szinte újból kedvet kapott a főispánsághoz (hisz az is csak ilyenekből
áll) és a legközelebbi csütörtökön, bár még egy napig várhatott volna
(csakhogy akkor péntek lenne), érzékenyen elbucsúzván Vilmától, kis
fiától, megindult Bontóvárra Bubenyikkal, a ki új vadászruhát kapott,
ezüst tölgyfalevelekkel a galléron. Illetőleg előbb csak Pestre mentek,
a hol még sok csip-csup elintézni való akadt. Ott kellett átvenni a
magyar díszruhát, összevásárolni egyet-mást, beszélni egy-két emberrel a
kaszinóban, betekinteni a szabadelvű körbe s bemutatkozni még egy-két
miniszternek, stb.
Az «Angol királynő»-be érve, az első dolga volt Kopereczkynek a kulcs
után tudakozódni.
– Nem küldtek ide semmi kulcsot – jelentette a kapus. A mi levél vagy
csomag jött, mind elküldtem Krapeczre, a hogy parancsolni méltóztatott.
– No, az szép komédia; már most mi az ördögöt csináljak?
– Miféle kulcsról van szó? – kérdé Bubenyik.
– Nem tudom én. A belügyminiszter azt mondta, hogy ide küldi és a nélkül
ne induljak el.
– Legokosabb, ha reggel fölmegy méltóságod hozzá és megkérdezi.
– Egyebet nem tehetek.
Másnap aztán föl is ment Kopereczky a várba, de csak az államtitkárral
beszélhetett, hogy még nem kapta meg a kulcsot, a miről a miniszter
beszélt. Az államtitkár csengetett, elküldte a titkárját, ő tudja hova,
valamelyik tanácsoshoz, tudakozódni mi, van a kulcscsal, azalatt
szivélyesen elbeszélgetett Kopereczkyvel (jóizű, kordiális ember volt az
államtitkár), érintvén, a megyében milyen zavaros állapotok vannak,
figyelmeztette, hogy nem fog rózsákon aludni, hanem azért ne hagyja el
magát.
– Óvatos leszek.
– Az nem jó. Hova gondolsz? A főispán semmi egyéb, mint a miniszter
bőrének az a része, a miből szijjat is lehet hasítani. Óvatos csak a
belügyminiszter lehet, barátocskám s épen abból áll az óvatossága, hogy
főispánja van. Ha a főispán valami okosat csinál, az a belügyminiszter
érdeme, ha a belügyminiszter valami ostobaságot csinál, az a főispán
hibája. Legokosabb hát, ha a főispán semmit se csinál, ha békén
csibukozik s hagyja történni a dolgokat. Magyarország kezd a jelentések
országa lenni. A főispan minden rendkívüli dolgot jelent. A melyik
főispán legkevesebbet jelent, az a legjobb főispán, a mely megyéből a
legkevesebb ügydarab érkezik fel, az a legjobban kormányzott megye.
Ezeket jegyezd meg magadnak. És a másikat is, a mit mondtam… Voltál-e
valamikor szolgabiró?
– Nem voltam.
– No én voltam, még akkor nem volt eltörülve a viginti quinque solidos,
s láttam, hogy a delinquens ilyenkor úgy játssza azt ki, hogy a nadrágja
fölé még egy másik jó vastag nadrágot húz, nos hát el ne felejtsd, hogy
te vagy a belügyminiszternek az a bizonyos vastag felső nadrágja.
Kopereczky szinte szédült e beszélgetés ereje alatt, jó szerencse, hogy
visszatért a titkár jelenteni:
– A kulcs már a mult héten elküldetett a bontómegyei főispán úrnak az
«Angol királynő»-be.
