
elődre, a ki tényleg titkárjával csináltatta a beszédeit. De milyen
finom alakba önti gúnyolódását… Micsoda nagyeszű ember ez!
Míg a főispán úgyszólván cerclet tartott, mint egy kis király és
zsebrerakta a dicsérő szóvirágokat, nyers őszinteséggel megjegyezvén:
«Bizony higyjétek el, sohase hittem volna, hogy ilyen könnyű mesterség a
főispánság», azalatt Noszty Pált a megfejtetlen kormánysürgöny
bosszantotta s Malinkával együtt felturkálták a főispán bőröndjeiben az
összes hivatalos iratokat, míg végre előkerült a kulcs. Vitte is nagy
lobogtatva Kopereczkynek.
– Itt a kulcs, megvan a kulcs!
– Ez az? – nézegette meg kiváncsian Kopereczky. – Micsoda ostobaság,
uraim, ez a mi hivatalos nyelvezetünk. Hát hogy lehet ezt józan észszel
kulcsnak nevezni? Hiszen a horgonyt is vasmacskának nevezi a nép és
okosan, mert megfogja a tárgyakat, mint a macska az egeret, csakhogy itt
nem lehet félreértés, mert a voltaképeni macska nincs vasból, hanem mit
szólnának hozzá a taljánok, ha egyszerűen macskának neveznék a horgonyt,
vagy horgonynak a macskát? Viszont nem volna semmi kifogásom, ha
levél-kulcsnak keresztelné el a miniszter a számfejtő ákom-bákomjait, de
így igazán hülyeség.
Mindnyájan helyeslőleg bólintgattak.
– Biz Isten, igaz. Ő méltósága jól megmondja. Ime, egy főispán, a ki nem
fél a kormánytól. Ennek aztán van gerincze fölfelé is, nemcsak lefelé.
Mily csodálatos a siker! Egy óra előtt még ő rajta nevettek gúnyosan,
hogy nem tudja, mi a kulcs, egy óra előtt még ő volt ezért a szamár,
most már színbölcseség, kijelentésszerű alapigazság minden, a mit mond
és az adott esetben most már a miniszter a szamár.
Hát az jobban is megbírja, mert erősebb is és messzebb is van innen.
Az órák künn a tornyokon a tizenkettőt kezdték verni, mire megkondultak
a harangok a négy különböző felekezetű templomokban.
– Hát itt van ni, – kiáltott fel vidáman Kopereczky, – milyen jó lenne
most ebédhez ülni. De hallom, nem lett belőle semmi, nem akartatok a
vendégeim lenni. Vagyis tegnap még úgy festett a dolog, hogy az ebéd nem
látszott megtarthatónak, tehát kihagyták a programmból, én most hát
Rágányoséknál ebédelek a rokonsággal. Ahhoz azonban meg át kell öltöznöm
németnek. Ti csak maradjatok itt és igyátok a papramorgókat, mindjárt
végezek.
Kitört a méltatlankodás, hogy micsoda szemtelenség volt azoktól, a kik
ezt cselekedték.
– Nem aprehendálom én azt. – felelte Kopereczky, – ti is jobban esztek
otthon, én is jobban eszem a rokonnál s ezzel vége. A pezsgő pedig
megmaradt, majd megiszszuk, ha az asszonyt hazahozom, egy pár hét mulva.
Hát ez is tetszett mindenkinek, hogy ha majd az asszonyt «haza» hozza.
Milyen kordiális és egyszerű.
Ezzel eltünt a harmadik belső szobájába és átadta magát a Bubenyik
kezeibe, a ki már várt rá a keményre vasalt elejű inggel, meg a
frakköltözettel, mert a családbeli hölgyek, úgy volt mondva, kivágott
ruhában jelennek meg, a mi nélkülözhetetlenné teszi a frakkot. A
hiánynak ellenlábasa a másik hiány. Csak az a különbség, hogy az egyik
nemnél a hiány a derekat takaró öltönydarabon a legfelül van, a másik
nemnél legalul. Igazán bolond ötlet azzal fejezni ki pompát, hogy
valamit elvágnak egy szabályszerű, megszokott ruhadarabból.
