I.

Egy lovas állt a Berettyó partján, kék-köpönyeges, vörös-süveges,

király-katonája.

Egyet intett a partról a süvegével, s átkiáltott a füzfabokrokon:

– Hahó! itt a viz!

Azzal leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló

gólyavirág közé.

A ló térdig ment a vizbe, s lenyujtotta a nyakát, hogy igyék.

Azonban nem ivott.

Ahogy visszaemelte a fejét, orrából szájából csurgott a viz. Visszafujta

és a fejét rázta.

– Mi lelte ezt a lovat? – dünnyögött a vitéz. Hát mért nem iszol ebadta

Tatárja?

A ló megint lenyujtotta a fejét, megint kirázta a vizet orrából,

szájából.

A mezőn át ekkor még tizennyolc különféle öltözetü magyar lovas érkezett

oda s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe

tűzve s köpönyeg helyett meggyszinű posztómente takarta a vállát.

– Hadnagy uram, – szólt föl a vitéz a vizből, – nem értem, mi a baja

ennek a lónak: nem iszik!

A sastollas ember beugratott a vizbe, és figyelmesen nézett a

hullámokra.

– Véres a viz, – mondta a fejét fölemelve.

A part köröskörül fűzfabokorral volt besűrűzve. A bokrok barkától

sárgállottak; a föld kék az ibolyától. A tavasz édes illatát köténynyel

hordta innen a délutáni szellő.

A hadnagy egynehány lépést ment fölfelé a vizben.

A parton egy ingre vetkőzött embert találtak, amint egy fűzfatörzsökön

ült, és a fejét mosta a patakban.

A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.

Hát ettől a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.

– Ki vagy te öcsém? – kérdezte a hadnagy.

Az ember fölemelte az arcát. Husz huszonkét éves barna ifju volt. A vér

a félarcán sűrűn gyöngyözött.

– Ki vagy öcsém? – ismételte a hadnagy.

Az ifju kedvetlenül felelte:

– Mekcsey István vagyok.

– Én meg Dobó István, – mondotta a hadnagy. Hát mi bajod öcsém?

– Megvágott egy török, – felelte az, a tenyerét a fejére tapasztva.

– Török, – szólt Dobó megvillanó szemmel. A pogány mindenit annak a

töröknek, nem lehet még messze. Hányan vannak? Hé fiuk! Kardra!

Azzal kiugratott a vizből.

– Ne fáradjanak, – szólt Mekcsey, – azt már nem ütik agyon.

– Dehogynem a pogány tagadóját! Nem lehet még messze!

– Itt van mögöttem – mondotta Mekcsey; – én már agyonvágtam.

– Hol?

– Itt van a füzesben mintegy ötven lépésnyire.

Dobó leszólitotta a lóról a fegyverhordozóját:

– Vedd elő a tarisznyát, – mondotta neki, – és lásd el az urfit

tépéssel, kötéssel.

– Amoda feljebb vannak még, – szólt Mekcsey a tenyerét a fejére

tapasztva.

– Törökök?

– Nem: egy öregúr meg a felesége.

Aztán megint lehajolt, hogy a fejét mossa.

Dobó a vizparton felszöktette a paripáját, s nehány lépésre egy másik

embert talált.

Ez is ingre vetkezve ült a patak partján. Ősz öreg ember volt. Egy kövér

öreg asszony mosta sirva a fejét.

– Adjon isten! – kiáltotta Dobó. Nagy-e a seb?

Az öreg fölnézett, és vigan felelte:

– Nem tud a török nagy sebet adni!

Akkor látta Dobó, hogy az öregnek csak fél keze van.

– Ejnye de ismerős! – mondotta a lováról leszállva.

Az öreg ujból fölnézett:

– Lehet, – mondotta, – hogy ismersz, én ugyan soh’se láttalak.

– Dobó István vagyok.

– Dobó? – szólt az öreg egy percig tünődve.

Azután fölemelkedett és fölkiáltott:

– Nini! Te vagy az Pista öcsém! Hát hogyne ismernél! Voltál is nálam, az

öreg Ceceynél.

S itt a két ember melegen kezet fogott.

– Hát mi volt itt bátyám? Hogy kerülnek ide a pusztába?

– Ej, szól az öreg újból átadva a fejét a feleségének, a kutya pogány

megtámadta a kocsimat. Még az volt a szerencsém, hogy az az ifju éppen

akkor ért utól bennünket, mikor a pogány nekünk esett. No derék legény!

Úgy vágta a törököt, csakúgy dőltek tőle. De magam is közibök csapkodtam

ám a kocsiról.

– Hányan voltak?

– Tizen a kutyák, hogy a gyehenna emészsze meg őket! Még szerencse, hogy

meg nem birtak. Van vagy négyszáz arany nálam, ha nem több.

S rácsörditett egyet az oldalára.

– Nem halt meg az ifju? – kérdezte az asszony.