Ejnye, ez már fatális eset. Kopereczky visszakocsizott a szállodájába és
követelte a kulcsot a portástól. Az mennyre-földre esküdözött, hogy
vakuljon meg, ha csak látta is a kulcsot, fölhányt a páholyában minden
zeg-zugot, mind hiába, Kopereczky a haját tépte düheben, hogy mit fog
most csinálni. Kikereste táskájából a miniszteriumtól kapott leveleket,
melyeket a portás utána küldött s melyeket otthon csak felületesen
olvasott el, s ime megtalálta az egyikben, hogy mellékelve küldik a
kulcsot. A levél még most is ott volt azon módon a borítékban, de a
kulcs hiányzott. Tünődtek rajta Bubenyikkal, mitől lehet az a kulcs,
hogy a miniszter olyan fontosnak tartja? Talán a megyeházától? De hiszen
a megyeháza nincs becsukva. És ha be volna is csukva valami, a mi
szükséges, hiszen nem lehet az olyan ok, hogy ne merjen a miatt
elindulni, mert talán csak van Bontóváron lakatos, vagy mi a szösz?
Mindezeknél fogva, miután minden egyebet elvégeztek, másnap korán reggel
elhajtattak az indóházba és a félhét órai vonattal megindultak Bontóvár
felé.
Barátházáig semmi nevezetes se történt, itt azonban a programmhoz híven
Malinka beszállásának kellett elkövetkeznie.
Az állomáson sok kabátos utas volt, kik csörtetve rohanták meg a
vasutat. Malinkát alig birta a szem kiválasztani, míg végre előbukkant
kis táskájával.
– Ide, ide! – kiáltá eléje kappan hangján Bubenyik.
Megkapván az irányt, csakhamar felugrott a coupéba.
– No, csakhogy már látok valakit, – szólt a főispán örvendezve. – Alig
ismertem meg ebben a ruhában! Olyan benne, mint egy vérbeli mágnás.
Új fekete Ferencz József-kabátot viselt és szépen vasalt szürke
nadrágot.
– Csináltatnom kellett egy öltözetet, – mentegetőzött Malinka. – Nagyon
szegényesen festettem. Egy titkár végre is tartozik ezzel a
főispánjának.
– Okosan tette, – hagyta rá a báró. – Deák Ferencz maga is azt mondta
egy kopott ruhájú főispánnak, hogy szereti, ha a főispán fényt fejt ki,
de az ne a térde kalácsán mutatkozzék.
Mialatt Malinka a táskáját elhelyezte a fonatos polczra, háttal fordult
a főispánnak, ki csodálkozva pillantotta meg, hogy a titkár új
kabátjának egyik hátulsó gombjára egy ezüst női óra van kiakasztva arany
lánczon.
– Azonban, – tette hozzá rögtön, – a túlságos fényűzéstől mégis jó
tartózkodni, mert azt már Esterházy herczeg se teszi, amicze, a mit
maga, hogy az óráját kívülről akasztja ki a kabátján. Ámbátor a
westministeri herczegről mesélik a kaszinóban, hogy egy millió font
sterlinges bankóját az istállóban tartja berámázva, csakhogy az istállót
mégis csukják, míg ellenben a maga óráját bármely szegény ember
észrevétlenül leakaszthatja. Hiszen ebben kétségkívül van valami
grandezza, de én mégis túlságosnak tartom a fenforgó viszonyok közt.
Bubenyik kedélyesen vigyorgott, míg a szegény Malinka zavartan bámult a
főispánra, s csak épen ösztönszerűleg kapott hátra a gombokhoz. Hát
csakugyan egy óra volt ott összegubanczolódva, a mit akarata ellen akkor
ránthatott ki gombjával valakinek a zsebéből a zsufolt váróteremben,
mikor a táskájáért lehajolt s azt a földről felemelte.
Ezen aztán nagyokat nevettek. Malinka behívta a kalauzt, átadta neki az
órát, hogy keresse meg a gazdáját valahol a vonaton.
– No, maga szerencsés kópé, Malinka. Üljön le most és mesélje el, hogy
és mint állnak a dolgok?
– Hát csak úgy lassan, – felelte a titkár a vállát vonogatva. – Sok baj
van.
– Mondjon például egyet.
A záptojások ára például nagyobb tegnap óta a piaczon, mint a jó
tojásoké.
– Tudja-e, hogy ez igen kellemetlen! – szólt a főispán fejcsóválva.
Malinka csak a fejével bólintott.
– Magam is úgy gondolom.