– No, bracsok slatki, (no, édes testvérke) nyúzd le hamar rólam ezt a
bőrt. Látod, öreg varangy, milyen jó vagy te most nekem, legalább tótul
beszélhetek veled. Nem adom száz forintért, hogy a nyelvem «mezítláb»
járhat egy kicsit. Kell az ilyen üdítő változatosság, hidd el. A láb is
akkor érzi magát jól, mikor a szorítós csizma helyett papucsba jut. Hát
ott voltál-e a közgyűlési teremben?
– Ott voltam a karzaton.
– Mit szólsz az esethez?
– Bizony nem hittem volna, méltóságos uram.
– Hát úgy-e értünk egy kicsit a csizióhoz? (Büszkén düllesztette ki
mellét s ravaszul mosolygott) Te Bubenyik! A mi tótjainkat nehéz lett
volna így lefőzni. Mi a nézeted?
– Az, hogy nyújtsa ide most a másik lábát is, és az, hogy sok ember
egybevéve sokkal ostobább, mint csupán egyetlen ember, ha nagyon ostoba
is.
– Hm. Ebben aligha nincs valami igazad. Halottad végig a beszédemet?
– Hallottam már én azt otthon is, mikor a méltóságos úr tanulta.
– Bent vannak már a kis arany gombok az ingben?
– Betettem őket.
– Hej, te Bubenyik, ha az a két vén sárkány ideadta volna véletlenül a
két megmaradt gyöngyöt is, ez lenne ám most nagy effektus a melledzőben!
– Az ám.
– Pedig talán ide is adták volna erre az egy alkalomra, ha kértük volna.
– Nem hiszem, de minek is adták volna ide?
– A tekintélyt emelni.
Bubenyik egykedvűen intett a kezével.
– Abban is csak olyan főispán volna a méltóságos úr, mint az
aranygombokkal, mert azt gondolom én paraszt észszel, nem a gombok
teszik a főispánt, hanem azt, hogy maga gombolja-e azokat, vagy mások?
– Mit akarsz ezzel mondani, Bubenyik? Velem akarsz kikötni?
– Nem akarok én semmi egyebet, csak a mellényt akarom feladni, de egy
kicsit mintha megsoványodtunk volna; várjon, majd meghúzom a csattal
hátul.
– Úgy? Mit is mondtál előbb. Igen, hogy már otthon is hallottad a
beszédemet.
– Hiszen nem volt az a méltóságos báró úr beszéde otthon, – vigyorgott
Bubenyik.
– Hogy-hogy? – pattant fel a báró szigorúan. – Micsoda hülye megjegyzés
ez, Bubenyik?
– Ejnye. Hiszen váltig szidta Malinka urat, mikor tanulgatta, hogy minek
csinálta olyan hosszúra.
– Oh, te jerikói ökör te. Hát nem az enyém ez a frakk, habár szidom érte
esetleg a szabót, hogy hosszúra csinálta?
– A frakk? No, a frakk. Az igaz, a frakk. (Ez az argumentum csakugyan
megzavarta egy kicsit Bubenyiket.)
– Látod, hogy nem értesz a dologhoz, csak a világba beszélsz. De úgy-e
szépen volt elmondva, mert erre már felelhetsz, az ilyet te is megérted
és ez a fő.
– Kétségkívül szépen volt elmondva, tetszett mindenkinek, az asszonyok
dicsérték a karzaton, hanem valami nem megy a fejembe.
– Mi az ördög lehet az, vén alamuszi?
– Az, hogy miképen fiadzhatta ez a beszéd a saját apját?
– Mijét, te bolond?
– Hát a saját apját, vagyis azt a másik beszédet, melyet a viczeispán úr
mondott el előbb s mely úgy hasonlított ehhez, mint az egyik tojás a
másikhoz.
Kopereczky a fehér nyakkendőjét kötözgette figyelmesen a tükör előtt.
– Hiszen voltál te vándorszinész is valamikor, Bubenyik, no ne pirulj
el, hiába titkoltad, régen tudom, csak nem akartalak megszégyeníteni, de
most bizalmasan beszélünk. Mondom, voltál te szinész is, minélfogva
könnyen kitalálhatod a dolog okát. Vékony volt a garderobe, mi? Csak egy
bársony-köntöstök volt, mi? S Moór Károly is abban pipeskedett és Bánk
bán is. Nincs abban semmi. A közönségnek bizonynyal így is tetszett.
