Az ötödik napon betoppant Dobó. Nagy örömmel fogadták, s mióta a ház ura
rabul esett, évek óta ez volt az első eset, hogy felrakták az asztalra
az arany és ezüst edényeket. A házat valami szokatlan derültség
sugározta be.
Az asszony mindamellett félgyászban és ékszer nélkül jelent meg az
asztalnál, és érdeklődéssel hallgatta a hireket, amiket Dobó Bécsből és
az országban levő urakról tudott.
Mert, hogy abban az időben nem voltak hirlapok, csak levelek utján meg
egy-egy ilyen vendégtől lehetett megtudni, mi történik a politikai
világban s az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott
bimbót.
Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé.
Nem lehetett az örökké vérző sebhez nyulni, mig maga az asszony nem
kezdte meg.
– Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed? – szólt végre
az asszony, mikor a cselédség eltakarodott az ebédlőből.
Oh hogy elnedvesedett a szeme! Oh milyen felleg ereszkedett ettől a
kérdéstől a szobára!
Dobó a fejét rázta:
– Mig ez a szultán meg nem hal, azt hiszem nem szabadul ő haza.
Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki
az emberek a gondolatukat, amint a fejökben megszületett.
Hogy erre az asszony arca elborult, Dobó boszusan szólott:
– Dehát meddig akar élni? Az ilyen zsarnokok nem szoktak tisztes
vénségben kimulni!
És vigasztalón tette hozzá:
– Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.
Az asszony tagadón ingatta a fejét.
– Nem hiszem Dobó uram. Az én uramat nem kincstári szerzemény-képen
tartják fogva, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle.
Igértem én már érte mindent, – folytatta búsan, – azt mondtam: vegyék el
minden birtokunkat, ami a Dunán tul van; vegyék el minden arany és ezüst
marhánkat, s még ezen kivül odafizetjük minden évben adóul minden
jövedelmünket. A basák zsebreteszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem
is felel nekik.
– Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni
– Nem lehet onnan másképen kiszabadulni? – kérdezte Mekcsey.
Dobó felelt rá:
– A Héttoronyból? Sohse hallottál a Héttoronyról öcsém?
– Hallottam biz én, de azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha az
ember nagyon akarja.
– Édes Mekcsey uram, – szólt az asszony, – gondolhatja-e, hogy az én
uram, meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e
érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csusztam-e föl
térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem irni ezt az én
boldogtalan uramnak.
S hogy erre az asszony sirva fakadt, kinos szünet állt be a teremben.
Azonban az asszony letörülte a könnyeit és Tinódyra nézett:
– Sebők deák, – mondotta mosolyt erőltetve az arcára, könnyekkel
vendégeljük-e a mi házunk barátait? Nosza vegye elő a lantot, és amiket
az uram szeretett hallani, – szólt új könnyeket törülve le a szeméről,
csak azokat Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, mig kegyelmed énekel, és
azt képzeljük: ő is közöttünk ül.
Három év óta nem pendült meg itt ebben a házban a Sebők deák lantja. A
fiuk már előre fölvidámultak az engedelemtől.
Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárszerü hangszert.
A Judit asszony históriáját mondta el csöndes elbeszélő hangon, miközben
ujjaival a dallamot verte hozzá.
Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben mindenki a szultánt értette, de
haj hol van Judit asszony, aki elpusztitaná őt a földszinéről.
Azonban mikor az ének közepére ért, egyszercsak megváltozott a dallam az
ujjai alatt, s ő mélyen búgó lágy hangon ilyen énekbe fogott:
_Sirva veszékel most szegény Magyarország_
_Mert tőle távozék hangosság, vigasság_
_Belőle kikele sok fényes gazdaság_
_És fogságba esék sok fényes uraság._
Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig.
Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.
– Folytathatom-e, kérdezte esdő hangon Tinódy.
Az asszony a fejével beleegyezőn intett.
Tinódy aztán elénekelte hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török,
hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután
Konstantinápolyba.
A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:
_Fohászkodik mostan sok gyakor sirással_
_Asszony-feleségöd az két szép fiaddal._
_Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,_
_Sok szomorúsággal, gyámoltalansággal._
_Örömök sehol sincs te jó szolgáidnak,_
_Kik szivvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,_
_Egynehány közülök tétova bujdosnak,_
_Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak._
Itt már maga a lantos is elfulladt a sirásban. Merthiszen ő volt az a
tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az ő urát.
A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt
átölelve kiáltotta:
– Nincs árvább, elhagyottabb nálunknál a földön!
Egynéhány perc telt igy el a szomoru házban, aztán Dobó szólalt meg
tompa keserű hangon:
– Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is,
lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan
erős-e az a börtön?
– Én szabad ember vagyok, szólt Mekcsey fölállva, és esküszöm a
Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet az életem árán is
kiszabaditom Török Bálintot!
– Veled megyek! – szólt Gergely fölállva, – veled tartok minden
veszedelmen át az én uramért, atyámért!
– Anyám, – szólt megrázkódva az ifjú Török János. Itthon maradjak-e,
mikor van ember, aki az apám szabaditására indul?
– Őrültség! – szólt sápadtan az özvegy.
– Ha őrültség, ha nem őrültség! – felelt Mekcsey kitüzesedve, én amit
mondtam, megteszem.
– Én is veled megyek, – szólt röviden Tinódy. A karom béna, de talán az
eszemmel használhatok.
– Mit akartok, – beszélt újból az özvegy. Amit két király meg egy
királyi vagyon nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?
– Igaza van, asszonyunk őnagyságának, – szólt Dobó a nyugodtságát
viszanyerve. Itt se pénz se mesterkedés nem használ, csak egyedül a
szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.
– De ha az a jóakarat sohase jön meg? – pattant vissza Mekcsey.
Erre szomorú csend telepedett be a szobába.