– Nem egy cseppet se, – felelte Dobó. – Amoda alább mosakodik az is.

Ezt mondva, a közelben pirosló török halottra pillantott.

– Megnézem már, – mondotta – miféle néppel volt dolguk?

És benyargalászta a patak és út mellékét.

A füzesben hét holttestet talált: két magyart és öt törököt, az úton meg

egy háromlovas hintószekeret, amely bele volt dőlve az árokba. Egy

fiatal kocsisgyerek a ládák összerakásán fáradozott.

– Ne vesződj öcsém, – mondotta neki, – mindjárt kapsz segitséget.

Azzal visszatért Mekcseyhez.

– Nem egy török van itt öcsém, – mondotta neki – hanem öt. Szép vágások!

Becsületedre válik!

– Még egynek kell lenni, – felelte Mekcsey. – Az talán a vizben van. Az

én katonáimat megtalálta-e?

– Meg szegényeket, – felelte Dobó. – Az egyiknek kétfelé esett a feje.

– Csak hárman voltunk.

– És a török?

– Tizen voltak.

– Négy elfutott?

– El.

– Igy szokott a török, – felelte Dobó nevetve.

Azzal leszállott a lováról, és megnézte az ifjú fejsebét.

– A vágás hosszú, de nem mély, – szólt a sebet összenyomva.

Maga rakott rá tépést, és maga kötötte be szorosan egy

gyolcsfoszlánynyal.

És eközben beszélgettek:

– Hát hova mégy öcsém?

– Debrecenbe.

– Csak nem Törökékhez tán?

– De éppen oda.

– Ejnye öcsém, van ott nekem egy kedves emberem: Bornemissza Gergely.

Gyerek lehet még. Ismered?

– Éppen azért megyek. Levelet irt, hogy szeretne hozzám jönni a hadba.

– Már akkora a fiu?

– Tizennyolc éves.

– Persze a Bálint úr népe elszéledt.

– Biz azokat szétfújta a szél, mióta az úr nincs idehaza.

– Tinódy is elment?

– Ide-oda csavarog. De lehet, hogy most az is Debrecenben van.

– Hát tisztelem, csókolom azt is, meg a két Török fiut.

Mig igy beszélgettek, Dobó feltürte a zekéje ujját, és rongyot vett a

kezébe. Az arcát, kezét mosta meg Mekcseynek, mig egy katona a ruháiról

tisztogatta le a vérfoltokat.

– Az öreg ott van? – kérdezte Mekcsey, Ceceyék felé intve.

– Ott. Nincs nagy baja. Nem vagy éhes, öcsém? – Nem, csak szomjazom.

Dobó a kulacsért intett, a többi katonát meg elküldte a hintó

rendbeszedésére.

Aztán Ceceyékhez mentek, akiket már a hintó mellett a gyepen találtak.

Az öreg is ivott, és egy pulykacombot tartott a kezében.

– Tartsatok velünk! – kiáltotta vigan. – Csakhogy nem esett bajod,

öcsém!

A katonák összeszedték a zsákmányt: öt török lovat, ugyanannyi

köpönyeget és mindenféle török fegyvert.

Mekcsey egy pillantást vetett a lovakra, azután a földön heverő

fegyverekre mutatott.

– Válaszszon bátyám, – szólt Ceceynek. – A zsákmány közös.

– Kell is nekem, – felelte az öreg nevetve. – Van énnekem elég lovam,

elég fegyverem.

– Hát akkor Dobó bátyámat kinálom meg egy fegyverrel.

– Köszönöm, – felelte Dobó. – Már hogy választanék. Nem harcoltam érte,

nincsen jussom hozzá.

– De csak válaszszon.

Dobó a fejét rázta.

– A zsákmány a tied az utolsó gombig. Ajándékot meg hogy fogadnék el

tőled?

– Nem adom ingyen.

– Az már más, – szólt Dobó vágyó pillantást vetve egy remek művü kardra.

– Hát mi az ára?

– Az, hogy ha várkapitány lesz kegyelmed, hát engem szólit magához, ha

szorul a csizma.

Dobó elnevette magát.

– Igy nem veszünk.

– Hát más árt szabok: jőjjön el velem Debrecenbe.

– Az se lehet öcsém. Én királyi biztos vagyok most. Bitang birtokokon

szedem a tizedet.

– Hát válaszszon úgy, hogy ajándékozzon meg cserébe a barátságával.

– Az már úgyis a tiéd. Hanem hogy meg ne haragudjál rám, elfogadok

egyet, a jövendő ismeretségünk fejében.

És a kardokat vizsgálva folytatta:

– Ezek úri törökök voltak. Az egyik bég. Vajjon hova valók?

– Azt hiszem, fejérváriak.

Dobó fölvette a kardokat. Az egyik bársonytokos türkiszes volt; a

markolata aranyozott kigyófej; a kigyófej két szeme két gyémánt.

