ez már mégis sulyos tudatlanság. Azzal beljebb ment, betette maga után
az ajtót és összeszidta Kopereczkyt.
– Ha már olyan nagy szamár vagy Izrael, legalább ne beszélj hangosan.
Lakatossal akarod a távirat titkos jegyeit kihámozni? Szégyenlem magamat
miattad.
– Minek hoztál ide, te hóhér? – védekezett Kopereczky.
– Mit tudtam én, mit tudsz?
– Hát nem mondtam mindig, hogy az állatok tanítványa vagyok? És az úgy
is van, mert bizony isten egy oroszlán bátorsága kell hozzá, hogy neki
mentem ennek a főispánságnak.
– No, csak vedd hát fel a mentét és menjünk. A táviratot hagyjuk
délutánra.
Kopereczky felkötötte a kardot, fölvette a mentét. Kezébe fogta a
kócsagos kalpagot, megnézte magát a tükörben s elbámult, hogy az milyen
daliás vitézt mutat vissza.
Azzal benyitott hiveihez.
– Készen vagyok, uraim.
Épen akkor jött be Pimpósi hajdu is jelenteni, hogy a tekintetes alispán
úr már megérkezett vitézi öltözetben és bement egyenesen a
tanácsterembe, a honnan valóságos tengermorajlás hallatszik ki.
– Akkor hát menjünk Isten nevében, – mondá a főispán s bátor léptekkel
megindult egy sor szobán keresztül; a legutolsónak az ajtaja a
közgyűlési terembe nyilt.
Malinka hozzá sompolyodott útközben.
– Csak semmit se féljen méltóságod, gondolja el, hogy csupa
káposztafejeknek beszél, bátorítsa az a tudat, hogy én a háta mögött
leszek és súgni fogok, ha netán valahol megakadna.
Mikor a főispán belépett a terembe, az utána tóduló kiséret éljenzésben
tört ki, mire hatalmas füttyök hangzottak fel és szünni nem akaró lárma
támadt.
– Ne te ne, sárga rigók! – rivallt a fütyülőkre megvető gúnynyal Homlódy
István.
Farkasszemet néztek egymással, mint két összeütközni készülő csapat, bár
az egyik része csak maroknyi. Le vele! Meghalt! – Ne szemtelenkedjenek!
– Minek jött ide? – Kopereczky sicz ki! – s több efféle kivehető hangok
vagy bődületek emelkedtek ki az artikulátlan zsivajból, mely az
érthetetlenségbe veszett el, mint a kigyósziszegés. Senki se értette,
mit beszél a másik, pedig mind a három- vagy négyszáz száj működésben
volt.
A főispán e szörnyű lármában lépegetett fel az emelvényre, leoldá
biborba vont kardját s végigfektette a pulpituson; az ő szája is
mozgott, de hogy mit mondott, nem lehetett kivenni. Talán az esküt
hadarja el, – találgatták némelyek. Ha a tengeren orkán dúl, akkor mozog
úgy tarajos hullámaival, mint most az a tömérdek fej, mely egyetlen
fürge, vonagló és rángatózó testté látszik összefolyni.
Az «abzug» még akkor nem volt kitalálva, a helyett egymást becsmérlő
kiáltások röpködtek innen oda és onnan vissza, és e szógalacsinok
némelyike ugyancsak mérgezett nyállal volt gyúrva.
A megtestesült chaosz képét nyujtotta a terem, olyasvalamit, mintha
elképzeljük, hogy a babiloni torony építésénél összevesztek volna a
munkások. No, itt ma nem kell semmilyen beszéd, – gondolta Poltáry – itt
nem lehet gyülést tartani. És talán nem is lehetett volna, ha valamiért
föl nem fortyan a Herkules-termetű Leviczky János, volt dzsidásezredes,
ki is rácsapott tenyerével az egyik zöld posztóval borított asztalra, de
úgy, hogy az nagy recsegéssel nyomban ketté hasadt s haragos, bömbölő
hangja minden zsivajt túlharsogott.
– Csend legyen hé! Én mondom. A kinek valami baja van, annak velem van
baja. Álljon elő!
