ilyenkor, veszedelem idején, a kiket illet, megbeszéljék a dolgaikat.
Bocsánatot kérek, hogy visszaszaladtam és zavarom. Mert tudom én, hogy
zavarom. Hiszen van nekem szivem (és itt egészen elérzékenyült Bubenyik)
és ha tudnék segíteni, a lelkemet is kitenném. És hát, hopp, (a
feltalálók hirtelen örömével petyegette meg ujjait) tudnék is valamit,
ha a méltóságos asszonykának négyszemközt mondhatnám meg.
A kapitányné kikisérte Bubenyikot a pitvarba, hol az óvatosan
körülnézett, mintegy megijedve egy lugzókádnak a folytonos csöpögésétől,
mintha azt hajtaná valaki: «poty, poty» (a mi annyit jelent tótul:
gyere, gyere). Meggyőződvén, hogy nem emberi hang, egész közel hajolt a
kapitányné sárga arczához, úgy hogy az finom orrával kiérezte a szájából
kiáradó pálinkaszagot, a mi roppant csodálkozásba ejtette, mert hiszen
Bubenyik bort ivott (ha csak azóta nem volt a kocsmában), de mindez csak
sokkal később jutott eszébe, mert most kizárólag az foglalkoztatta, a
mit Bubenyik megsugott.
– Én ismerem otthon a helyzetet s adok egy jó tanácsot a méltóságos
asszonynak, de soha senkinek se tessék megmondani a kútforrást.
– Hogy gondol olyat, kedves Bubenyik, az Isten szerelméért?
– Tessék oda menni az uramhoz és felajánlani önként egy gyöngynek a
kiadását, biztosítom, hogy megelégszik vele és rögtön elküldi a pesti
embert.
– Azt gondolja? – dünnyögte a kapitányné, hálás szempislogással.
– Jót állok a fejemmel. Mert a báró gyáva elkövetni a merényletet, csak
a kényszer viszi rá. Hisz azért izgatott egész nap, mert fél. A három
gyöngy e szerint megmarad, s ha a prágai örökséget átveszi, a mi kis idő
kérdése, annyi pénze lesz, mint a polyva; idők végéig nem szorúl rá a
megmaradt három gyöngyre. Különben nem szóltam semmit, nem tudok semmit.
Csókolom a kezeit, méltóságos asszonyka!
Kopereczky majdnem az egész délutánt a parkban töltötte, hol kőművesek
dolgoztak. A Kopereczky-Noszty kettős czímert, melynek kőkoczkáit és
ábráit trencséni mesterek faragták, kellett a kastély homlokzatára
fölilleszteni két ágaskodó oroszlán közé. Gyönyörű lesz az, ha elkészül!
Nagy érdeklődéssel nézegette az előkészületeket, midőn jelentették neki,
hogy a kapitányné és a kulcsárné várják a nagy teremben.
Szive nagyot dobbant. Szepegve rossz sejtelmek közt ment be, gondolván,
hogy Bubenyik már megbolygatta a két hölgyet és most itt szörnyű
jelenetek lesznek; de mennyire elbámult, midőn nyugodt arczokkal találta
magát szemben. A kulcsárné pláne kezet akart csókolni, a kapitányné
pedig ekképen kezdé:
– Kedves Izrael öcsém! Tudjuk, hogy neked most sok költséged lesz új
állásodban, melyben reméljük, fényt fogsz deríteni családodra. Azt
gondoltuk, hogy dicsőült jó anyád szellemében cselekszünk, ha magunk
jövünk ide megkérdezni, hogy nem kivánsz-e nyúlni a gyöngyökhöz?
Kopereczky azt hitte, hogy vagy ő bolondúlt meg, vagy a kapitányné, vagy
pedig valami bohókás álom űzi vele a játékait.
Kopereczky annyira elérzékenyült e szavakra, hogy odarohant a trabális
öreg hölgyhöz, megölelte, magához szorongatta.
– Ah, moja zlata nyanyika! (Oh aranyos nénikém) Milyen édes, jó szived
van. És pacsi magának is, Marczelka asszony!
– Jaj, ereszsz el Izrael; jaj, minden csontomat összetöröd. Eredj már,
ne okoskodj. Lenmag-kötés van a gyomromon, mind összerontod. Mit
nyulkálsz a testemhez! Bizony Isten, még kellemetlenebb a szereteted,
mint a haragod. No nézd csak. Beszéljünk egyébiránt a gyöngyökről. Ugy-e
négy van még?