– Igen, – jegyezte meg Bubenyik, – de Moór Károly és Bánk bán sohasem
jelentek meg egyszerre a lámpák előtt, mert akkor nem tudom, hogy lettek
volna. S mindezekhez még neveli a csodálatosságot a sorrend, mert ha
méltóságod mondja el előbb a beszédet, akkor még lehetséges volna a
megoldás elgondolása, de így igazán megfoghatatlan, mikép tudta az
alispán úr elmondani?
– Mit? Ki nem találtad volna? Olyan stomfax vagy? Hát a Malinka adta oda
neki. Hiszen világos.
– És ezt a méltóságos báró úr helyesli?
– Hogy helyeslem-e? El vagyok ragadtatva. Hisz ennek köszönhetjük a
sikert. Micsoda taktikai húzás. Fenomenális ötlet, Napoleonhoz illő, nem
Malinkához. Hanem én azért mégis jobb szeretem, hogy Malinkának jutott
eszébe és nem Napoleonnak. Ha most király lennék, aranygyapjút adnék a
ficzkónak.
– Majd nyírunk neki a Jóskáról, ha hazakerül a czigányoktól.
– Vigyázz magadra, mert ha azt a fiatalembert én előttem bántod, biz’
Isten menten hallani fogod a krapetzi harangok zúgását.
A mely igéret a családi szótár képletes kifejezései szerint két
csattanós pofonra szólt, de nem mindég következett be, míg ellenben néha
bekövetkezett minden igéret nélkül is. Nincsen a természetben
egyformaság.
Most bizony inkább csókolkozni szeretett volna Kopereczky. Hiszen minden
úgy ment, a hogy azt a magyar agy elképzeli: «a kinek az Isten hivatalt
ád, ád az ahhoz észt is.» Ime már megvolt a nagy ész is, daczára, hogy a
mai nap eseményei még nem voltak kimerítve.
Visszament vendégei közé, – nem fogytak, szaporodtak Noszty Ferivel, ki
a «Kék golyó» kapujáig kisérte messziről Tóth Marit (csakugyan elbűvölő
a termete) ott elvesztve őt falánk szemei elől, gomolygó tervekkel jött
vissza a társasághoz, a hol apja könyörtelenül befogta a számjeles
sürgöny kifejtéséhez: «Ide, ide, számok ellensége!» Mire Kopereczky
visszatért, most már olyan alakban, mint egy kivénült báli alak,
mindjárt észrevette a rajta függő szemeken, hogy azóta valami fontos
történt és már mindenki tudja, csak még ő nem. Csodálkozást, irigységet,
hódolatot, a pillanathoz kölcsönvett mosolyokat vett észre a
jelenlevőkön, részint idegeneken, részint rokonokon, ámbátor még a
rokonok is inkább idegenek voltak. Csak a két Noszty, az apa és fiú
arczában volt valami rejtelmes, valami mélyebben fekvő, melyet az úri
közöny nem jól takart.
– Apa, – szólt Feri, – közölje talán Izraellel a sürgöny tartalmát,
hátha sürgönyözni akarna annak következtében valahova.
– Milyen sürgönyt? – kérdé élénken Kopereczky.
– A belügyminiszterét, a mit kifejtettünk, – szólt az öreg egy jó
Mikulás jámbor hangján. – Az ebédhez szántam, de nem bánom, ha most
tudod is meg.
S ezzel keresgélni kezdett a zsebében, mintha csak aranyos diókért nyúlt
volna be.
Kopereczky mohón kapta ki kezéből, föltette csiptetőjét és olvasni
kezdte. Mindenki tudta már, mi van benne. Eldicsekedték a Nosztyak.
Negyvenezer forint évi jövedelem csöppent le a menyekből. Minden szem
reá nézett, hogyan fog viselkedni. Negyvenezer forint nem csekélység. Az
már pénz. Kurjanthat az ember, tánczra is perdülhet, megölelgetheti az
egész tisztelgő frequencziát. Negyvenezer forint évenkint! – Az ördögbe
is, ezen akár meg lehet venni apródonkint az egész tótországot. Denique,
a kinek az Isten észt adott, ad az ahhoz dominiumot is.