– No ez a tied öcsém, ezt nem választom, mert ez vagyont ér.

Két kevésbé diszes, török pengéjü kard volt még ottan. Dobó fölvette az

egyiket, s karikába hajtotta a pengéjét.

– Ez aztán acél! – mondotta jókedvvel. – Hát ezt, ha nekem adod,

megköszönöm.

– Szivesen, – felelte Mekcsey.

– De mármost, ha ezt nekem adod, tedd meg azt a szivességet, hogy vidd

el magaddal Debrecenbe, és ha ott van Tinódy, mondd meg neki, hogy irjon

rá valami igét. Amit akar. Van ott aranyműves, aki beleégeti a pengébe.

– Szivesen, – felelte Mekcsey. – Magam is iratok vele erre a kigyós

kardra.

Egyet suhintott a görbe karddal, és felkötötte a másik mellé a jobb

oldalára.

– Találtatok-e pénzt a török tisztnél? – kérdezte a Dobó katonáit.

– Még nem motoztuk meg.

– Hát motozzátok meg.

A legény néhány perc mulva magával hozta az egész törököt. Csak úgy a

gallérjánál fogva húzta oda a gyepen.

Ott motozta meg.

A vörös-bársony bugyogón nem volt zseb, hanem az övében találtak egy

zacskó aranyat, meg mindenféle ezüstpénzt.

– Ez jó lesz költségre, – szólt derülten Mekcsey. – Katona embernél

mindig elkél.

Még egy rubintos turbánforgó volt ott, meg egy aranylánc. Ezt a bég az

ingen belül viselte, s kókuszforgácsra csavart pergamen talizmánt

hordott rajta.

Mekcsey a tenyerére tette a két aranymarhát és odakinálta Ceceynek:

– Ebből már kell választania bátyám uram.

– Tedd el öcsém azt is, – szólt az öreg a kezével legyintve. – Csak nem

tüzök forgót vén létemre!

– Vigyük el a lányunknak azt a láncot, – szólalt meg az asszony. – Van

egy szép kisasszony-lányunk, – mondotta magyarázón, – a királyné

udvarában.

– Gyertek el öcsém a lakodalomba! – rikoltotta Cecey a lábát rázva. –

Még egyszer kitáncolom magamat, mielőtt meghalnék.

– Ki veszi el? – kérdezte Mekcsey a láncot az asszony tenyerébe

eresztve.

– A királyné hadnagya. Fürjes Ádám. Ismerik talán?

Mekcsey nemet intett.

– Derék ifjú, – mondotta az asszony. – A királyné házasitja ki a

leányomat.

– Isten éltesse őket, – mondotta Dobó.

Mekcsey[1] a katonákhoz fordult és a ruhákat meg a disztelen fegyvereket

nekik ajándékozta.

– Hát Dobó bátyám, – mondotta most már víg arccal, – csakugyan nem jöhet

Debrecenbe?

– Ha egy kis érkezésem szakadna, bizony örömest elmennék. Majd meglátom

egy hét mulva. Ez a tizedszedés, – szólt a fejét rázva, – minden napomat

gonddá teszi.

– Nehéz munka.

– Bizony nehéz ebben a fölfordult világban, mikor mindenki a máséban

akar szüretelni.

Dobó szolgája odahozta a Mekcsey köpönyegét és süvegét. Biz az mind a

kettő kiment a formájából.

Mekcsey boszankodva forgatta a kezében a süvegét. Végig volt hasitva.

– Sohse boszankodjál, – szólt Cecey. – Ha nem volna meghasítva, nem

férne most a fejedre.

A ruhák még vizesek voltak, no de estig majd megszáritja a nap, meg a

szellő.

– Hát én most nem megyek el – mondotta Dobó, – hanem a katonáimból

válaszsz egypárt, hogy elkisérjenek.

– Nem tudom, együtt megyünk-e, – kérdezte Mekcsey Ceceyékhez fordulva. –

Együtt megyünk tán?

– Hova? – szólt az öreg.

– Debrecenbe.

– Együtt.

– No Akkor három katonát elfogadunk a hadnagy urtól.

– Amennyit akarsz, – felelte Dobó szivesen.

Mig az öreg házaspár uzsonnázott, ők ketten bejárták a holtakat. A

holtak közt egy harminc éves forma nagytestü török kezét-lábát szétvetve

hanyatt feküdt. Kék posztó-bugyogó volt rajta. A szemén érte a vágás.

– Ezt ismertem, – mondotta Dobó. Azt hiszem, egyszer verekedtem is vele.

A két magyar katona csunyán össze volt szabdalva; az egyiknek letakarták

a fejét kendővel.

A törököket gyomron szúrták, és belevetették a Dobó katonái a

Berettyóba, a magyaroknak meg sirt ástak a parton egy vén fűzfa tövében,

és kardostól belefektették őket.

Szemfödőül rájuk teritették a köpönyegüket.