– A legszebb, legnagyobb négy, ma chère tante, az egyik pláne száz
karátos, királynak való.
– Hát van-e szükséged vagy nincs? Mert mindjárt elhoztuk a kulcsokat is…
– Ej, ugyan mit képzelnek rólam, hogy én két ilyen szeretetreméltó
dámának kosarat adjak? Egy Kopereczky sohase lehet annyira udvariatlan.
– Igazán szép tőled, – mondá gúnyos mosolylyal a kapitányné. – Menjünk,
essünk át rajta!
Ezzel szó nélkül megindultak kifelé, mert a kék szoba a kastély végéhez
ragasztott dependenceban volt, melyet még a megboldogult Kopereczky
Boldizsár építtetett, olyan erős falakkal, mint egy bástya; mert egy
czigányasszony azt vetette ki neki kártyán, hogy bent fog égni a házban;
nem volt tehát a dependenceon semmi éghető anyag, még ablakfa se, a
világosságot felülről kapta a helyiség. Bent is csupa kőből, márványból,
vasból voltak a bútorok. Hanem azért mégis bentégett, abban pusztulván
el, hogy a mértéktelen ivás miatt meggyulladt benne a pálinka.
[Illustration: – Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében.]
Végig kellett menni az udvaron, hol a pumpás kútnál borzag-lekvárt
főztek a béresasszonyok. Bubenyik, a ki ott legyeskedett, – mert szép
volt az egyik, ej de szép volt, – épen a zsarátnokot paráholta el, mikor
az ura szólította.
– Bubenyik, a kulcsokat!
– Milyen kulcsokat? – kérdé az együgyű, jámbor arczczal.
– A kék szobától. Hozd utánunk!
Bubenyik ugrott és csakhamar ott is volt a kulcsokkal. Megcsikordult a
zár a nehéz vasajtóban, mely csak igen ritkán volt kinyitva. Kék
szobának biz ezt csak azért nevezték, mert a kék ég egyenesen felülről
mosolygott be ide, de a lapos, rovátkos üvegfedelet idővel úgy ellepte a
piszok és mindenféle giz-gaz, hogy most alig lehetett látni, a levegő is
fülledt volt, mint egy kriptában. A kulcsárné mindjárt elkezdett köhögni
odabent. Bubenyik vissza akart vonulni.
– Csak maradj itt, mert föl kell emelnünk a vasláda fedelét, magam nem
birom.
A félhomályban alig lehetett kivenni a kolosszust, a ládát, mely olyan
nagy volt, mint egy szúszék, tömör, kovácsolt vasból, roppant
vaskarikákkal a falhoz erősítve.
A kapitányné leakasztott a nyakáról egy kulcsot és a láda mellé térdelt.
– Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében, – mondá és megfordította a jobb
szélen levő zárban a kulcsot.
Ugyanezt cselekedte a nyugalmazott kulcsárné is. A középső zárat maga
Kopereczky nyitotta fel nagy csikorgással. Akkor aztán neki rugaszkodtak
ketten Bubenyikkal és nagynehezen felemelték a fedelét, melyet a
Kopereczky-czímer, sárkányok és griffmadarak ékesítettek.
Bent a ládában elsárgúlt írások tetején volt egy bársony tok, a
kapitányné nagy óvatosan kinyitotta, kivette belőle a történelmi
nevezetességű főkötőt és kegyeletteljesen ajkaival érinté annak
aranycsipke fityegőjét, mialatt a kulcsárné még mindig ott térdelt és
hangtalanúl imádkozott.
– Hány gyöngyöt akarsz? – kérdé csendes, ünnepi hangon, Kopereczkyhez
fordulva.
– Elég volna csak egy is, – felelte Kopereczky, szintén bizonyos
meghatottsággal, – de mivel oly szivesek voltak hozzám, egyiküket sem
akarom megsérteni, legyen hát kettő, hogy úgy vésődjék a szívembe,
mintha mindenikük adott volna egyet.
Az asszonyok összenéztek, nem szóltak semmit, mire egy kis etuiből ollót
vett ki a kapitányné és lenyírta a két legkisebb fekete gyöngyöt.