– És az apósom mit mond ezekhez?
– Ő mindent elkövetett, a mit lehet. De azért mégis igen hűvös lesz a
fogadtatás.
– A záptojások miatt gondolja?
– Abból is sejthetni, hanem még inkább, hogy a diadalkaput, a mit a
város szélén voltaképen ő nagysága, a méltóságod apósa csináltatott a mi
pénzünkön, az éjjel összetörték.
– Szép história!
– Az ellenpárt konventikulumot tartott tegnap a Veszelyi Tamás házánál s
elhatározta, hogy minden áron meg fogja akadályozni a főispáni
ténykedését, ha kell, botrányokkal is.
– És ugyan mi kifogásuk van ellenem?
– Mindent megmondjak?
– Csak rázza ki bátran az egész zsákot.
– Azt mondják, hogy méltóságod értelmi tehetség dolgában nem egészen áll
azon a magaslaton, mely egy ilyen megye kormányzásához kivánatos volna.
– Azaz hogy ostoba, tudatlan fráter vagyok; menjünk tovább.
– Hogy inkább a Jóska kost neveztette volna ki Noszty úr főispánnak,
mintsem méltóságodat.
– Ah, szegény Jóska, – sóhajtott fel a főispán, – ő már átesett az
ilyesmin, őt már egy pár nap előtt megharapta egy veszett kutya. Nekem
pedig ön egy egész falkát helyez kilátásba.
– Valóban úgy van. A csőcselék föl van izgatva s kivált a bevonulásnak
könnyen lehetnek komoly és kellemetlen részletei, a mi azonban magát a
beiktatást illeti a közgyülési teremben, ott már nem igen lehet félni,
ha lesz is egy kis lárma, egy csomó gúnyos vagy épen goromba
közbeszólás.
– Az nem tör csontot, – jegyezte meg Kopereczky elgondolkozva, – hanem a
rántottát nem szeretem.
– A közgyűlési teremben, – folytatá Malinka, – már jelentékeny számmal
lesznek embereink: a Noszty-rokonság, a közömbösek, óvatosak, félénkek,
várakozó álláspontúak, stréberek és azok a paraszt bizottsági tagok, a
kiknek Noszty úr napidíjakat fizet, hogy éljenezzenek. A közgyűlésnek
legfeljebb a másik fele lesz rakonczátlan. Meglepetések azonban itt
sincsenek kizárva, mert ezek az emberek átkozottul leleményesek. A
hangulat határozottan ellenünk van, a hangulat pedig nagy hatalom. A
legjobb embereinket összetöri. Így jártunk az üdvözlő szónokkal, Vér
Tamás főjegyző úrral is, tegnap váratlanul polypot kapott a gégéjébe,
most operálni kell.
– Még ez is? Ki tartja most a beszédet?
– Noszty úr az alispán urat, Poltári Györgyöt kérte fel ma reggel, csak
úgy vállalta el, hogy királyi tanácsosságot igért neki. Ad vocem beszéd!
Tudja a beszédét?
– A beszédet tudom, hanem a rántottát nem szeretem.
– Azt mi is gondoltuk s Noszty úr megbizott engem, hogy négyszemközt
valamit előadjak, de csak négyszemközt, mert…
Malinka nyugtalanul tekintett a bóbiskoló Bubenyikra.
Kopereczky gondolkozott egy perczig: a coupé azokban az időkben készült,
mikor a kocsi-folyosó még nem volt kitalálva, Bubenyikot tehát nem lehet
kiküldeni.
– Bubenyik! – kiáltott rá, – beszélsz te németül?
Bubenyik felriadt és a fejével bólintott:
– A katonaságnál megtanultam.
– Marha vagy, – förmedt rá ingerülten. – Semmire se használhatlak. Hogy
lehet németül tudni!
Eközben azonban eszébe jutott, hogy egy csomó gyapot van a táskájában, a
mire jód tinkturát szokott csepegtetni fogfájás ellen. Ezt hát most elő
kellett keresni és a saját méltóságos kezeivel dugdosta be a Bubenyik
füleibe, de még ez se volt elég, ráadásul kinyittatta vele az ablakot
is, hogy azon nyújtsa ki a nyakát, a mennyire csak lehet, nem törődve a
figyelmeztető táblácskával, hogy: «Ne tessék kihajolni».
