Mikor az énekes végzett, az ajtónálló elkiáltotta magát.
– Új énekes. Névtelen.
Minden szem az ajtóra fordult, de csak egy karcsú, tizenöt éves forma
fiut láttak. Cseresznyeszinű atlasz ruhába volt öltözve, s a fejét
lehajtva jött. Hosszú haja elfedte az arcát. A királyné előtt mélyen
meghajolt.
Azután fölemelkedett s megrázta a haját, hogy az arca kitessék.
A vendégek fölkiáltottak meglepetésökben, mert az énekes maga a
menyasszony volt.
A királyné egy apródja hárfát nyujtott neki, s ő gyakorlott kézzel
pengette végig.
Aztán énekelt.
A királyné iránt való figyelemből egy lengyel dalon kezdte, amit magától
a királynétól tanult. Csodaszép ezüsthang! Még a lélekzet is elállt a
hallgatókban.
Felváltva énekelt azután magyar dalt, török nótát, oláh kesergőt, olasz,
francia, horvát és szerb dalokat.
A vendégek odavoltak álmélkodásukban, s nem győztek tapsolni.
– Nagy ördög ez, – szólalt meg a Mekcsey szomszédja, egy udvari
méltóság, – meglásd öcsém még táncolni is fog.
– És mindig ilyen víg? – kérdezte Mekcsey.
– Csak akkor, ha jó kedve van. De rendesen jókedvű. A királyné régen
halálra búsulta magát, ha ez nincs.
– Jól jár vele az a… Fürjes.
Azt akarta mondani: veres.
A beszélő vállat vont:
– Anyámasszony ember. Meglásd, hogy ez megy helyette még a hadba is.
Mert ez még hadakozni is jobban tud.
– Fegyverhez is ért?
– Ért? Olasz vivókat győzött le a nyáron. Aztán hogy lő, hogy lovagol!
Hét férfi kitelnék ebből, s még mindig maradna benne egy tüzes ördög.
Az igy megdicsért menyasszony ismét magyar nótába kezdett, amelynek az
volt mindig a végződése:
_Erigy legény szaporán_
_Daruszőrü paripán_
_Kedvesedhez._
A vendégek ismerték ezt a dalt, de a várt végződést igy hallották:
_Erigy legény szaporán_
_Daruszőrü paripán_
_A Gergelyhez._
S mikor a menyasszony ezt énekelte, a tekintete végigsiklott a
vendégsoron, és Mekcseyn állapodott meg.
A vendégek fölkacagtak. Azt gondolták, hogy a _Gergelyhez_ tréfás
változtatás.
Mekcseyn azonban meleg szél suhant végig. Mikor a menyasszony a második
szakasz végén határozottan őrá pillantott, kihörpentette a borát, és
elosont.
Lefutott a lépcsőn, és bekiáltott az istállóba:
– Matyi! Balogh Matyi!
Egy lélek se felelt. Föl kellett keresnie a szolganép között a
kocsisokat. Ittak azok fakupából, cserépkantából, de még kalapból is a
konyha előtt való térségen.
Valahogy ki tudta közülök választani a szolgáját, de haj! milyen
állapotban! Matyi csak ember volt mig az asztalnál ült, de amint
felállott, nem volt ember.
Valami tizen hevertek már az asztal alatt s a fal mellett. Aki az asztal
alatt hevert, azt csak hagyták, de aki kivül bukott a padon, azt
keresztül kasul egy halomra fektették a fal mellé.
Matyi felállt, azaz csak fel akart állni, amikor megismerte a gazdáját,
de csakhamar vissza leült, mert érezte, hogy ő is átbukik a padon s
odakerül a fal mellé.
– Matyi, – orditott reá Mekcsey, – az apád rézcsákányát, hol a lovam?
Matyi ujból felállott, és az asztalba kapaszkodva felelte:
– Ott van.
– De hol?
– A lovak közt.
És a szemehéját emelgetve folytatta:
– Lónak lovak közt a helye.
Mekcsey mellen ragadta az embert és megrázta:
– Beszélj okosan, mert mindjárt kirázom a lelkedet!
Rázhatta azt. Részeg volt annak a lelke is.
Mekcsey odalökte őt a többi közé, azután az istállóba ment, hogy maga
keresse meg a lovát.
Az istállómester is részeg volt, Mekcsey akár valamennyi lovat
elhozhatta volna tőle.
Végigment hát a sötét istállón, és elkiáltotta magát:
– Muszta!
Az egyik sarokból nyerités felelt a szavára. Ott zabozott a sárga, s
mellette a Matyi lova. Mekcsey egy félrészeg szolga segitségével
felnyergelte mind a kettőt, s eltávozott anélkül, hogy valaki kérdezte
volna, miért megy el ilyen korán, a vacsora vége előtt.
Gergely már az oláh-házban az udvaron várta. A lova fölnyergelten kapált
a keritésnél.
Az éj hűvös volt. A felhők állani látszottak. A hold azonban mint egy
ketté vágott ezüst kenyér lassan szállt fellegről-fellegre, és halvány
világossággal árasztotta el a fenyves tájékot.
– Eljöttem, – mondotta Mekcsey, – mert úgy értettem, hogy ide rendelt a
menyasszony.
– Jól értetted, – felelte Gergely. Az éjjel megszökünk.
Alig félóra mulva egy köpönyeges nyulánk alak jelent meg a ház előtt.
Gyorsan feltárta az ajtót, és beugrott.
Vica volt.
Abban a cseresznye szinü atlaszruhában szökött el, amelyikben énekelt.