– Itt van, légy boldog velök! (Pukkadj meg, gondolta titkon.) Ime, a
másik, az utolsó kettőt ezennel visszateszem. Jusson eszedbe,
Kopereczky, a jóslat, – szólt aztán ünnepélyesen, – hogy mikor az utolsó
gyöngy elfogy, elfogynak a Kopereczkyek is. Ne nyúlj a gyöngyökhöz
többé. Fiad van.
– Ej, – felelte Kopereczky, félvállról, – hisz ez a kettő is csak egy
kicsit vándorolni megy, világot próbálni, de visszatér, mert csak
zálogba adom, hogy kiválthassam.
– Beszéd ez csak, Izrael öcsém, bohó beszéd; századok óta egy gyöngy se
tért vissza.
Így jutott Kopereczky könnyű szerrel két fekete gyöngyhöz, a mi
szertelen jó kedvre hangolta, kivált mikor az asszonyok már mind
eltávoztak.
– Te, Bubenyik! – mondá, visszatérvén a kaputól, a meddig a kapitánynét
elkisérte. – Azon gondolkozom, hogy el ne csapjalak-e? Félni kezdek az
eszedtől, Bubenyik. Hiszen te veszedelmes ember vagy. Mit adtál te be
ezeknek a sárkányoknak? Mivel nyergelted meg őket? Sohase láttam még én
ilyent.
Bubenyik hamiskásan hunyorgatott s nyeglén vonogatta vállait.
– Ej, istenem, hát van egy kis modorom, ez az egész.
HETEDIK FEJEZET.
(Különféle előkészületek és intézkedések.)
A báróné vacsorára sem jelent meg.
– A feleségem korán fekszik le, – említé a főispán a kávénál. – Még
nagyon gyönge. Sajnálom, hogy nem láthatja. Pedig szép asszony.
A titkár szomorúan mosolygott.
– Talán nem hiszi? – förmedt rá Kopereczky.
– Oh, miért ne?
– És kedves asszony. Az tudna ám magával beszélgetni, ha most itt volna;
költészetről, írókról, szinészekről, efféle könnyű bagázsiáról, de hát
nagyon el van gyengülve. Mit gondol, nem tréfa dolog lehet egy
Kopereczkyt megszülni.
Malinka kínpadra volt feszítve e beszélgetés alatt s örült, mikor végre
nagy ásítások között szobájába küldte a főispán.
– Én a tyúkokkal fekszem, – mondotta, – mert én az állatok tanítványa
vagyok, de reggel sokáig szeretek aludni, ez megint családi vonás. Ha
reggel már nem találkoznánk, abban maradunk, hogy 14-én Barátházára
elémbe jön, s az addig szerzett tapasztalatokról és a megállapított
legközelebbi teendőkről jelentést tesz. Azalatt én a beszédet tanulom.
Van is arra valami szer vagy micsoda. Épen azon gondolkozom egész nap.
Mintha hallottam volna, hogy valaki valamikor kavicsot tett a nyelve
alá.
– Az Demosthenes volt, de az azért tette, hogy a dadogástól elszokjék.
– No mindegy, kigondoltam én egy másik methodust, lefordíttatom az egész
beszédet tótra a kántorral, azt betanulja Koleszár Mária és éjjel-nappal
dünnyögi a kis Izrael bölcsője fölött, addig-addig, hogy szóról-szóra
megragad az eszembe, mert én meg ott fogok csibukozni a fiú mellett,
mikor azután tudni fogom, visszafordítom az elmémben magyarra, ez már
bliktri, s úgy elszavalom Bontóváron, mint a folyóvíz, hogy «Tisztelt
Köztörvényhatósági bizottság! A mai politikai viszonyok között, a hazánk
ege fölött tornyosuló felhőknek közepette…» Gondolom, így kezdődik? Hát
csak ne féltsen engem, amicze. Jó éjszakát.
Rossz éjszakája volt. Az örömből, melylyel új állását fogadta, gyorsan
kiábrándult. Csak elméletben volt ez szép, mikor az ő ábrándos lelkéből
vette a szineket ehhez a krapeczi úthoz és mind ahhoz, a mi a
titkársággal jár. Ő azt hitte, egy tiltott paradicsomba lép, pedig egy
kálváriára lopta be magát, hol minden arra figyelmezteti, hogy Vilma már
a másé. Hogy ez már nem is az, a ki volt. Nem a kis eleven bakfisch, a
kivel a távoli parkokban adtak egymásnak találkozót, hanem egy
gyermekágyas asszony, egy ismeretlen valami.