A mire olyan csönd támadt, minő a temetőkön szokott lenni, mert a vitéz
ezredes, a kit közönségesen «beretvált tigris»-nek neveztek a megyében,
arról volt nevezetes, hogy már hét embert ölt meg, mindnyáját Ő Felsége
a saját királyunk alattvalóiból – párbajban. (Hogy mennyit ölt meg az
ellenségből a sadovai csatában, arról nincs hír.) Szinte különös volt, –
mintha valami nagy kutya egy harapással elnyelte volna az egész lármát
és csak egy kis csontszilánk maradt volna belőle; a hirtelen támadt
csendből kiütődött egy hangosra változott öndörmögés, – egyébiránt a
Liszy ügyvéd hangja.
– Ohó, ohó!
Az ezredes rettentő szemöldjei megmozdultak s szúrós jupiteri szemei
sötéten, vészjóslón meredtek a vézna, szikár demagóg vezérre.
– Tetszik valami? – mennydörgé zordonan, míg nagy, kifent bajusza
félrefordult, mintha az egyik szárnyát aláhajítaná, hogy rászúrja az
ellentmondót, mint egy kis bogarat szokás a gombostűre.
– Semmi, csak köhögtem, – felelte önkénytelen szepegéssel az ellenzéki
vezér, fejét a vállapoczkái közé húzva.
[Illustration: Szeretve tisztelt főispánunk!]
– Úgy? Akkor szopogasson barátocskám egy kis medveczukrot.
Kitört a nevetés. Minden arcz nekiderült. Ez a kicsinylő megjegyzés
megölte a népapostolt, az arczokra csalt mosoly olyan hatással volt az
alkotmányos haragra, mint a napfény a márcziusi hóra nézve. Ha a magyar
ember elneveti magát, mosolyán, ezen az égi szárnyon elröppen minden
epéje.
E pillanatban csattant fel a Poltáry György, híres, ezüstcsengésü
hangja:
Méltóságos báró úr!
Szeretve tisztelt főispánunk!
A zajcsináló ellenzék azt a látványt nyujtotta, a mit a pulyka, mikor a
fejét levágják, még mindig megy, szalad a teste egy-két másodperczig.
Daczára a Liszy elnémításának, mégis zúgás fogadta a népszerűtlenné vált
szónokot, a nap bűnbakját, de ez hamar elcsendesett s az alispán
háborítatlanul folytathatta üdvözlő beszédét:
«A mai politikai viszonyok mellett, a hazánk ege fölött tornyosuló
felhőknek közepette, midőn ő cs. kir. apostoli felsége méltóságod nemes
személyét bízta meg e vármegye vezetésével, megnyugtató érzés száll
sziveinkre, mert érezzük a jóakaratot, mely lényéből kisugárzik és
ismerjük mély bölcseségét. (Egy reszelős hang: Ne hazudj Gyurka!),
melylyel mindenha meg fogja találni a Scillák és Charibdisek között
kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság az a
hármas csillag, mely méltóságodat irányitja.
– Halljuk! Halljuk! – potyogott innen-onnan a kiváncsiságnak némi kis
morzsája.
– Istenem, hogy birta ilyen szépen kigondolni, – csóválta a kemény
vágású fejét egy kurtanemes s a mellette álló ismeretlen ifjúhoz,
Malinkához intézte koronkénti észrevételeit: «Van esze, mi? Csak ne
használná rosszra, mi?»
Malinka nem felelt, nem is hallotta, forgott vele a terem, rettentő
zúgás keletkezett a mindenségben, a szónok szavai mint éles szögek
hulltak, süvítettek s élükkel a halántékába vágódtak, arczát halotti
sápadtság borítá el, míg homlokáról hideg verejtéket sajtolt ki a
rémület. Eleinte álomnak hitte, de minden pillanatban rettenetesebb
valósággá nőtt, hogy az alispán az ő, vagyis a Kopereczky beszédét
mennydörgi érczes hangon.
Azaz a maga beszédje volt az, jogos elmeszüleménye, csakhogy olyan
puskapor, a melylyel már lőtt egyszer, 1868-ban a báró Aráncsy
beiktatásánál; akkor mint főjegyző üdvözölte vele Aráncsyt. Régen volt
az, a kutya se emlékezett már arra, de ő maga el tudta szóról-szóra
fujni most is; a főispán, a kit megtisztelt vele, a vizsnyói kriptában
pihen s az akkor éljenző bizottsági tagok is nagyobbrészt ugyancsak
csendesek immár valahol a temetőkben.
