MÁRKUS

Márkus, az öreg harangozó nyögve, két lábra sántítva jött be a

templomkulcsért.

– Mi baj, atyus? – kérdezte a kis cseléd, a ki früstökhöz terített s nem

érezte a térdében, hogy odakint borús, csatakos téli reggel van.

– Mi? – morgott az öreg, – az, hogy nem lyány az anyám.

Beharangozott. A tanító elmondta a kurta szombat reggeli könyörgést, az

iskolás pulyák elfujták, hogy: „Ki hivta az éjszakát elő?“, s Márkus

bátya kinoszogatta a két-három vénasszonyt. Vitte a kulcsot a szegre s ő

maga ment dolgára. Megrakta a tüzet a bibliotékában, a hol egy ódon nagy

kandalló állott, még tán a reformáczió idejéből való.

Azzal lekuporodott a kandalló tövébe egy kis székre, az az ő helye, s

búnak eresztette fejét, az az ő dolga.

Már jó meleg volt a szoba, mikor a nagytiszteletü esperes úr

bedöczögött. Erősen szuszogott az öreg úr, egyet-kettőt krákogott s

megkérdezte, mint tegnap, meg azelőtt, meg annakelőtte mindennap:

– No Márkus, hány hét a világ?

Az egyházfiharangozó felczihelősködött a papja előtt, jóreggelt kivánt s

szint vallott nagy mogorván.

– Hány hét, nagytiszteletű uram? Mával is több!

Az agg pap belesüppedt a feneketlen bőr karos-székbe, elővette a

pipáját, megtömte a szitából dohánynyal, rágyújtott a parázszsal, a mit

Márkus hozott a kandallóból, szippantott egy párat s azt mondta:

– Tán kevesebb, Márkus.

A harangozó, a ki már visszatelepedett a helyére, izgatott lett,

megmozdult. Egyet csosszantott a lábával. Köhintett. Szuszogott. Kivette

zsebéből a kormos cseréppipáját, megkotorgatta a kisujjával s

visszadugta a zsebébe. Aztán elővette a tűzkaparót, belepiszkált a

kandallóba, a hol hatalmas fahasábok égtek s erre izgatottan szikrázott,

serczegett és sírt az égő fa is. Végre megnyugodott, lecsendesedett az

öreg, elvárta, míg a pap az ujságot föltépi, szétteregeti, s nagy

pápaszemén át beletemetkezik. Mikor már nem volt egyéb nesz, csak az óra

kattogása, meg néha-néha az ujság suhogó zizzenése, szót eresztett.

– Bizony több. Mán sok is a hét, nagytiszteletű uram.

A pap leereszté az ujságot, a mely bizony nem nagyon érdekelte. A

szemüveg fölött kibámult az ablakon. Gyönge, szomorkás lágyság csúszott

szét ernyedt vonásain s örökké nedves szürke szemeiben ónos lett az

életkedv szine. Pedig hej, de hatalmasan villogott egykor. Be vígan, be

mutatós lánggal! Lassan lomha füstbodort eresztett ki.

– Igaza van, Márkus… Igaza; csak ne mondaná!…

Újra csönd lett. A nyugalmas, meleg szobában ott ült a jó Isten kifáradt

két öreg cselédje. Nagy dolog a fáradt öregség, munkás, harczos élet

után is. Hát még annak, a ki egész életében csak pihent…

– Hát kend mért nem tőt rá! – mordult fel egyszer a pap.

Márkus felállott. Szó nélkül a dohányszitához czammogott s megtöltötte

háromkrajczáros mocskos cseréppipáját. A zsebében is ott van ugyan a

teli zacskó, s épen ezzel a dohánynyal tömve, mert a paptól dohány dukál

neki a vágásáért. De hát csak nem bolond, hogy a „magáéból“ töltsön,

mikor vendégségben van.

S a két pipa diskurált helyettük. Az esperes puppogva szipákolt, a

harangozó kurta meggyfapipaszára szortyogott.

Derekáig beleette magát az agg pap a lepedőnyi ujságjába, aztán

visszatért az előbbi témára s kibökte a borostyán szopóka mellől.

– Tegyen róla, Márkus. Tegyen róla. Fiatalítsa meg magát. Kevesbítse meg

a heteit. Vén majszter.

– Hát vón annak módja – törülte kétfelé a bajszát a vén szolga.

– Ki vele. Csak ki vele. Halljuk.

– Penzióba kék menni… Ideje vón már kvietálni…

A pap csöndesen leeresztette az ujságját s a megkopott üvegek mögül

odarebben a szeme vén társára. Bizonytalan kóválygással, mint a kivénült

holló keringése. Értetlenül bámult.