Minek volt ezt meglátni, ilyen közelről? Közben úgy rémlett neki, mintha
távoli gyermeksírás hangjai vegyülnének a hallgatag éjszakába.
Mérhetetlen düh fogta el, szeretné megfojtani azt a porontyot. Tízszer
is megfordította a párnáját, hogy el tudjon aludni. Pedig nem a vánkos
volt meleg, hanem az ő feje volt forró. És micsoda bolondos fej volt az!
Jártak, keltek benne a gondolatok tüzesen, nyugtalanúl, piszkálták,
gyötörték, bőszítették. Lebbenő árnyak hasadoztak ki a falakból, s
nesztelen léptekkel jöttek feléje, mintha fenyegetnék, hogy mit keres
ebben az ősi kastélyban. «Fuss innen, – szólott egy hang, – te betörő!
Mit akarsz itt? Mi a végczélod?» A rombolás.
Védte és vádolta magát. Hol a levegőben kóválygott dagadó szárnyakkal,
hol a posványban hempergett. Föltette magának a kérdést, hogy mit akar,
mit vár ettől a lépésétől, aztán megfelelt rá: mit bánom én, mi lesz?
Engedtem annak a titkos erőnek, mely ide hajtott, mert nem tehettem
máskép. Hiszen a régi lovagok is szolgáknak szegődtek a várúrhoz, ki
imádottjukat elkaparta s valahogy úgy fordult (a mesékben legalább),
hogy a végén övék lett az asszony. Nincs ebben kárhozatos, a mit ő tett.
Legfeljebb neki rossz, mert úgyszólván annyi, mint egy fájó seb örökös
piszkálása. De kinek mi köze hozzá, hogy ő neki jól esik ez a tobzódás a
fájdalomban? Hajnal felé aztán annyira elgyötörte az agyát, hogy
megszakadt a fonál… a mit talán úgy is lehetne mondani, hogy a gyötrődés
folytatása bele ömlött egy kényszeredett álomba. De korántsem volt üdítő
és nem tartott sokáig. Roppant fejfájással ébredt fel kora reggel s
kisietett a friss levegőre.
Ott künn akkor kelt a nap, szelid pompával a kopasz, rőt Brána hegy
mögül. Bizony megöregedett az is. Nem égő tűzgolyó már, hanem csak
tündöklő aranykarika. Különben könnyű már az ő sora ezután. Gyerekség.
Csak inkább megszokásból megy mendegél az ég kék boltozatján. Tudja,
hogy semmit sem kell többé érlelnie. A növények halála már csak napok
kérdése. Azokról lement a gondja. Pedig milyen nehéz munka volt őket
létrehozni! Mindegy, a törvény törvény, menniök kell. Hát csak annyi
tüzet hoz magával az útra, a mennyi arra elég, hogy föligya a
harmatcsöppeket az őszi rózsákról és a füvekről és csak annyi fényt
bocsát ki magából, a mennyiben az az egy pár lepe megfürödhet, a mely
még megmaradt.
Még csendes volt a ház, mikor Malinka végigjárta az udvart és az
elhanyagolt parkot; a kőműveseken kívül, kik csigán huzogatták fel a
czímer egyes darabjait, nem mutatkozott élő lélek. Azaz hogy a kert
veteményes részében egy óriási piros virágféle egyszerre emelkedni
kezdett. Kinyújtózkodott s lett belőle Koleszár Mária. Hupipiros
kendőjével a fején csak addig látszott messziről valami exotikus
virágpéldánynak, míg leguggolva az indák közt, a dinnyéket kopogtatta,
szagolgatta, hogy melyiket vigye be a reggelihez.
Végre kiválasztott egyet s dudorászva mendegélvén, a kacskaringós úton
szembejött a titkárral.
– Felkelt már a méltóságos úr? – kérdezte ez.
Koleszár Mária felnézett az emeleti ablakokra s miután bizonyos redőnyök
még le voltak eresztve, tagadólag rázta a fejét.
– Még alszik, de a méltóságos báróné már felkelt.
– Miről tudja?