Ezeket mind mérlegelte Poltáry, midőn beszéd nélkül ébredt fel reggel.
Quid tunc? Restelte az esetet, de mit tegyen? Ex tempore, mondhatna
valami zöldséget, de akkor hova lenne a szónoki nymbusa? Ejh, gondolta
magában, vágjunk neki! Elmondom régi beszédemet, vagy nem veszik észre
és az nagyon jó, vagy észre veszik és akkor azzal lehet elütni, hogy
értéktelen krispinre jó a viseltes zsinór is.
Így ugrott bele s meg nem zavartatva a hűvös hangulat által, folytatá
fenhéjázó testtartásával és diadalmas gesztusaival.
– Különleges a mi helyzetünk, méltóságos főispán úr. Nem rózsákkal
párnázott pihenőszékhez méltóztatott ide érkezni, hanem mozgalmas
csatatérre, nagy munkához. Ádáz küzdelmet folytatunk itt mi maroknyi
magyarság, körülvéve nemzetiségekkel. Az önvérünkön kivívott jogokat
önként, testvériesesen osztjuk meg a nemzetiségi lakósokkal, de vajjon
testvérek vagyunk-e azért? Oh nem. Úgy állunk szemben velük, mint a
szarvasok a vadászokkal. Önként elhullatott agancsainkra azt mondják,
hogy azok értéktelenek, nekik tropheák kellenek, agancsok, de a
homlokcsontunkkal együtt. (Nyugtalan mozgás.) Nekik csak így volna
kedves. Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.
A jelenlevő nemzetiségek, bár a passzivitás miatt kevesen jöttek be,
zajos «nem áll, nem úgy van» kiáltásokkal zavarták meg itt a szónokot, s
Malinka fokozódó kétségbeeséssel megállapíthatta, hogy szóról-szóra az ő
beszédjük pereg le a Poltáry tömött, szürkés bajusza alól. Istenem,
Istenem, mi lesz ebből? Szeretett volna a föld alá sülyedni. Vagy még
jobb volna kirohanni és futni, futni az indóházig, aztán elmenekülni
innen örökre… Hisz azt a szégyent, azt a gyalázatot, a mi majd most
következik, elviselni lehetetlen. De hasztalan, úgy be volt szorítva a
főispán háta mögött képződött gyűrűben, hogy a kimenetelhez legalább is
a Kinizsi ökleivel kellett volna rendelkeznie. Ott maradt tehát, megadta
magát sorsának s tompa elfásultsággal várta, hogy lesz, a mi lesz, többé
már nem is figyelt a beszédre, pedig most következtek a megye
kivánalmai, a nemzetiségek erős kezü megfékezése, a pandurság
szaporítása a garázdálkodó rablók ellen, egy gimnázium Bontóvárra, a hol
megmagyarosodnak az idegen ajkú sarjak, a rakonczátlan Gyík
szabályozásának befejezése és így tovább. – Hiszen tudta már ő ezeket
könyv nélkül s megüvegesedett szemei bambán, mereven tapadtak a
féloldalt álló Kopereczkyre, ki minden felindulás nélkül, nyugalommal
hallgatta a szónokot. Malinka kínos, szorongó érzéseit a bámulat
váltotta fel. Micsoda idegei lehetnek ennek az embernek! Talán aczélból
vannak, hogy oly nyugodt tud maradni egy ilyen katasztrófánál, mert még
elképzelni is szörnyüség és hajmeresztő valakinek lelki vívódását
hasonló helyzetben. Vagy talán épen azért olyan nyugodt, mert annyira
ideges, hogy nem is hallja, nem is érti a Poltáry beszédét, egyszerű
hangzavar az előtte, mint a hogy az ütközetben a katona nem érzi a saját
vére hullását. Pedig most igazán az ő vére hull a Poltáry mondataiban,
de úgy kell lenni, hogy nem hallja, nem tud felőle. Oh jaj, Demosthenes
óta nem történt ilyen eset. Csak az Isten hajítana most le hozzá egy
mennykövet is, a melyik vagy az összes megyei bizottságot agyonüsse,
vagy csak Kopereczky bárót, mert az is megoldás lenne, vagy csak őt,
Malinkát magát, mert aztán nem törődne a többivel.
