Másnap ismét megjelent Ali aga a királynénál, és igy szólt:
– A kegyelmes padisah jónak látja, hogy török katonaságot tegyen Buda
várába, amíg fiad föl nem nevekedik. A gyermek nem képes Buda várát
fentartani, a kegyelmes padisah meg nem járhat minduntalan ide két-három
hónapi távolságból. Addig az ideig elég lesz nektek felség Erdélyország,
meg az ezüst és aranybányák, meg a sóbányák, amelyek ott és ahoz közel
vannak.
A királyné már akkor minden roszra el volt készülve. Megvető nyugalommal
hallgatta a követet. Ez folytatta:
– A kegyelmes padisah tehát oltalma alá veszi Buda várát és
Magyarországot; s néhány nap mulva irásban adja át császári igéretét,
hogy téged és fiadat meg fog védeni; s mihelyt a gyermek nagykoru lesz,
Budát és az országot visszaadja.
Az urak mind jelenvoltak Török Bálint és Podmaniczky kivételével. A
barát a szokottnál is szintelenebb volt. A fehér kámzsával szinte
egybefolyt az arca.
A követ folytatta:
– Budavár a Duna és Tisza vidékével együtt tehát a felséges padisah
oltalma alá kerül, felségtek pedig Lippára költöznek, és onnan
kormányozzák Erdélyt és a Tiszán tuli országrészt. Budán két kormányzó
lészen: egy török és egy magyar. Ez utóbbi méltóságra a kegyelmes úr
Verbőcy István őnagyságát fogja kinevezni, s birája és kormányzója lesz
ő a tartomány magyar lakosainak.
Az urak a trón körül mind csüggedt arccal, leírhatatlan szomorúságban
állottak.
Mikor a követ elment, egy percnyi csend maradt utána a teremben.
Akkor a királyné fölemelte a fejét és rájok nézett.
Verbőcy sirva fakadt.
A királyné arcán is könycsepp gördült végig. Letörölte és rekedten
szólott:
– Hol van Podmanicky?
– Elment, – felelte Petrovich.
– Bucsúzás nélkül?
– Sváb kapásnak öltözve szökött meg ma hajnalban.
– Bálint még mindig nem jött haza?
– Nem.