– Mert látom az ablakon.
– A bárónét? – kérdé mohón. – Hol?
– Ott ülni – felelte Koleszár Mária, egy nyitott ablakra mutatva az
emeleten, a hol egy angora macska üldögélt, kék pántlikával a nyakában.
– Hisz az macska.
– Az mindegy. A hol a macska van, ott van a báróné is. Mikor a báróné
reggel fölveszi a pongyoláját és átmegy a nappali szobájába, vele megy a
macska is.
– Tehát az a báróné nappali szobája?
– Igen az, a hol a csiga jár.
– Még nem láttam a bárónét – jegyezte meg Malinka látszólag közömbösen.
– Nem szokott a férjével étkezni?
– Dehogy nem, most azonban nem bírja a lépcsőjárást.
– Szép asszony?
– Szép, de nem csoda. Gondolja meg, mindennap kétszer kávét inni. Hiszen
én semmi se vagyok, de ha én is kávét ittam volna kis leányka koromtól,
mi volnék most. Bizony ha úgy szépen kiöltözne…
– Hát nem öltözködik szépen?
– No tudja, úgy értem, ha a sok selyem retyerutya, lipitke helyett
harmonikás szoknyát kötne fel, a mellé slingelt kötényt, rámás csizmát,
gyolcs ingvállat és pillangós főkötőt, ej haj, de gyönyörű volna. Hanem
így (fitymálón görbítette el duzzadt piros ajkát) ő is csak uri asszony.
Malinkában fölkeverte ez a beszélgetés a zsarátnokot az éjjel
ráülepedett hamu alól, ellenállhatlan vágy gyult ki benne, meglátni
Vilmát s nyomban különös ötlete támadt.
Egyenest a kőművesek felé tartott.
– Várjanak csak egy kicsit – kiálta eléjök messziről. Húzzanak fel engem
is az állványra!
A pallér, a ki lent rendelkezett, csodálkozva nézett rá.
– Szép kilátás lehet onnan felülről – mondta Malinka és egy szivarral
kinálta meg a pallért.
A pallér elfogadta a szivart, megnyálazta a külső burkolatát (hogy
tovább tartson), rágyujtott és így szólt vállat vonva:
– Ha épen tetszik az úrnak, hát tessék belépni.
Malinka beszállt a vaskosárba, a csiga nyávogott, csikorgott és a kosár
lassanként megindult a magasba, a kötelet húzó munkások valami tót dal
ütemeire egy-egyet rántottak a kötélen s ilyenkor mindég megingott a
kosár, jobbra-balra lóbálódzva azt a benyomást tette Malinkára, mint a
tenger hullámain hányódó hajó, már-már szédülni érezte a fejét, mikor
egyszerre a szíve elkezdett sebesen verni, mint egy megbomlott kalapács,
mert elérte az emeletet. Még egy rántás oda lent és a kosár a nyitott
ablakhoz ért, a macska megriadva ugrott le a párkányról a szobába, s a
Malinka szeme éhesen, mohón siklott végig az előtáruló szobán. És milyen
balszerencse!… a báróné ott volt ugyan, de háttal az ablaknak, épen
átellenben egy tükörbe nézve, fésülte a koromfekete, hosszú haját mely
mint egy komor palást takarta el édes termetét, úgy hogy se az arczot,
se az alakját nem láthatta és a könyörtelen kosár huzódott-huzódott és
már az ablak fölött lebegett, himbálódzott, mikor sikolyt hallott és
tompa zuhanást majdnem egyszerre.
Mi volt ez? tünődött Malinka, de csak később tudta meg; mikor
leereszkedett visszafelé, már zárva találta az ablakot; (rossz jel, –
gondolta boldogtalan szívszorongással) egyet fordult még azután a
parkban, mígnem rábukkant Bubenyik.
– Tessék jönni reggelizni, mert azután megyünk.
A reggelinél elujságolta Bubenyik, hogy nagy ribillió volt odafönn, a
bárónét elájulva találta komornája a szoba padlózatán, az urat is
nyomban fellármázták, alig birták föléleszteni eczettel, vízzel, hogy
azt mondják, valami látománya volt.
– Szent isten! De már magához jött?
– Hogyne? Különben nem beszélhette volna el, hogy látománya volt.
– Miféle látománya? – kérdezte Malinka és egész testében reszketett.
