Zajtay.
No csak egye meg öcsém uram, de nekem nem kell.
Tizenegyedik jelenet.
_Előbbiek. Sándor._
Sándor.
Jó estét, barátim!
Mind.
Hozott Isten!
Gazsi.
Épen jókor.
Sándor.
Mit látok? Uram atyám! (Ölelés.) Isten hozta.
Zajtay.
Én vagyok, rossz fiú, hol jársz ilyen későn?
Sándor.
A színházból jövök.
Zajtay.
Hiszen a játék rég elvégződött.
Sándor.
Épen most.
Zajtay.
Hazudsz, hisz én is ott voltam – nem láttál?
Gazsi.
Még pedig Othellót majd agyon vertük.
Sándor.
Hát uram atyám a magyar színházban volt?
Zajtay.
S te a németben?
Sándor.
Ott.
Zajtay.
S miért nem a magyarban?
Halmi.
Mert az úrfi szerelmes.
Zajtay.
S a ki szerelmes, annak német theátrumba kell járni?
Kecsei.
Igen, mert a kedves is oda jár.
Zajtay.
És te elfajult nemzetség, hogy birsz olyan lyányba szerelmes lenni, ki
csak a német színházba jár – vedd inkább rá, hogy a magyarba járjon.
Kecsei.
Hisz a ki nobel ember, annak többet kell a német theátrumba járni, mint
a magyarba.
Zajtay.
S az úr is azt teszi?
Kecsei.
Nobel ember létemre azt kell tennem.
Sándor.
Hát még nem is ismeri őt uram atyám? hiszen ez igen nevezetes ember,
Kecsei Péter, Chevalier d’industrie.
Zajtay.
Mit tesz az?
Sándor.
Iparlovag.
Kecsei.
Sándor pajtás, téged ismét elért a humorizálás.
Zajtay.
Mit tesz az, humorizálni?
Pazardi.
Humorizálni annyit tesz, mint humorral írni.
Zajtay.
Humorral írni? Hiszen tenta is humor, hát a ki tentával ír, az
humorizál?
Sándor.
Uram atyám! Kérdezze inkább tőle, mi az obligatio, záloglevél,
zálogház-czédula, azt practice is meg tudná mutatni.
Pazardi.
Hallgass már, hiszen ez Beleidigung.
Sándor.
Na hisz én híres embert akarok belőled tenni.
Pazardi.
Úgy van, úgy – ganz natürlich! Beleidigung.
Sándor.
No látja, uram atyám, milyen kölcsönző genie, még magyar beszédbe is
német szavakat vesz kölcsön.
Zajtay.
Pedig a szűz magyar nyelvet megkimélhetné afféle kölcsönzésektől, mert
annak rendszerint a hallgató füle fizeti kamatját.
Pazardi.
De ha – ha – nincsenek, ha nem tudok magyar szavakat – ich kann ja nicht
dafür.
Zajtay.
Az nem a magyar nyelv hibája, hanem az úré, a helyett, hogy annyit
foglalkoznék obligátiókkal, olvasott volna magyar könyveket. – De igaz,
én még sem tudom, mi az a humor.
Sándor.
A humor, atyus, egy bizonyos vídám irásmód; a humor az írásban az, mi a
komédiában a bajazzo, ki ügyetlenül kiparódiázza azt, mit a művészek a
kötélen és lovakon véghez visznek. Leginkább háromféle, t. i. angol,
német és magyar humor. Az angol humor végtelen, és mély mint a tenger, s
néha olyan keserü is, benne a gondolatok mint gyöngyök vagy mint roppant
nagyságú állatok uszkálnak, rendszerint csöndes, de ha szélvész ragadja
meg, óriási habokkal ostorozza a világot. A német humor pompásan ered,
mint a Rajna, szirtekről omlik, viruló partok között foly; de benne a
gondolatok már galóczák és pisztrángok, vagy épen nehéz harcsák és
pontyok, végtére az egész iszap között enyészik el; a magyar humor pedig
–
Gazsi.
A magyar humor az a magyar bor.
Sándor.
Az igaz; itt-ott már nemesen pezsgni kezd, mint a székelyhidi – de része
még egy alföldi mocsár, mely rothadó gőzeivel vesztegeti a levegőt s
belőle csak kuruttyolás hallik. Hohó, de már közel az éjfél, mennem
kell. (Halmit és Savit félrehuzza.) Barátim! vezessétek atyámat haza,
nekem éjfélkor rendezvousm van, mennem kell.
Halmi.
Kivel?
Savi.
Talán a gazdag serfőző Fannival?
Sándor.
Ne kérdezzetek, csak menjetek.
Halmi.
Bizonyosan Fanni. Bajtárs! még Hausherr lesz belőled a
Dorottya-utczában.
Savi.
Hogy jutottál ahhoz a lyányhoz?
Sándor.
Hja barátim! vitz, vitz, csak vitz kell, és minden megy; csak siessetek.
Halmi.
Notárius uram, most menjünk a kávéházba, egy pohár punschot inni.
Sándor.
Igen, igen, uram atyám, a punsch használni fog fáradságának; én haza
megyek készülni, mert holnap censurát adok.
Zajtay.
No fiam, csak igyekezzél, hogy præclarumot kapj.
Sándor.
Præclarumot, minden esetre. Hiszen az a vitz a censurában, a præclarum.
Savi.
Holnap este ismét a magyar színházba megyünk, Normát adják.
Zajtay.
Normalistákat játszanak?
Savi.
Dehogy, daljáték az, a halhatlan Bellinitől.
Zajtay.
De már azt csak megnézem.
Gazsi.
Hát menjünk punschozni.
Mind.