Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kaczagni.
Nemcsak sirás-rivás hallik a putriban, hanem szivből jövő kaczagás is
elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább
volna oka sirni.
Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generácziója, a melyből az
apám való, megpróbálta az inségnek legsulyosabb állapotát is. Abban az
időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel
az idővel, más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én e jövendő életemben nem kaczagok annyit,
mint gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kaczagnék, mikor nincsen már piros arczu, vidám anyám, a ki
olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a köny csorgott a végén a szeméből
s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta…
És még ő sem kaczagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal
töltöttünk, hogy hét krajczárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk
is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban… a többi nehezebben került
elő.
Az első három krajczárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is
talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s a mit fizettek, mindig
odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, a melybe
csak bele kell nyulni s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt,
gyüszüt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s
egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:
– Elbujtak.
– Micsodák?
– A pénzecskék, – szólt felkaczagva az anyám.
Kihuzta a fiókot.
– Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszokat. Hunczut,
hunczut krajczárkák.
Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt
volna, hogy kirepülnek; ugy is boritotta le, egyszerre, mint mikor
kalappal lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kaczagni.
– Itt vannak, benne vannak, – nevetgélt s nem sietett felemelni, – ha
csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes
pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonkép nem is nagyon hittük, hogy
van benne valami.
Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.
– Pszt! – ijesztett rám az anyám, – csendesen, még kiszökik. Te még nem
tudod, milyen fürge állat a krajczár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy
gurul. De még hogy gurul…
Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a
krajczár.
Mikor felocsudtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a
fiókot.
– Jaj! – kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy visszakaptam az
ujjom, mintha a sparherthez ért volna.
– Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az utját. Addig a
miénk, mig itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer
látod mosni akarok, ahoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét
krajczár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy,
az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha
háborgatják; mert ha megharagszik, ugy elmegy, hogy sose látjuk többet.
Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni.
Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az uri kisasszonyok… Te nem
tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a
csigabigahéjából.
Hányat kaczagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a
csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:
Pénz bácsi gyere ki,
Ég a házad ideki…
Azzal felforditottam a házat.
Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az anyám savanyuan felhuzott ajakkal kotorászott, hiába.
– Milyen kár – mondta, hogy asztalunk nincsen. Ha erre boritottuk volna
ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt
gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami
pénzt, de nem tudott róla.
De nekem fúrta valami az ódalamat.
– Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajczár.
– Hol fiam, keressük meg, mig el nem olvad, mint a hó.
– Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
– Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már
régen, de a fiókjába ott volt a krajczár, a hol én tudtam. Három nap óta
készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig czukrot vettem vóna
rajta, ha azt is mertem vóna.
– No van már négy krajczár. Sose busulj már fiacskám, megvan a nagyobbik
fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra
alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy
rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg
almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, a hol sok duggatni
való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt
olyan göthös, szúette, foghíjjas.
Az anyám minden új fióknak tartott egy kis predikácziót.
– Ez gazdag fiók – vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül
élt. No, te rosz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajczárod. Ó
ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is
legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a
legtöbb, ni! – kiáltotta kaczagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, a
melynek egy csepp feneke se volt.
A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
– Megállj csak, – szólt hirtelen, – mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az
apád ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák-csudája, a
hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy
krajczár.
A szemének alig akart hinni.
– Megvan, – kiáltotta, – itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük
olvasni. Egy – kettő, – három, – négy, – öt… Öt! Már csak kettő kell. Mi
az, két krajczár semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem
lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajczárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arczán az izgatottságtól, s a
munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle.
Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.
Eljött az ozsonnaidő is, el is mult. Mindjárt este lesz. Az apámnak
holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kutviz nem viszi ki
belőle azt az olajos szennyet.
És akkor a homlokára csap az anyám:
– Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem nézem meg. De bizony, ha
már eszembe jut, megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajczárt. A hatodikat.
Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.
– Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.
Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajczárunkkal, mintha egy
se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok ép olyan
szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajczárt!
Nem volt más mit tenni, mint tiszta szivből kinevetni a nyomoruságunkat.
És akkor beállitott egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést
mondott.
Az anyám majd belebódult, ugy ránevetett.
– Hagyja el, jó ember, – mondta – ma egész délután itt heverek, mert
nincs egy krajczárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arczu öreg ember, rábámult.
– Egy krajczár? – kérdezte.
– Hát.
– Adok én.
– No még a kéne, kódustól alamizsnát.
– Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a
kapa főd. Avval minden jó lesz.
Kezembe adta a krajczárt s nagy hálálkodással eldöczögött.
– Na hálá légyen – szólt az anyám, – szaladj hát…
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kaczagott.
– Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt
lámpaolajom sincs.
Fuldoklás jött rá a kaczajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és a hogy
odaállottam alá, hogy támogassam, a mint két tenyerébe hajtott arczczal
hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, a ki ugy tudott kaczagni, a
hogy a szegény emberek között is csak kevés tud.