– Csak te hajolj ki, Bubenyik, ha valami bajod történik, nagyon szépen
foglak eltemettetni.
Most aztán beszélhetett Malinka:
– Hát az a terv, méltóságos uram, – suttogta, – hogy a bevonulást
elkerüljük, de olyan ravasz módon, mely mellett semmi gáncs nem érheti
személyét. Bontóváron innen van Rekettyés kőzség, a hol Tóth Mihálynál
vidám vadász-társaság van.
– Ki az a Tóth Mihály?
– Valami nagyon gazdag ember, én nem ismerem. Közönségesen
«Amerikánus»-nak hívják és állítólag gyönyörű leánya van, nagy parthie.
– Ahá! Hallottam már erről valamit.
– Hát ennél a Tóth Mihálynál vannak a vadászok s ezek közt kettő,
Homlódy János és Noszty Károly, a méltóságod apósának közeli rokonai be
vannak avatva a tervbe, de csak épen ők ketten. Mind a kettő igen derék
ember, a kik…
Ne kezdje nekem Ádám és Évától amicze, – vágott közbe türelmetlenül.
– A terv az, hogy mikor a vonat az alsó-rekettyei indóházba ér, akkor a
vadászlakból a bizalmasok véletlenül épen ott lesznek s Homlódy úr, (a
kit a kaszinóból ismer a báró úr) kiáltani fogja a nevét, mire kitekint
az ablakon s udvariasságból leszáll, hogy kezet foghasson s néhány szót
váltson velök. Szóból szó lesz (ők is fűzni fogják mesterségesen), a
vonat e közben megindul s méltóságod lemarad. Én kétségbeesve fogok
kiabálni, de hasztalan, ön káromkodni fog, aztán megadja magát sorsának,
az estét a Tóthék házánál tölti, vacsora után kocsira ül és megkerülve a
várost, a nyugati oldaláról hajtat be a megyeházába, a hol mi megvetett
ágygyal várni fogjuk. Oly egyszerű az egész, mint a Kolumbus tojása.
– Hm, – szólt Kopereczky hálásan pislogva. – Egy kicsit restellem, hátha
gyávának fognak tartani?
– Az lehetetlen. Hisz egész evidens, hogy vis major volt.
– És maguk aztán mit csinálnak? Maga kapja a rántottákat mi?
– A mi szerepünk könnyű. Gyimókán beszáll az összetoborzott küldöttség,
ebben benne lesz Noszty képviselő úr is, a ki nekünk elhiszi a fatális
elmaradás történetét, szidni fogja a vasutakat, fenyegetőzni fog, hogy
meginterpellálja ezért a minisztert, ráfogja az ellenpártra, hogy aljas
csinyt követtek el, megvesztegették a kalauzt, a vonatvezetőt,
vizsgálatot fog követelni. Szóval úgy nyélbe üti ő a dolgot, hogy még mi
csinálunk tőkét belőle.
Kopereczkyt kezdte erősen mulattatni a szituáczió.
– És az utczákon, meg az indóházban várakozó tömegekkel mi lesz? –
kérdezte vigyorogva.
– Azok bizony szépen felsülnek, nem lesz kit inzultálni.
– Ha csak az üres hintómat nem.
– Azt se; mert az ugyan ott vár az indóház előtt, de mihelyt odaérünk,
nyomban elküldjük méltóságodért a rekettyési indóházhoz, a hol lemaradt,
de azzal ne tessék törődni, mintha ott se volna, az csak egy finta, egy
kis szemfényvesztés, azon a kocsin nem jó volna bejönni. Majd iszen
tudja a többit Homlódy úr.
– Körülbelül én is tudom, – felelte Kopereczky fölélénkülve és egy
nagyot ütött a Bubenyik hátára. – No pupák, behúzhatod már a tökfejedet.
NYOLCZADIK FEJEZET.
(Mikor a tens vármegye ballábbal lép ki.)