Hanem bizony nem történt semmi csoda, csak Noszty Feri keserítette el
még jobban holmi sületlen kérdésekkel, valahogy melléje tolatván a tömeg
által.
– Milyen lesz a sógor beszéde?
Ha egy darab húst tüzes harapófogóval szakítanak ki belőle, az se
lehetett volna kínosabb, mint erre felelni.
– Az isten tudja! – szólt szemeit égnek fordítva.
– Te csináltad?
– Félig-meddig, – hörögte halkan.
– Lásd, azt úgy kellett volna össze-eszkábálni, hogy előlegesen
bekéritek az alispánnak ezt a szónoklatát, úgy hogy a sógor beszéde
mintegy válaszokat tartalmazott volna az itt felhozottakra s ezzel rajta
lett volna a rögtönzés zománcza. Meg kell adni, hogy gyönyörüen beszél
ez a Poltáry, vagy hogy hívják.
– Hm, csakugyan, – hebegte Malinka és kíntól vonaglott lelke.
– Apropos, – fecsegett Feri tovább – mi van a nővéremmel?
Most lehetett még csak nagy konfuzióban a Malinka arcza, hogy
elvörösödjék-e vagy elsápadjon.
– Boldogok voltatok, mi? – vigyorgott Feri rejtélyesen.
– Nem is beszéltem vele.
– És én azt úgy-e elhigyjem? Ösmerlek kis maszk!
– Bizony isten.
– Beszélhetsz nekem, a mennyit akarsz. Hiszen Vilma is írt és összeszid,
hogy frivol lélek vagyok, hogy mit gondolok én felőle? Hát azt gondolom,
de nem írtam meg neki, hogy mindenekelőtt hálátlan. De most jut eszembe…
Hirtelen a karzatra pillantott, honnan átható rózsa- és rezedaillat
verte át magát a fülledt levegőn az érzékenyebb orrokhoz. Sok üde arcz
mosolygott le onnan a különböző virágos és strucztollas kalapok alól.
– Te már egy hete vagy itt Kornél, nem tudnád véletlenül megmondani,
melyik a hölgyek közül Tóth kisasszony?
Malinka csak a fejét rázta, hogy nem tudja, nem is nézett arra felé, sőt
ösztönszerüleg behunyta a szemeit, mert ime elérkezett a rettenet
ruhájába öltözött pillanat s jobb akkor sötétben lenni: Poltáry
befejezte beszédét, szórványos éljenzés hangzott fel (a Noszty-klikk
éljenei), egyébként hideg maradt a hallgatóság, bár a suba alatt
bevallották, hogy _hamari_ beszédnek (mert csak tegnap vállalta a
szónoki tisztet) nem volt épen utolsó.
De az e fölötti megjegyzések és véleménynyilvánítások csak legfeljebb
két másodperczig tarthattak, míg a főispán hátra taszította a
panyókáját, megköszörülte a torkát és megszólalt.
– Tekintetes köztörvényhatósági bizottság!
– Ejnye beh különös pohánkakása izű hang – mosolyosodott el Klementy
szerkesztő úr, ki a középső zöld asztalnál egy ív papirosra szorgalmasan
jegyezett.
Kopereczky hangján tényleg rajta volt a felvidéki zamat, de nem
nélkülözte a hajlékonyságot és a csengést. Első szavainál megszünt a
beszélgetés s az a bizonyos zümmögés, mely a figyelmet lassan-lassan
megőrli, mély csendesség támadt, de mint Horth mondotta később, volt
valami és mint bizonytalan e csöndben; nem a tisztelet szülte, hanem a
kiváncsiság. Nem az okos embert várták, nem is az új főispánt, hanem a
féleszünek hirdetett tót urat.
– Halljuk, halljuk!
– A mai politikai viszonyok mellett, – kezdte folyékonyan, minden
elfogultság nélkül – a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette,
midőn ő császári királyi apostoli felsége az én személyemet bizta meg e
nemes vármegye vezetésével…
– Bizony tehetett volna okosabbat is – vágott közbe az oszlopok mögül
egy pufók alak.
