Konstantinápoly déli sarkán egy régi vár áll. Falai magasak. Belül két
köpcös torony, ilyenforma rendben:
[Illustration]
A vár falát felében a Márványtenger mossa, felében faházak környezik.
Ez a hires Jedikula, magyarul Héttorony. A hét toronyba van betömve a
szultánnak minden kincse.
A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől
levőkben az ostromszerek, kézi fegyverek és ezüst kincsek. A másik
kettőben a régi fegyverek és a régi okmányok, iratok, könyvek.
Itt e hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindeniket
másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan
kényelemben, mintha otthon volna: járni engedik egész nap a várkertben,
a zöldséges kertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat
hármat is; leveleket irhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik,
ihatik, csak éppen ki nem mehet.
*
Egy tavaszi napon két ősz ember ült a Jedikula kertjében egy padon. Mind
a kettőnek könnyűfajta bilincs kigyózta körül a lábát.
Az egyik előrehajolva a térdén könyökölt; a másik a pad karján
széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte.
Ez, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle
közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét.
Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott itten.
Ültek szótlanul.
A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A ciprusok és a
babérfák között virágzott már a liliom, tulipán, a pünkösdi rózsa. Fejük
fölött egy vén pizáng öles levelei itták a napsugarat.
A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe
fonta. Eközben a társára tekintett és igy szólt:
– Min gondolkozol Majlád barátom?
– Egy diófámon, – felelt az előrehajló. Fogarason van egy vén diófám.
A két ember megint hallgatott, aztán egynehány perc mulva Majlád szólalt
meg:
– A külső ágai elfagytak. Kihajtott-e? Ezen tünődöm.
– Kihajtott bizonyosan.
Megint hallgattak egyet, aztán Majlád szólalt meg ismét:
– Hát te Bálint, min gondolkozol?
– Azon, – feleli búsan Török Bálint, hogy a kapi aga épp olyan gazember,
mint a többi.
– Ezen én sohse kételkedtem.
– Azt mondták, hogy ravasz. Harmincezer aranyat küldött neki a
feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három
hónapja.
Megint hallgattak egyet. Majlád lenyult egy pitypangért, amely
kisárgállott a fű közül. Leszakitotta. Egy darabig morzsolgatta a
kezében, aztán lehullatta a földre. És megint megszólalt:
– Az éjjel arra gondoltam, hogy én még mindig nem tudom, miért ejtettek
téged rabul?
– Azt jóformán magam se tudom.
– Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: rólad nem mondhatták, hogy
királyságra vagy fejedelemségre áhitozol.
– Magam is sokszor tépelődtem ezen. A töröknek nem kell ugyan valami
nagy ok, hanem hogy mégis a sok közül mi ártott nekem leginkább, azt
magam is szeretném tudni.
Az udvaron egy csapat kapudsi ment át dobszóval, azután ismét magukra
maradtak.
Bálint folytatta:
– Azt gondolom mégis az az éjjeli beszélgetés volt a fő ok. A szultán
azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németnek az ő
jövetelét. A németnek? – kérdeztem csodálkozva. Nem a németnek
jelentettem én meg, hanem Perényinek. Az egy-kutya, – felelte a szultán;
– Perényi a némettel tartott. És akkor a szultán dühösen szólt rám: Ha
nem értesitetted volna őket, itt leptük volna a német tábort: minden
urat elfogtunk volna és összetörtem volna Ferdinánd minden erejét. Hogy
igy kiabált rám a ronda török, bennem is megmozdult a vér. Én tudod
mindig úr voltam egész életemben és igy nem szoktam ahoz, hogy egyik
gondolatomat a másikkal takargassam.
– Neki ágaskodtál?
– Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért
értesitettem őket a szultán jöveteléről, mert kimélni akartam a német
táborban levő magyarokat.
– Ez nagy hiba volt.
– Még akkor szabad voltam.
– Hát aztán mit szólt?
– Semmit. Fel és alá járt előttem, aztán a basának azt mondta, hogy
adjanak nekem egy jó sátort, ahol meghálhassak, mert holnap is beszélni
akar velem.
– És beszélt veled?
– Soha többé. Egy nagy sátort adtak, de ki nem eresztettek. Ahányszor ki
akartam lépni, tiz dárda állt a mellemnek.
– És mikor vertek rád láncot?
– Csak akkor, mikor visszafelé indult a szultán.
– Nekem azonnal láncot tettek a lábamra, mikor elfogtak, és dühömben ugy
sirtam, mint a gyermek.
– Én nem tudok sirni. Nincsenek könnyeim. Nem sirtam soha, még az apám
halálán se.
– A gyermekeidet se sirattad?
– Nem, – felelte elsápadva Török Bálint, – de valahányszor eszembe
jutnak, ugy érzem, mintha kardot szurnának a mellembe.
És fájdalmas sóhajtással tette a tenyerébe a homlokát.
– Egy rab jut sokszor az eszembe, szólt bús elmélázással. Egy sovány
rossz török, akit a Duna partján ejtettem fogságba. Évekig ott tartottam
a várban. Az egyszer engem szemtől szembe megátkozott.
Nem beszéltek többet.
A távolból trombita-zene hangzott föl.
Néha arra figyeltek, aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.
Mikor a nap már megvörösitette a felhőket, a várnagy végigment a kerten,
és a rabok elé érve odaszólt nekik ugy oldalvást:
– Uraim, kaput zárunk.
Napnyugta előtt fél órával szokták a kaput bezárni, s akkor minden
rabnak a maga szobájában volt a helye.
Majlád utána szólt:
– Kapudsi efendi, mi van ma, hogy úgy trombitálnak?
– Tulipán ünnep, – felelte a várnagy. A szerájban az éjjel nem alszanak.
Azzal odább lépett.
A rabok tudták már mi az. Tavaly tavaszszal is volt ilyen ünnnep.
Ilyenkor a szultán minden asszonya ott van a kertben.
A szultán női sátorokat állíttat fel a tulipán-ágyak körül, és ezekben
az alsó rangú háremi nőkkel mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket,
selyemszöveteket, keztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket
árultat.
Az ő egynehány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben
egyszer itt örülnek annak, hogy pénzt szórhatnak.
A kert ilyenkor zsibong a jókedvtől. A palotából kihozott papagájok,
rigók, fülemilék és kanári madarak kalitkástól fel vannak függesztve a
fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.
Este aztán kigyulladnak a Boszporus egy hajóján az illatos fáklyák és
tarka papirlámpások, s az egész hárem zeneszóval hajókáz le a
Márványtengerig.
A két rab kezet fogott a Vértorony alján:
– Jó éjszakát Majlád István.
– Jó éjszakát Török Bálint.