Igaz volt, nagy elégedetlenség forrt a megyében a kinevezés ellen. Az
urak, a kik a kormánynyal éreztek, azért boszankodtak, mert nem közülök
nevezték ki az új főispánt. Emberemlékezet óta nem volt itt idegen
főispán. Még a provizóriumban is itthon akadt az ahhoz való imposztor.
Csak most kellett megszégyeníteni a megyét. Azt is egy tót báróval.
Mintha csak a Caligula lovát küldenék a nyakukra. Sőt még rosszabb. Mert
a Caligula lova legalább a Caliguláé volt, de Kopereczky nem is a
miniszter lova, hanem csak az öreg Noszty Palié. Kopereczky együgyű
mondásai, a tudatlanságáról, eszelősségéről szóló anekdoták, mint valami
inycsiklandozó kaviár keringtek a társaságokban, nevelve az ellentállási
étvágyat a négy lovon járók között. A két lovas urak és az iparosok az
ellenzékhez tartoztak; ezeknek azért nem kellett Kopereczky, mert a
kormány küldte, mert a mameluk Nosztynak a veje és mert Izraelnek
hívják, gyanút gerjesztő, hogy valamelyes köze van a zsidó felekezethez.
A tisztviselők és a mindenféle szállítók, kik a Gyik-szabályozási
panamába bele voltak keverve, azért toporzékoltak ellene, mert
nyilvánvalónak látszott, hogy a kormány vele akarja fölpiszkáltatni a
nagy szemétboglyát. A protestánsoknak azért nem kellett, mert
katholikus, a katholikusoknak azért, mert a klerikális gróf Topsichot
ütötte el hitük szerint a főispáni széktől. Szóval ezer és egy oka volt
a kedélyek hullámzásának. Úgy, hogy olyannak látszott a vármegye, mint
egy háborgó tenger. Nyüzsgött-mozgott, lázadozott minden ember, csak a
Noszty rokonság állt szilárdul, mint egy phalanx, az új főispán mellett.
De talán csak a felületen tarajosodnak ezek a habok ily nagy
háborgással. Egy kis magyar hangulat az egész. A vizek mélye esetleg
nyugodt. Alul a tenger semmit se tud arról, hogy nehéz gályák járnak
rajta, vagy hogy fürge csónakosok evezőlapátja barázdákat vág a hátán.
A népszerűséget a népszerűtlenségtől nálunk csupán egy finom hártya
választja el egymástól. Minden egyes magyar hazafi két emberből áll. Az
egyik, a ki otthon pipázik az ambituson; ez igen okos úr, érzületére
nézve konzervativ, haragszik a zsidóra, de azért nem tud el lenni
nélküle, okos, higgadt egyébként, sóhajtozik a régi idők után s csendes
filozófiával, vagy keleti apathiával nézi az új időket, – a másik, a ki
magára veszi a közgyűlési atilláját és a fórumon kiabál, vagy a zöld
asztalnál könyököl, ez liberális és sangvinikus, jogállamot és
egyenlőséget ordít, mindenképen heves férfiú, se lát, se hall, rohan az
ösztöne, vagy a kiadott jelszavak szerint s még a búza sikértartalmát is
politikai okokra vezeti vissza. Hát ez a két ember az emberben könnyen
összetéveszti magát s a két ellenfél csodálatos gyorsan békül ki; csak
egy kis külső inczidens kell hozzá s az egyik beadja a derekát a másik
előtt, vagy pedig úgy belefárad az egymással való tusakodása, hogy a
mikor tettre kerülne a dolog, egyik sincs ott.
A közéletben szereplő vezéralakokat is ilyen kettős felfogással taksálja
a magyar ember. A pecsovics Széchen Antalról azt mondja például: «Hej,
okos egy ember, de sokat pisszegtem neki», míg ellenben megesik, hogy
mikor egy-egy népszerű emberét megéljenezi, hozzáteszi kritikaképen:
«Nagy svihák biz’ ő, de jól szaval.»