S im olvasta Kopereczky a következőket: hogy a külügyminiszter útján
arról értesül a belügyminiszter, miszerint jelenleg Nápolyban időző
Kopereczky Izsák Izrael báró lovaglás közben leesett a lóról, olyan
szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt. Minthogy úgy tudom, – fejezi be a
belügyminiszter barátságos fordulattal, – hogy az illető főúr, bár
ellened utóbb a prágai örökség ügyében állítólag pört indított, közeli
rokonod volt, megelőzve a hivatalos utat, magánúton is sietve
értesítlek. A beiktatás lefolyásáról értesítést várok.
Bármennyire rátapadt is minden szem, mindent inkább láthattak arczán,
szemeiben, mint az örömnek valamely felcsillanását. Hja, mégis van a kék
vérben valami. Ez a rongyos tót bárócska nem ujjong a negyvenezer
forintnyi jövedelemnek. Szinte hihetetlen. Sőt, nézd, nézd, homloka
hogyan borúl el s valami ónszinű réteg vonódik szemeire, arczvonalai
elnyúlnak s érezhető, hogy róluk a jókedv és megelégedés érzése
elröppent.
Noszty Pál a hasát simogatta kezeivel. Annyira tetszik neki a veje
magaviselete. S gondolatai ilyen irányban kergetőztek:
– De iszen a mi Izraelünk derék spéczi, jövője van. Tudja az arczát
fékezni s hozzá idomítani a helyzetekhez. Olyan államférfi lesz ebből,
mint a patyolat. Ki hitte volna azt? Hm, nagy rejtett erők laknak ebben
a kutya szláv fajban!
Kopereczky még egyszer elolvasta lassan a sürgönyt, miközben tudva, vagy
nem tudva, idegesen morzsolta és tépte szét a piros szegfüt görcsösen
összecsukódó markában, aztán egészen lehangolva, zsebre gyűrte a távirat
szövegét és így szólt Malinkához, ki a falon levő megyei térképet
tanulmányozta.
– Malinka! Most én ebédelni megyek, tegyen fel egy sürgönyt a
belügyminiszter úrnak, hogy a beiktató közgyűlés a szokott módon és
rendben folyt le, semmi czikornya és punktum.
Ezzel aztán megindúlt lefelé a lépcsőkön a kiséretével, a hol rendre
megnyilatkoztak a különböző csoportokban a vélemények, persze halkan, in
camera char itatis.
– Ez aztán nobilis ember. Az az érzés, hogy egy rokont vesztett,
mennyire felülkerekedett benne ama nyárspolgári kapzsiság fölött, hogy
negyvenezer forint jövedelemhez jutott. Ilyen esetben más ember nem hogy
el nem szomorodik, de el se birja titkolni az örömét. Bizony Isten olyan
puha szíve lehet, hogy kenyérre lehetne kenni.
Noszty Pálnak, a ki hallotta ezt a véleményt, nem egészen kvadrált, hogy
vejéről puhaságot hireszteljenek; tartsák inkább keménynek, féljék
inkább, mint szeressék, mert a félelem a tekintély szoptató dajkája, a
szeretet csak pesztonka mellette.
– Nem hiszem, – vágott közbe, – magunk közt legyen mondva, hogy Izrael a
rokonát sajnálja és hogy annak a halála szomorította el, mert hiszen
ellenségek voltak és most is pörben álltak; a hogy én ismerem a vőmet és
a kevély lelkét, az bántotta őt a sürgönyolvasáskor, hogy Kopereczky
létére a lóról esett le a megboldogult, mert ezt szégyennek érzi a
Kopereczky néven.
Ez a jellemvonás még magasztosabbnak látszott a bontói karok és rendek
előtt, csóválták is a fejeiket: «Teringette faszekere.»
Pedig hát nem volt igaz se az, se ez, Kopereczky a valóságban azért
vágott olyan savanyú képeket, mert elgondolta, hogy ennek az eseménynek
az ötletéből mekkora eret vágnak majd rajta az após, meg a kis sógor…
Hiszen már a levélolvasás alatt is úgy feszengett ott előtte Feri úr,
mintha ő lenne az a szilaj csikó, a kinek a hátáról a szegény Kopereczky
Izsák Izrael leesett.
TIZEDIK FEJEZET.
(A hova maga nem mehet az ördög, asszonynyal helyettesíti magát.)