– Hogy azt mondja, valami kedves rokona, vagy ismerőse, nem tudom én ki,
megjelentette magát, a hogy azt szokták az olyanok, a kik valahol a
távolban meghalnak s elköltözött lelkük még egyszer felveszi élőkori
alakját, hogy ezt kedvesének mintegy tudtára adja. Én nem hiszem, de az
asszonyok hisznek az effélékben. És hát végre a báróné is bizony csak
asszony.
Malinka kezéből kiesett a kávés kanál; hirtelen eltalálta a valóságot s
szíve körül jótékony meleg áradt:
– Menjen fel kérem, Bubenyik, hivassa ki a méltóságos urat és mondja meg
neki, hogy az a látomány én voltam; fölhuzattam magam a báróné ablaka
irányában az állványra, a vidéket akartam megnézni a magaslatról; az
ablak ki volt nyitva, láttam is a bárónét a tükör előtt, mely nyilván
neki is megmutatta alakomat, s a mint följebb huztak, hallottam a
sikoltást, de nem birtam elgondolni, mi lehet.
– Hehehe, – nevetett Bubenyik jóizűen és a kezeit dörzsölte.
Majd lóhalálában szaladt föl a magyarázattal…
Malinka tűkön ült s megbánta már, hogy a csigán felhuzatta magát. De ha
már elkövette, minek volt most elhirtelenkedve bevallani? Elgondolta a
következményeket. A báró, a ki eddig alkalmasint nem tett róla említést,
most meg fogja mondani az asszonynak: «Hiszen ez csak a titkárom volt, a
ki felhuzatta magát az állványra.»
Szepegve képzelte el a kifejlődő jelenetet: A báróné megkérdi: «Hogyan
hivják a titkárodat?» «Malinka Kornélnak» – fogja a báró mondani. «Ki
ajánlotta?» – «A bátyád, Feri». «Megmondta neked, hogy ki az?» kiált
majd föl a báróné fölháborodva. «Nem szólt nekem egy szót se, csak
ajánlotta.» – «Oh, a gyalázatos lélekkufár! Tudd meg tehát, hogy ez az
én fiatalkori udvarlóm, egy kicsit flirteltem vele, mert az utamba esett
és verseket írt hozzám, az nekem akkor nagyon tetszett, hiszen olyan kis
buta voltam, most pedig az én hitvány bátyám révén férkőzött hozzánk a
szemtelen, azzal a czélzattal, hogy feldúlja családi boldogságunkat…
Kergesd el rögtön a nyomorultat…»
Valami ilyenforma jelenet folyhat most fenn. Izgatottan járt fel s alá a
szobában, hozzá se nyúlt a reggelihez.
Hosszú, végtelenül hosszú időnek tetszett neki, pedig alig mult egy
negyedóra, midőn belépett Kopereczky.
Halotti sápadtság borította el Malinka arczát, nem mert rá nézni.
– No maga ugyan szép gyerek – támadt rá a főispán derülten. – Nem
tudtam, hogy olyan kitünő kisértet.
Malinka föllélekzett, tudta már, hogy a főveszedelem elmult.
– Igen sajnálom – dadogta, – de gondolhattam volna-e ilyesmire?
– Tudja, ilyenkor idegesek és képzelődők az asszonyok. S ön
veszedelmesen hasonlít úgy tetszik valami rokonához vagy ismerőséhez.
Gondolja el már most, hogy mikor ő a legnagyobb egyedüllétben tudja
magát fent az emeleten, akkor egyszerre csak megjelenik előtte az
illetőnek a képe a tükörben. Én nem vagyok babonás, de azért még az én
fogam is vaczogni kezdene.
– De reménylem, felvilágosította a méltóságos asszonyt.
– Föl most már. De tegnap kellett volna. Se önről nem szóltam neki, se a
kőművesekről, az utóbbiakról azért nem, mert meg akartam lepni a
czímerrel. Nem tudta tehát, hogy idegen ember van a háznál, se hogy a
csiga dolgozik odakünn.
– Említette a nevemet is méltóságod?
– Természetesen a nevét is. Sőt még le is írtam nagyjában a kinézését.
Kiváncsi, ugy-e hogy mit mondtam?
– Sokkal inkább vagyok kiváncsi, hogy a méltóságos báróné mit mondott?