Némi derültség kelt a közbeszólás nyomában. Nyugtalan fészkelődés,
hullámzás támadt, mint a vetés fölött, ha egy széláram megmozdítja,
némelyek megbotránkoztak: «Minek a királyt bántani?» Mások helyeselték:
«Ej, nem árt Ő Felségének, ha csuklik egy kicsit.» Szóval megindult a
mindent elposványító trécselés. Kopereczky egy kis szünetett tartott, de
a figyelem nem akart helyreállani, ő volt hát kénytelen fölemelni
hangját a továbbiakhoz:
– Megnyugtató érzés száll szívemre, mert érzem a jóakarot, mely az itt
egybegyültek lényéből kisugárzik és ismerem a mély bölcseséget, melylyel
a megye vezető férfiai mindenha megtalálják a Scillák és Charibdisek
közt is a kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az
igazság, e három csillag irányítja őket.
– Nini, – ugrik fel Klementy szerkesztő úr meglepetve, mintha valami
váratlan ismerőssel találkoznék. – Hiszen ez az alispán beszéde! Gubó
legyek, ha ez nem az alispánt paródiázza! Pszt! Csend legyen. Halljuk!
Halljuk urak! Oho, hisz ez rettenetes módon érdekes!
Mint a futó tűz terjedt fülből-fülbe, hogy a főispán Poltáryt gúnyolja,
megtanulván az ő beszédét egy hallásra, geniális módon, szóról-szóra
visszamondja. No, minket ugyan bolonddá tettek. Hiszen ez egy nagy
talentum. Halljuk csak, halljuk!
Egyszeribe olyan csöndesség lett, hogy az öreg Melfeller mérnöknek híres
Pateck-féle zsebóráját hallani lehetett, milyen szépen ketyeg a
mellényzsebében. Kopereczky erre lejebb eresztette a hangját és így
folytatá:
– Különleges az önök helyzete, tisztelt köztörvényhatósági bizottság!
Nem rózsákkal párnázott pihenő székhez érkeztem én ide, hanem mozgalmas
csatatérre, nagy munkához. Körülvéve a nemzetiségektől, ádáz küzdelmet
folytatnak itt önök, maroknyi magyarság. Az önvérükön kivívott jogokat
önként, testvériesen osztják meg a nemzetiségi lakosokkal, de vajjon
testvérek-e azért? Oh nem. Úgy állnak szemben egymással, mint a
szarvasok a vadászokkal…
E hasonlatra mindenki ráismert s látták, hogy csakugyan a Poltáry
beszédét ismétli. («Bevette és most kihányja», – a hogy Viléczy Ödön
mondta.) Nosza, kitört erre a tetszészaj minden vonalon. Hohó! Micsoda
kapitális ember! Egy lángész! Csodálatos emlékező tehetség. Ki is volt
az, a ki egyszer az egész naptárt könyv nélkül megtanulta? Valami
peregrinus. No, ez még azon is túltesz.
Minden szem Poltáry felé fordult; kékült, zöldült, a szakállát
harapdálta. Nem tudta elképzelni, mi akar ez lenni. Zöldes fényű
bikaszemei kidagadtak a csodálkozástól. Eleinte dühösen döfködte rezes
kardjával a padlót, míg azt hitte, hogy a főispán valamely szellemi
incselkedést folytat vele, lassan-lassan azonban rájött a valóságra,
hogy a régi beiktató ülések jegyzőkönyveit ő küldte meg neki, s azokból
épen ezt a beszédet tanulta be. Fatális egy véletlen! Most már minden
napfényre kerül. Dicsőség, hírnév, szónoki nymbus, Isten veled!
Ellenben a bizottsági uraknak elég volt a gyűlölt alispán kínos
feszengését látni, hogy egy pillanat alatt kiengesztelődjenek a főispán
személyével, sőt hogy megszeressék.
– Önként elhullatott agancsaikra azt mondják, hogy azok értéktelenek, –
szónokolt odább a főispán, egészen kipirulva, – nekik tropheák kellenek,
agancsok, de a homlokcsontunkkal együtt. Nekik csak egy volna kedves.
Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.