Meg kell azonban adni, hogy a Kopereczky elleni agitáczió ügyesen volt
csinálva: Liszy ügyvéd, az egész mozgalom vezetője, kitett magáért (lesz
még abból követ is, ha így folytatja), legfőképen azzal gyújtotta fel
nagyarányúvá a heczczet, mert tömérdek bizottságot alakított. Az
ellenálló bizottság annyi mellékrajt eresztett ki! a tüntető-bizottság,
a romboló-bizottság, a macskazene-bizottság, a hírszolgálati-bizottság,
a záptojástgyűjtő-bizottság, a kapaczitáló-bizottság és más mindenféle
nevű és czélú albizottságok kiküldésével, hogy az összes kabátos emberek
díszes szerepekhez juthattak, részint, mint elnökök, alelnökök. igazgató
választmányi tagok, főtitkárok s jegyzők. Nagyon okos dolog volt, mert
szerep kell a magyarnak. A szerep tetszik neki. S nem ő viszi a
szerepet, hanem a szerep viszi őt. Sőt, hogy még több legyen a szerep,
egy szerepkiosztó-bizottság is alakult, mely az elhelyezkedésről is
gondoskodott azon a vonalon, a melyen a főispán bevonul. Minden
húsz-harmincz lépésnyire, minden utczaszögletre jusson egy krakéler, a
ki birizgálja, animálja a közönybe könnyen sülyedő tömegeket. E
krakélereknek viszont a pasquilcsináló bizottság osztott ki részint
csufondáros, részint gyújtó jelszavakat. A csúzli-bizottság (elnöke
Krátki Elemér ügyvédbojtár) betanította a város mesterinasait
parittyából lőni s e végből mintegy háromszáz parittyát osztott ki,
kiknek hivatása a főispán huszárját és lovait eltrafálni, de a főispánba
is szabad belehibázni. Ezeket csoportokban kellett elhelyezni a vonalon.
Ugyancsak illetékes kezekbe osztattak ki a záptojások s minden a legjobb
mederben folyt, hogy országos skandalum legyen a fogadtatás, – a többi
azután magától jön, – az ellenállási-bizottság nemcsak az ellenzék nagy
rétegeit állította talpra, hanem a kapaczitáló albizottság a Nosztyék
nyájából is kihúzott egyes juhocskákat, így például Vér Tamást, a ki az
utolsó órában lépett vissza az üdvözlő beszéd megtartásától, kár, hogy
mindég akad komisz ember, Poltáry alispán vállalkozott szónoknak s ezzel
minden odium a nyakába szakadt. (No megállj, kutyafülű, hiszen lesz még
alispánválasztás!)
Nagy sokaság gyűlt be a vidékről is s noha a főispán csak uzsonna táján
volt megérkezendő, a nép mindjárt ebéd után elözönlötte a
Csipke-utczától a megyeházig terjedő útvonalat. Az ablakokból szép női
fejek hajoltak ki. «Lesz itt ma virághullás, – jegyezte meg Demeczky
József, a megyei ellenzék feje, – de cserepestől.» A «Klenpa és Komp»
vaskereskedése előtt a veniczei kurtanemesek sorakoztak, a legverekedőbb
fajzat a vármegyében, gyújtó harczi dalukat fujva:
Bujdosik a disznó kilencz malaczával,
Utána megy Draskóczy, nagy bunkós botjával.
Nincs az a vörös posztó, a mitől a bika annyira megdühödik, mint a
veniczei nemes ettől a mámorító, régi kortes-nótától.
Az utczákat uraló néptömeg közt csak kevesen vonúltak ki négy óra felé
az indóházba, a főkapitány, Csiz Károly, a szürkéjén lovagolt s itt-ott
rákiáltott a hullámzó csoportokra:
– Rendet tartsanak atyafiak, rendet, mert a ki a rendet megbontja,
hátraköttetem a sarkát.
A mi annyit jelentett, hogy ő is a Topsich grófok kreaturája és nem
bánja, ha egy kis zenebonát csinálnak.
A Noszty-atyafiság szállingózott kifelé, ki négyes fogaton, ki a hogy
bírta. Majd a főispán üres hintaja következett, czifra tarsolyos
hajduval a bakon. A négy kövér paripa kevélyen hányta-vetette a fejét.