– Nem birom már, nagytiszteletű uram. Magas a torony teteje!… Sok a

járás. Az adószedés. A népekkel se birok mán úgy. Jó vón mán

megnyugohodni.

– Van kelmednek esze, Márkus.

Az öreg harangozó megsodorta bajszát, a mitől az nem lett nyalkább. A

pap folytatta:

– Csak azt mondja meg kend, hon az a penzió? Mert mit ér a nyugalom

nyugdíj nélkül.

– Biz a mennél kevesebbet.

– Nohát. Vén bolond. Hol az istenfenéjébe szedte az ilyet? Hol az

áldásba van harangozónak nyugdíja? Papnak sincs. Jó magam tán nem mentem

vóna már régen. De hova? Tarisznyát a nyakamba? Kódulni? Így gondolta

kend?

– Nem egészen, nagytiszteletű uram. Mer én csak azt gondoltam, hogy ha

vóna valahon egy jólelkű ember, a ki aszondaná, hogy: ihon e’, ennyi meg

ennyi pénz; aztat én felajállom az anyaszentegyháznak; hogy annak a

kamatját nyugdíjnak fizessék a harangozónak; mer’ a megérdemli annyi

éktelen törekedéseért, sokféle tűröm-szenvedemért, az Úristen ő szent

felségének harangok által való dicséréseért. Hát mondok, úgy vélekszek,

hogy a szent egyháznak, meg az eklézsiának azt el kell fogadnia.

– Azt el. Azt jól gondolta kend.

– És osztán a penziót ki kell adnia.

– Ki azt, persze hogy ki.

– Nohát.

– Nohát, vén szamár. Hol van olyan ember, a ki kendnek a szép szeméért

ilyen fundátiót tegyen? Az még nem született meg.

– Hátha, – vetette oda ravaszul Márkus, hunyori szemmel.

A papnak még a pipa is kibukott a szájából.

– Kibolond az?

– Én vónék.

Hosszú, nagy csönd lett. A pap újra a pipához folyamodott s idegesen

bubogtatta az apró füstfellegeket. Ezek nagysokára nőni, nyúlni kezdtek,

míg végre elérték rendes formájukat. Akkor aztán megszólalt a pap:

– Van esze kendnek, van esze, Márkus.

A harangozó somolygott, de csak úgy befelé. Nagy ártatlanúl kezdett

megnyilatkozni.

– Nagytiszteletű uram, mán mi régen meghánytuk-vetettük az anyjukommal,

hogy mivel gyerekünk nincs, de még atyafiságunk sincs, inkább mint hogy

idegen prédakézre jusson, az eklézsiának hagyjuk, a mi kicsink van.

Onnan szereztük, térüljön vissza oda. Mán meg is nyugodtunk,

belegyőződtünk, irást akartunk csinálni, mikor rám jött az az én régi

rosz köszvényem. Ezt nem lehet kikúrálni. Ez elvisz, mer e visz el. E

miatt tanáltam ki, hogy be kár, hogy nem lehet az egyházfinak kvietálni.

Már rég itt hagytam vón a nagy állást, de sajnállottam, de fájt a szivem

a sok szép fizetésért. Minden hónapba 16 forint. Nagy veszteség, ha

elmúlik. Osztán megbeszéltük az asszonyfeleségemmel, hogy jobb lesz, a

mi kis pénzünk van, ha életünkbe odaadjuk az egyháznak. Minek ne

élvezzem magam a legelső harangozó-penziót. Nálam jobban nem szolgált rá

senki, nem is fog.

A pap komolyan bólogatott.

– Oszt mennyi vón, a mit alapítványnak szánt kend?

– Épen csak annyi, nagytiszteletű uram, hogy kiteljen belőle a fizetés a

kamatjából. Ötezer pengő!…

Mintha ágyú durrant volna. Csönd lett a nagy szóra. Utána Márkus

folytatta:

– Úgy számítottam, hogy négy pengő száztól, negyven ezertől, épen

kétszáz lesz ötezertől. Ennyi a fizetésem most is; 16 forint minden

hónapba.

– Hol szedte kend ezt az özön pénzt?