Tomboló éljen-orkán zúgott fel minden oldalon, még a nemzetiségiek is
tapsoltak, mert ők azt hitték, hogy ez most már csak mint satyra
értelmezendő. – Ragadós lévén a tetszés, a hölgyek a karzatról a
zsebkendőiket lobogtatták, Findzsa asszony azonban, a ki az első sorban
ült, hangosan panaszkodott:
– Micsoda disznó nép ez; mikor az uram mondta ezeket, a fülük dobját se
hajtották, most pedig a lelküket ordítják ki.
A tömegek kiszámíthatlanok, mert szeszélyesek. A Malinka balul kiütött
plágiuma megfordította a hangulatot és a különös körülmények között (a
sors csodálatos kártyakeverő) keletkezett rokonszenv fölkapta szárnyaira
Kopereczkyt és nem ejtette el többé. Egy elképzelt jó tulajdonság
(ezúttal a rendkívüli emlékezőtehetség látszata) többet ér néha, mint
száz meglevő erény. Az éljenzés, tetszészaj most már annyira
hozzászegődött a beszédhez, mint a gazdátlan kutya, hogy bottal se
lehetett volna elverni. Hova tovább nagyobb volt a lelkesedés, a mi
természetes, mert mindég nagyobb lett a rekord is, a mit a főispán
elért, még mindig szóról-szóra adván vissza a Poltáry frázisait,
similéit és idézeteit, csak midőn madame Staëlt idézte, hangzott közbe
zavarón a Horth úr chablonos kérdése, mely mintegy önkénytelenül
csúszott ki száján:
– Milyen volt a keze?
Minden új éljen, mint valami bűvös ecsetvonás élénkített és változtatott
némileg a Malinka fancsali ábrázatán, elannyira, hogy a vége felé
kigömbölyödött, ragyogott, már szinte hinni kezdte, hogy halluczinált a
Poltáry beszéde alatt, pajkos dzsinek bohókás játékot űztek vele; az
öreg Noszty nem minden fenhéjázás nélkül súgta oda Rágányosnak: «Nézd
csak nézd, micsoda fránya ficzkó ez az Izrael!» Sőt még Poltáry György
is, pedig ez az egész lelkesedés, jól észlelte, nem egyéb volt, mint egy
kis antipoltarismus, csakhamar megnyugodott, gondolván magában: A
főispán most nagy dicsőséget aratott azzal a véletlenséggel, hogy épen
az én egykori beszédemet magolta be s én azt nem gyanítva, közvetlen
előtte elmondtam, mind azt hiszik ezek a maflák, hogy rögtönzött
paródiát hallanak s bámulják őt, ünneplik, mert ezzel egyuttal engem
vélnek inzultálni. Hát bizony elég kellemetlen, hanem segíteni nem lehet
rajta. Mert ha én most leleplezném, hogy a főispán nem engem parodizál,
hanem szegény feje nem tanult be más beszédet, s akarva, nem akarva, ezt
kell elfujnia, akkor ugyan a főispán agyon volna ütve, de magamat is
bemártanám, hogy kétszer mondok el egy beszédet. Legjobb tehát, ha
elhallgatok s igyekszem kihúzni ebből a vak esetlegből a lehető
legnagyobb polgári hasznot. A főispán nagyon jól tudja, hogy más
beszédet nem tud, ennélfogva kutatni fogja, miként került össze a két
beszéd s a megőrzendő titok ezerszerte jobban kapcsolja majd hozzám,
mint bármely más szolgálat, a mit tehetnék. Nagyobb szerencse ennél nem
is érhetett volna. A főispán még a helyemet is megfujja, a hova leülök,
szóval a kezemben lesz, az én madaram ő már. Csak újjongjatok
éljenezzetek ostobák, én a markomba nevetek azalatt.
Így formálódott ki apránkint általános megelégedéssé minden széthúzó
érzés. Némelyek fitymálták, vagy kevésbe vették a főispánnak e
mnemo-technikai erőműveletét, hogy mi van abban, visszakiabálni valamit,
«hiszen a tükör is azt teszi, azért mégse bámulják meg, mint masinát»,
de a szájasabbak és műveltebbek letorkolták ezeket.
– Eh, – mondotta Petrovay Tamás nagytekintélyű aggastyán, a ki a
pozsonyi diétákon képviselte hajdan a megyét, – mit ért a paraszt az
uborkasalátához?