(Ki csak ki, de majd hogy lesz a bejövetel?) Azután a polgármestert
lehetett látni, a mint mélyen behúzta ősz fejét a krispinjébe.
(Szégyenli magát a jámbor.)
De fölösleges részletezni a kivonulást, miután már előre tudjuk, hogy a
bevonulásból nem lesz semmi. A Szent Erzsébet-templom tornyára kiküldött
éjjeli őr jelezni fogja ugyan, mikor a vasút bekanyarodik a bontóvári
völgybe, a mozsarak el fognak pukkanni a Dengely-hegyen a megérkezéskor,
élénk riadalom, lázas nyüzsgés támad a várakozó tömegekben, mígnem,
mikor már legjobban meg lesz feszítve az érdeklődés lehangoló morajjal
fog megérkezni és tovább-tovább hatolni a hír:
– Az új főispán nem érkezett meg; lemaradt a vasútról.
A csalódott tömegek káromkodnak, bosszankodnak, össze-vissza kuszálódnak
rendetlen gomolyaggá, találgatni fogják, miként történhetett ez, árulás
volt-e, vagy csak véletlen, a róka volt-e ügyes, hogy kiszabadult a
veszedelemből, vagy a vezetők rendezték a dolgot ügyetlenül?
– Az Isten is a nagyurakkal tart, – dühösködik Tari Gábor, a politikus
varga.
Híre megy, hogy Noszty képviselő meg akarta kardlapozni mérgében a
kalauzt és a vonatvezetőt, – tehát mégis csak «véletlen eset» volt.
A különböző albizottságok elnökei, alelnökei és titkárok észvesztve
szaladgáltak, hogy a népeket visszatartsák, mert a főispán minden
bizonynyal megérkezik, csak azt nem tudni, mikor. Őrszemeket fognak
állítani a város végére lóháton, a kik híradással legyenek. A titkárja
elküldte a hintót érte Rekettyésre, de meglehet, nem várja be, hanem
különvonatot rendel. Okvetlenűl itt lesz estére, nem kell szétszéledni.
Itt a Kálvária mellett fog bejönni valamelyik utczán, majd ügyelni
fognak rá. Másünnen be nem jöhet a városba, mert röpülni nem tud,
ámbátor a kétfejű sas nemzette.
De a népszeszély is olyan, mint a puskapor, csak egyszer lehet vele
lőni. Az atyafiak a vállukat vonogatták. Bánják is ők már. Az ördög áll
itt glédában bizonytalanra. A záptojásokat csak nem őrzik a zsebükben
itéletnapig. Uczu, bele kell hajítani valakibe, s olyan valaki mindég
akad a nagy sokadalomban. Ha más nem, hát a városi rendőr. Meg is
dobálják nagy röhejjel és vihánczolással. Az inas gyerekek is hasznát
akarják venni a csuzlinak s útközben különféle czélpontokat találnak, de
legnagyobb élvezet az ablakok csörömpölése. A veniczei nemesek torka
kiszáradt, be kellett térniök a «Két gránátos»-hoz és ott egymással
verekesznek össze. Jó szüretje lesz itt a doktoroknak holnap a
látleletekért.
Áldomással járván minden alkotmányos mozzanat, az egész város vigadott
az este. A kudarcz ép úgy szomjúságot okoz, mint a diadalérzet. Nemcsak
a kocsmák és vendéglők teltek meg zsúfolásig beszálló vidékiekkel és
mulatozó benszülöttekkel, a magánházaknál is nagy összejövetelek estek.
A közgyűlésre összesereglett urak ugyancsak válogathattak a
meghívásokban. Az ellenzékiek számára Liszy fiskálisnál volt nagy estély
és a gróf Topsich tiszttartójánál bál, hol a vezetők rossz hangulatban
hányták-vetették meg a mai különös fordulatot és a holnapi közgyűlés
esélyeit. De a fiatalság csak olyan vígan rúgta a port, mintha a
főispánt tényleg agyonverték volna a bevonuláskor és most a ravatalon
feküdnék égő viaszgyertyák között.