– Hát semmit – felelte Kopereczky. – Mi az ördögöt mondhatott volna?
És ez volt az a semmi, a mi sokkal többet ért a valaminél. Malinka
megértette ebből, hogy nincsen száműzve, hogy az asszony számot tart rá.
Elpirult örömében s boldogan indult egy félóra mulva Bubenyikkal
Trencsénbe. A zsidó szerencséjükre otthon volt s szó nélkül megadta a
tízezer forint kölcsönt a gyöngyökre, bár kifogásolta őket a szemtelen,
hogy nem elég feketék és nem elég nagyok, pedig voltak olyanok, mint a
kisebb fajta szőlőszem a vágújhelyi prépost fekete szőlőtőkéin; a «Nagy
Szamár»-nál megebédeltek, a hol Bubenyik kiadta Malinkának a Noszty Pál
részére járó összeget, aztán egyik jobbra, másik balra ment, a négyes
vigan röpült Bontóvár felé, Bubenyik pedig visszakoczogott lóháton
Krapeczre.
Szép őszi napok jártak ebben az időben, a természet fölvette azt az
édes-bús fiziognomiáját, a melylyel legjobban meg tud varázsolni; a
szederjesi ispán, Klincsók úr személyesen járt jelenteni, hogy az «Isten
útja» erdőben vadkecskék (mouflonok) mutatkoznak, egy egész csapat.
Kopereczky búsan ingatta a nagy fejét.
– Hagyjon engem. Ne szóljon hozzám. Én elveszett ember vagyok. Nekem
most beszédet kell tanulni.
A milyen öröm volt neki a főispáni méltóság tudata eleinte, most olyan
idegessé tette a terminus közelgése. Mert mégis furcsa az, hogy mikor az
ember zsebében hétezer forint készpénz van, akkor az neki álljon, mint
valami diák, beszédet betanulni, a helyett, hogy bemenne Trencsénbe egy
kis parázs ferblire. Ez valami természetellenes.
De hát már benne van, meg kell lenni. Még hozzá szerencsétlenség is
érte. Egy a faluban csatangoló veszett kutya megharapta a kost, a mi
teljesen kihozta sodrából a bárót. Már azon tanácskozott a feleségével,
hogy nem volna-e jó elhalasztani az installácziót?
– De milyen czímen?
– Közbejött családi események miatt.
– Ugyan eredj, még nagyobb bolondnak tartanának.
Volt futkározás a szegény «Jóska» miatt (így hivták a kost). Bubenyik
kihozta Trencsénből a megyei fizikust, a ki dühbe jött, hogy őt állathoz
hivják, persze segiteni nem tudott, de azt mégis meghagyta, hogy a kost
agyon kell ütni és elásni, a mit meghallottak a prileszi czigányok és
eljöttek a báróhoz rimánkodni, adja oda nekik a kost ezer szögért, a
bőrét majd visszaadják.
– Nem, a kost nem adom oda, – ellenkezett a báró.
– De há úgy is elásátjá á méltóságos úr, kezsit-lábát csókolom.
– De nem ásatom el, nem hiszek a doktornak.
– Bizstosán megves, kérem álásán. Bibást legyek, há meg nem ves.
– Akkor legalább látok veszett kost is, – mondá a báró szomorúan.
– Hát nem lenne sebb kenyergem, há vesett csigányokat látná á méltóságos
úr?
Végre is akkép egyezett meg a czigányokkal, hogy a Jóskát átadja nekik
megfigyelés végett, hét nap mulva jelentést tartoznak tenni, van-e
valami baja; ugyanazt teszik hét hét mulva, majd végül hét hónap mulva,
ha akkor se mutatkozik Jóskán semmi veszedelmes jel, húsz forintért
visszaveszi, ha ellenben csakugyan megveszne a hetes állomások
valamelyikén, akkor Klincsók uramnál jelentsék Szederjesen, a ki megnézi
a kost, konstatálja a veszettséget s megengedi, hogy isten hirével
megehessék. A báró ezért nem követel semmit, az ezer szöget se, csak
arra tart igényt, hogy ha aztán ettől a hústól a rajkók vagy az öreg
czigányok közül megveszne valamelyik, azt ő lőhesse le, mert lőtt már
medvét, szarvast, vadkecskét, zergét, csak még czigányt nem.