Egy heti seblázat hevert végig Mekcsey a kastélyban. Ez idő alatt mindig
ott voltak mellette a Törökfiuk meg Gergely. Itatták a vitézt veres
borral, és nem győzték hallgatni az elbeszéléseit.
Az asszony is minden nap meglátogatta. Mekcsey még azon betegen
elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.
A fiuk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó bús arccal.
– Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? és a
fiaim nem voltak-e testvéreid?
Gergely lecsüggedt fővel felelte:
– Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e,
mikor az országnak katona kell!
– Te kellesz éppen? – szólt Törökné. – Nem várhatod-e meg az én fiaimat?
Mindenki elfordul tőlünk, – szólt az asszony előtolongó könnyeit
letörölve. – Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.
Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:
– Édes jó anyám, ha igy érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle
semmi.
Tinódy is ott volt a szobában. Aznap érkezett meg Érsekujvárról. Hirt
hallani jött az uráról, de persze kérdést se mert tenni, mikor a
kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.
Az ablaknál ült egy zöldre festett ládán, és kardpengére rajzolt.
Gergely szavára abbahagyta a munkát, és igy szólt:
Nagyságos asszonyom engedje meg, hogy beleszóljak ebbe a beszédbe.
– Hát csak szóljon Sebők.
– A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is
röpdösni akar egyet. Én azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a
világban. Mert tetszik látni, a János urfi maholnap fölemberkedik, aztán
neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.
Nem volt semmi nevetni való ezeken a szavakon, de mégis mindnyájan
nevettek. Ez a Sebők diák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan
beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.
– Hát majd meggondoljuk, – szólt mosolyogva az asszony.
És hogy a diák munkájára fordult a figyelme, azt kérdezte tőle:
– Hát megvan-e a vers?
– Meg bizony. Nem tudom tetszik-e nagyságodnak?
Azzal fölvette a kigyós kardot, és leolvasta róla:
_Aki bátor, az az erős._
_Aki erős, könnyen is győz._
_S aki győzve megy előre,_
_A Halál is megfut tőle!_
– Ezt irja az én kardomra is, – szólt Török János.
– Nem, – felelte a fejét rázva Tinódy, – arra mást fogunk irni.
Mekcsey megszólalt az ágyban:
– A Dobó kardjára a király nevét is rá kellene irni. Valami olyanfélét,
hogy: Istenért, hazáért, királyért.
– Az már sűrűn forgó mondás, – felelte Tinódy. Ha ő ezt akarta volna
iratni a kardra, magával vitte volna és ráiratta volna ő maga.
– Van eszemben valami, – szólt Gergely a homlokára téve az ujját. Mikor
gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.
– Mi az?
– „Az a fő, hogy ne féljen az ember sohase.“
– Ez jó, szólott Tinódy, de igy bizony mezitláb megy a gondolat.
Megálljatok csak.
Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy
perc mulva felragyogott a szeme, és igy szólt: _Ha félsz, nem élsz!_
– Ez jó! – kiáltotta Gergely.
Tinódy beleütötte a ludtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és
felrajzolta a kardigét.
Még egy kard volt ottan meztelen. A Dobóénak a párja. Azt Gergelynek
adta Mekcsey.
– Hát erre mit irjunk? kérdezte Tinódy. Jó lesz-e ez, hogy: „Bornemissza
Gergely, szaporábban nyergelj!“
– Nem, felelte Gergely a fejét rázva. Nekem nem kell vers, csak egy szó.
Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt irja
rá Sebők bátyám: _A hazáért!_