– Gyűlt. Meggyűl az, ha az ember hagyja. Jó kis jószág a tallér. Kis

helyen megfér, nem kér enni és mégis fiadzik. Csak nem kell roszúl bánni

vele. Megérzi az, hogy ki szereti űtet; oda szivesen begyűti a pajtásait

is. Nálunk bizony jó dóga volt, megbecsültük, ő se volt háládatlan… Két

cselédnek kicsi kell. Míg fiatalok voltunk, birtuk a nélkülözést, most

meg már mi kell két öregnek. Osztán volt mindenünk. Lakás, fűtés, kert

az eklézsiától, a temetőkaszálás egy tehénkét, himi-humi moslék egy-egy

malaczkát, a talló az aprójószágokat eltartotta. Nagytiszteletű uram is

jó volt, dohánynyal, borocskával, a nagytiszteletű asszony sok más jóval

ellátott… A krajczár az szépecskén meghuzódott a zsebbe, meg a

ládafiába, a jó kis pengő forintocskák besorjáztak a takarék kasszájába.

Mán csak a füzetést számítsuk, mennyire megy az tiz esztendő alatt? Hát

még negyvenöt alatt, mert én húsz esztendős koromtul óta szógállom az

eklézsiát. Igaz, akkor csak két tizes vót a fizetésem egy álló

esztendőre, de az se ment kocsmára. Tizből lesz a száz, százból meg az

ezres…

A vén ember fecsegő lett. Ki kellett önteni, a mi annyi esztendőn át

felgyűlt a szivében. A mit olyan sokszor szeretett vóna a tékozló

gazdája orra alá füstölni; sose merte csak félszóban is megmondani a

véleményét. Most aztán kivele. S érezte, hogy szöges, foltos csizmájával

a lelkébe gázol a papjának. Tudta, hogy az soha többet nem felejti el

neki e mai beszédét. De csak úgy sodródott az árral; az elégtétel napja

ez!

A kis szobában csönd lett. Két öreg ült bent az élet romjain. Kárthágó

romjain. A hol a győző is, a legyőzött is egyformán megroskadt inakkal

gurnyaszt.

Nyugodtan bólogattak, mint a kiszáradt katángkóró, a melyet már a

legelső szél ki fog törni tövéből. A két pipa, a szutykos cserép, meg a

rózsaszinü tajték, egyformán füstölgött, ám a két vén szív érezte, hogy

lezárult közös multjok. Soha többet nem kél újra sok elmúlt együttélésük

órája.

És Márkus, a kehes egyházfi elégedetten érezte: ezért érdemes volt élni!

A nagytekintélyű papi személy pedig keseredve kérdezte: érdemes volt

ezért élni?

Közömbös hangon, higgadtan beszélték meg a részleteket. Aztán a rendes

időben elköszönt a harangozó.

A pap kezet nyújtott neki.

Ez a kézfogás örökre megszüntette a régi viszonyt. És Márkus, a hogy

kidöczögött, körülpillantott az ismerős tárgyakon, a melyeken de sokat

fáradt a keze. Köszönt; elköszönt.

Nagy hetek következtek.

Az egész kis várost befutotta a különös alapítvány híre s Márkus

csordultig megtelt kevély önérzettel. Még az alázatosságról is

megfeledkezett lassan.

Hogyne. Az alapítványát elfogadták, megköszönték, sőt jutalmul,

kitüntetésül, érdemeiért hat százalékot szavaztak meg neki s így felével

még emelték a fizetését, A pap ajánlotta. Ezzel vett magának úri

elégtételt.

Teltek a napok, múltak a hetek, egy-két hónap is elrepült.

Új harangozót választottak s Márkus ott hagyta az egyházi lakást a

temetőben, a maga tulajdon házába költözött. Az is volt neki, sőt még

adósai is a polgárok közt. Nehezen fizető, sokat restelkedő adósok.

Boldog volt az öreg, megelégedett, még a köszvénye is múlt, mióta nem

kellett toronylépcsőt járni. Tele tüdővel szivta az emberek bámulatát,

tiszteletét s az irigy szókat.

Míg egyszer aztán egy reggel mégis csak beállított a papházhoz. Rendes

időben, harangozás után, a bibliothekába. Az új harangozó, János, ott

sürgött-forgott s nagy tisztelettel köszöntötte, már mint neki is

jótevőjét.

Nem szólt Márkus, csak állt, várt.

– Üljön le, Márkus bátyám.

Az öreg keservesen ühmgetett a szóra. Hogy őtet, mint igazán vendéget

kínálják már itt.

– Köszönöm. Nem fáradtam el.

Végre kijön a pap.

– Tyhő, be ritka vendég nálunk! Mi szél hozta erre, Márkus?

– Hát nagytiszteletű uram, úgy esett, hogy el kellett már egyszer

jönnöm.

– Jól tette. Tőtsön rá. Oszt űjjön le.

A pap a régi módján letelepedett, ujságot vett elő, de Márkus csak állt

tétován. A kis, nyápicz harangozó úgy izgett-mozgott körülötte, mint a

kis kuvasz a vén komondor körül. Márkus csak a szemével kisérte az

utódját s néha mormogott, nyögött a szakállába.