Ez a gúnyos megjegyzés megtette hatását. Senki se merte többé
kétségbevonni a főispán lángelméjét s midőn beszédét bevégezte,
valóságos gloriola látszott lebegni a feje körül. Hozzárohantak, ősi
szokás szerint vállaikra emelték s úgy hordozták körül a teremben. Majd
kivitték a balkonra is, hogy az odakünn összegyűlt köznépnek
megmutassák.
Mámorban úszott minden. Az arczok ki voltak pirulva a lelkesedéstől. A
tegnapi tüntetés rendezői voltak a leghangosabbak az ovácziókban Mihelyt
a főispán visszakerült a nép tenyeréről a biztosabb talajra, az
anyaföldre, hizelgéseikkel vették körül, még maga Liszy ügyvéd is
odakiáltott:
– Meghajtom zászlómat méltóságod lángesze előtt.
S ezzel meghajtotta a derekát. Úgy látszik, azt nevezte ő zászlónak.
Ezalatt Noszty Feri is ráakadt Homlódyra, a ki megmutatta neki, melyik a
karzati hölgyek közül Tóth Mari.
– Ott balról az az orgonavirágos kalapú, szép kis pofa, nem igaz?
Feri föltette monokliját és megnézte műértő szemmel.
– Formás jószág, de mintha szeplős volna.
– A termete veri a liliomot.
– Úgy látszik, bátyám is a részletek embere, mint Horth Pista.
– Nem egészen, csak épen mondom, hogy a termete az, meg a rithmikus
járása, a miért én dicsérem. Látnád csak járni.
– Kár, hogy a szemei aprók egy kicsit.
– Látnád csak őket rád szegezve, mikor nevetnek. Szép tiszta szemek,
mint a kristálypatak vize, a lélek fenekére nézhetsz be rajtok
keresztül.
– De már nem fiatal, a hogy nézem.
– Olyan huszonegy éves forma, de még ártatlan, mint a ma született
bárány és olyan egészséges, mint a makk.
– Elég baj az, – sopánkodott Feri.
– Hogy-hogy?
– Az egészséges fa nehezebben gyúl meg, bátyám uram, a szúette
könnyebben ég.
– Tüze válogatja, öcsém. Nem bízol magadban?
– Mutasson be neki, bátyám uram.
– Szivesen. Menjünk hát fel hozzájuk.
– Az anyja az, a ki mellette ül? – kérdezte Feri útközben.
– Igen, az anyja.
– Nagyon közönséges kinézésű. Miféle leány?
– Fogalmam sincs felőle, azt az egyet bizonyosan tudom, hogy nincs a
Habsburgokkal rokonságban. A mellett azonban jóravaló asszony lehet,
mert Tóth uram nagyon mngbecsüli. De siessünk fiú, mert mindjárt vége az
ülésnek.
Nem könnyű volt pedig kikeczmeregni a nagy tömegből az oszlopos
folyosóra, a honnan meredek, ódon garádicsok vezettek a karzatra.
Útközben négyen-öten is elfogták Homlódyt valamely ügyben. Mert a régi
megyegyülések részben börze jellegével is birtak; itt találkoztak a
megye urai különböző vidékekről koronkint s vettek, eladtak,
csereberéltek. Homlódy híres lovakat nevelt, tőle válogattak fogatokat a
házasulandó uracsok, a községek ugyancsak nála tudakozódtak, van-e eladó
csődöre, viszont ő maga is itt szerezte be, a mi neki kellett, teheneket
Kajtáry Kelementől, merinói juhokat Balázs Gáspártól,
gyümölcsfa-oltványokat a szenvedélyes pomológus Kapor Andrástól.
Feri tehát útközben is csak rövidebb, sűrűn félbeszakított időközökre
élvezhette a Homlódy imformáczióit.
– Mondja csak, János bátyám, mért nem ment eddig férjhez? Azt az egyet
nem értem.
– Nem tudom.
– Dehogy nem tudja. Olyan vén sas, mint maga, mindent tud.
Erre aztán elmosolyodott Homlódy.
– No hát tudom. Azért nem ment férjhez, mert Mari azokhoz a lányokhoz
tartozik, a kik magukat rútaknak hiszik.
– Vannak is a világon ilyen leányok! – hitetlenkedett Feri.