Ebéd után a pipatoriumba vonultak az urak, csak Feri maradt az
asszonyokkal és a szép kezek tisztelője, Horth.
Az öreg Noszty jól érezte, hogy semmi se becsesebb, mint ha az ember a
maga terveinek a pántlikáját azokba a szépen kéklő füstkarikákba húzza,
melyek az ebédutáni első szippantásokból származnak. Félre hívta tehát
Kopereczkyt és Homlódyt egy messzebb eső pamlagra s előhozakodott azzal
a tervvel, hogy már most Feriért kellene valamit csinálni.
– Te már úr vagy, Izrael, de ez a fiú sehogy sincs. Mert úgy vegyétek a
rokonság, az összfamilia erejét, mint egy századokkal daczoló épületet,
melynek vannak falai, bástyái, tornyai, de vannak repedései és gyenge
helyei, a honnan az eső becsurog a fedél alá. Ezt az épületet folyton
erősíteni kell, a hol gyengének mutatkozik, betömni, megszilárdítani,
vaspánttal ellátni. Ez idő szerint Feri egy ilyen törékeny gerenda, vele
kell valamit csinálni.
– Neveztesd ki, – jegyzé meg Kopereczky, kidülledt szemekkel,
nekivörösödve, mert sehogyse akarta kiereszteni szájából a csibuk
szopókáját, most lévén az illatos purzicsán a meggyulladás első
stádiumában.
– Kineveztessem? És ugyan minek?
– Hát én megkináltam magam mellett a titkári állással, mielőtt még
Malinkát ő küldte volna hozzám.
– Ostobaság! – szisszent fel Noszty Pál és fölemelte fejét magasra,
kevély daczczal. – Ha egy szolgabiróságról volna szó, semmit se szólnék…
De titkárság! Mit gondolsz te? Egy Noszty titkár legyen nálad? Tudod-e
azt, hogy Nosz vezér Tass vezérnek a fia volt és a pusztaszeri
vércsurgatásnál úgy is csöppenhetett volna, hogy most Feri nevezett
volna ki téged főispánná s nem te őt titkárrá? Vagyis, hogy én. Azaz,
hogy – esett ki hirtelen a textusból, – ne haragíts, mennydörgős adta,
és lásd be, hogy mielőtt Ferit valami állásba tennők, előbb a
föltételeket kell hozzá megszerezni.
– Milyen föltételeket?
Noszty az előbbi fölgerjedés után ismét visszaesett anekdotázó kedvébe.
– Megmutatja erre az utat barátocskám a mi fölséges uralkodóházunk:
«Bella gerant alii et tu felix Austriabe nube!» (Hadat viseljenek mások,
te boldog Ausztria, házasodjál.) Egy szóval, Ferinek meg kell
házasodnia.
Kopereczky nagy szemeket meresztett Homlódyra, hogy az mit szól ehhez.
– Ki is van már szemelve a leány, – veté oda könnyedén Homlódy.
– Én úgy tudom, hogy a közönséges életben az a logikai sorrend, – vélte
a főispán, – először keres az ember állást, azután asszonyt, az állás
szerint.
– No persze. Eltaláltad – szakítá meg Noszty gunyosan. Az csak nálatok,
kis tót uraknál van meg, hogy előbb valami kenyérbe, többnyire állami
kenyérbe ültök és ha az megvan, asszonyt hoztok rá, gyermekeitek
lesznek, a kik ismét állami jászolhoz jutnak s ez így megy folyton,
folyvást, míg csak a czímerpajzst lefelé nem fordítják; nálunk, magyar
uraknál megfordul a dolog, nekünk az asszony hozza a pénzt és a hivatal
elviszi; nálatok a hivatal a bevétel, az asszony a kiadás.
– S még te gúnyolódol e fölött! – fakadt ki Kopereczky keserűen.
– No, no, nem rosszból mondom, bocsáss meg, édes fiam – s gyöngéden
elérzékenyülve megölelte. – Hiszen igaz bizony, szegény Vilmám még
becsületes kelengyét sem kapott, elég szomorú.
– Én sem szemrehányáskép mondom, édes apám.
– No hát akkor ne csipkelődjünk egymással, hanem értsük meg egymást.