Végre egyedül maradtak.

– No, töltsön hát.

Márkus elővett egy pipát a zsebéből. Nem a régit, újat, fehéret.

Alázattal jól megtömködte, rágyújtott s letelepedett a kisszékre.

– Beszéljen kend. Hogy szógáll az új hivatal?

– Mán mék?

– A penzió.

– Rosszúl, nagytiszteletű uram.

– Hogy-hogy?

– Hej. Megvert az Isten, nagytiszteletű uram. Keményen megvert.

– No.

– Háromszorosan. Százszorosan.

– Ne beszéljen.

– Biz a pég úgy van. Felfuvalkodott ember lett belőlem. De meg vagyon

irva, hogy az elsőkből lesznek az utolsók, odaát. No, rajtam még itt

betőtt… Először is. Van egy pár jóféle adósom. Eddig se szerettek

fizetni, de most oda ne menjek feléjük, mer még a pulyájok is azt

hajtja: Minek fizessünk. Tán bolondok vagyunk. Hogy abból is

stipendiumot csináljon magamagának…

A pap nevetett.

– Czudar fajta. Ennyi a baja?

– E még a kisebbik… De ahhoz mit szóljak, hogy – ki lett a helyembe! No,

én elmondhatom: öröködbe uram, pogányok jöttek. Hogyne fájna az, ha

ilyet ér az ember. Hát nagytiszteletű uram nem búsulna rajta?

– Min, Márkus? Hisz János is becsületes ember.

– Mit ér a’, ha nincs szalmája. Hiszen én ma se cserélnék az árvával. Ez

képviselje az anyaszentegyházat? No mán csak a kell, hogy a

nagytiszteletű úr után is egy ilyen kis görbe papot fogjon a város.

Akkor oszt elmehet a nemes város a dicsőségével…

A pap még jobban nevetett.

– Ej, Márkus, nem fonttal, se nem rőffel mérik ma már a becsületet.

Márkus legyintett.

– No, hisz e még hagyján… De kötekező is! Hát olyan embernek csináltam

én penziót, a ki rá lesz szorulva! Hogy kezdtem én az életemet? Miféle

fizetéssel, és hogy kezdi ő? És mégse elég neki… Oszt’ ne fájjon az

ilyet látni?

– Más baja nincs?

Márkus nagyon elhallgatott. Mélységes szomorúság ült az ábrázatára.

– Van nekem nagyobb bajom is. Itt! – s ököllel ráütött a mellére. – Itt,

nagytiszteletű uram. Azt mondja a lelkiösméretem: Márkus, poltron ember

vagy! Aszongya a szentirás, hogy ha jót akarsz tenni, úgy cselekedjed,

hogy ne tudja a te balkezed, mit cselekszik jobbkezed. Mással tedd, a

szegénynyel, a ki rá van szorulva, és titkon. Én pedig magammal tettem,

a ki rá se szorultam és nyilván, síppal, dobbal, nagytiszteletű uram. Öl

engem az én lelkiismeretem, jobban rág, mint az oroszlánkölyök. Azér

csak azt mondom, – s felállott a roskatag öreg nagy ünnepélyességgel, –

megvert engem az én istenem. De megboszulom magamat magamon. Tehetném,

hogy lemondok mindenről s az egyháznak hagyom a fizetést, de nem teszem.

Csak holtom után maradjon rá minden fillérem, addig pedig menjen minden

úgy, a hogy indult és büntessen az Isten, a hogy érdemlem…

A pap előtt furának tetszett az önsanyargatásnak ez a módja. De most már

nem nevetett, komoly arczot öltött, papi arczot. Gondolkozott, mit

mondjon rá. De nem volt íze bölcs szóhoz.

– Sose törje magát, Márkus. Fújja a füstöt.

– Ó, nagytiszteletű uram, még a pipám is eltört. A se esik mán jól

nékem. Új pipa. Trafika. Nem érdemes élni ezen a világon.

A papnak megesett a szive ennyi emberi nyomorúságon.

– Nem kell búsulni. Jó az Isten. Van még jó embere kendnek, Márkus. Ott

a helye ni, csak látogasson be rendesen. Oszt itt a szita. A pipa is

majd csak megkozmásodik lassan.

És összenézett a két öreg s a két pár szemet valami szivből felbugygyant

meleg nedv öntötte el. Csak néztek maguk elé: úgy, úgy, bólogatva.

Harcz?… Minek a? Csönd!… Csönd!… Béke! Most kezdeni? Mikor egy arasz az

élet? És még azt is olyan nehéz két sánta lábon megmászni?… Hej,

Uramisten, Uramisten!