Ferinek a felesége kell, hogy vagyont hozzon. Nincs abban semmi
szégyenletes. A kard és a karikagyűrű hozták a dominiumokat azelőtt. A
kard már a kutyáé. Az ember legfeljebb penzionált generális lehet vele
hatvan éves korában. A kardot, mint vagyonszerzőt, kicsavarták kezünkből
az idők, de a karikagyűrű még megmaradt. Feri, nem azért mondom, hogy a
fiam, olyan csinos gyerek, pingálni se lehet különbet, s most ide
vetődik, épen mintha az Isten számára dobta volna le, Tóth kisasszony.
– Ah! A hol az este voltunk?
– Igen. Mit szólsz hozzá?
– Nekem tetszik, – felelte a főispán, – kétségkívül kedves kis bolha,
de…
– De?
– De Feri olyan borotva, a kit már többször végig húztak holmi
foghagymagerezdeken.
– És aztán? Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy az ilyen borotva csilloghat, villoghat, még éles lehet a
lányoknál, hanem a szülőket igen nehéz már vele megborotválni. A
Velkovics Rozália esetét bizonyosan hamar megtudják s alkalmasint akad
több is.
– Igen szigorú vagy szegény Ferivel szemben.
– Nem, én csak az igazságokat teregetem ki a te terveid szines pillangói
elé.
– Okvetlenül meg kell próbálni s a ti segítségtek a fődolog. Feri kért
fel az ebédnél, hogy szóljak veletek erről.
– Én már ajánlkoztam délelőtt, be akartam mutatni, – felelte Homlódy. –
Én kivihetőnek tartom, ha a lánykát meg birja nyerni. De az különcz.
– Én pedig megvallom, – jegyzé meg Kopereczky félig tréfásan, félig
komolyan, – irigylem tőle azt a lánykát és…
– És még mit?
– És azt se titkolom el, hogy rokonszenvezem az öreg Tóth Mihálylyal.
– Ő szépen is viselte magát irántunk, – jegyzé meg Homlódy.
– De hisz ez csak ok, hogy őt rokonságunkhoz csatoljuk, – érvelt Noszty.
– Hát igen, ha a dolog magától megy. De ha például tőlem kérne tanácsot
az öreg, én nem ajánlanám neki, hogy Ferinek adja leányát… Feri nagyon
léha fráter.
Noszty neheztelő arczot vágott erre, letette a csibukját, felkelt és így
szólt:
– Köszönöm neked, édes fiam, bizony megint okosabb lettem valamivel.
S ezzel a terembeli másik csoport felé indult.
Kopereczkyben megmozdult a szív. Ejnye, ez már mégis czudarság tőlem, ez
a szegény öreg ember kiszorít engem főispánnak, eget-földet megmozdít,
hogy dűlőre vigye ügyemet s mikor most hozzám fordul egy semmiséggel,
hát én a helyett, hogy biztatnám, kegyetlen kézzel tépegetem az atyai
érzéseit.
– No-no, ne menjen, apa! Ugyan apa! Legyen hát esze. Szereti a ficzkót?
Hiszen én is szeretem. Jőjjön no vissza és mondja meg, mit tehetek ebben
az ügyben és megteszem, de ne haragudjék meg minden dib-dáb szóért.
Minek tanácskozik akkor, ha azt akarja, hogy mindenre fejet bólintsak?
Ne csevegj hát velem, öreg, hanem parancsolj!
Erre aztán mosolyogva fordult vissza Noszty s most már mint egy
diadalmas diktátor bánt el a megpuhított embereivel.
– Tőled csak annyit kivánok, Izrael, hogy egy kis aprópénzzel segítsed a
sógorodat. Ilyen kényes kalandhoz nem foghat üres kézzel. Egy csinos
fogat, inas, egy és más, olyan életszükség a leányfej-bolondításhoz,
mint a madár-fogáshoz a lépes vessző. Notabene jegyezz fel mindent, Feri
vissza fogja fizetni becsületesen. Ha pedig ő nem tenné, itt vagyok én.
A pénzed olyan biztos helyen van fiam, mintha a szűz Mária kötényében
lenne.
Kopereczky némán és sötéten bólintott a fejével, mintha elismerné, hogy
az csakugyan biztos hely.
– Isten neki. Megigérem – tette hozzá vontatottan. – A mi telik.