A hold már akkor ujra kisütött, és megvilágitotta a budai utat.
A kapun álló lándsás törökök rá se néztek. Még most jöhetett, mehetett
az egyes ember szabadon. Ki tudja holnap nem rekesztik-e ki a magyart
végképpen a várból?
A ló menése csattogásra vált a kövezeten. Gergely a házak előtt is
lándsás janicsárokat látott. Minden ház előtt egy janicsár. Minden
tornyon egy félholdas lófark. Csak a Boldogasszony templomán áll még az
aranyos kereszt.
Gergely a Szent-György-térre ért. Nagy bámulatára nem látott ott senkit.
Körüllovagolta a kútmedencét, az ágyukat. Senki, senki.
Ekkor leszállt, és hozzákötötte a lovát egy ágyunak a kerekéhez.
– Mit csinálsz itt? – kiáltott rája egy török.
– Várok, felelte Gergely törökül. Csak nem félsz tán, hogy elviszem az
ágyut?
– Nono, – szólt a topcsi barátságosan. Hát török vagy te?
– Nem én.
– Hát akkor menj haza.
– De nekem itt ma becsületbeli ügyem van. Légy kérlek türelemmel.
A török ekkor a fiunak szegezte a dárdáját:
– Menj!
Gergely eloldozta a lovát és ráült.
A fehérvári kapu felől gyalog és futva jött valaki.
Gergely megismerte Fürjest, akinek szőkesége szinte világitott az
éjszakában.
Eléje ment.
– Mekcsey a Bálint úr házában van, – szólott Fürjes lelkendezve. Jer,
mert az utcán nem engednek beszélni a janicsárok.
Gergely leszállott a lováról, és gyalog ment tovább Fürjessel.
– Hogyan történt ez a gazság? – kérdezte Gergely.
Fürjes vállat vont:
– A lehető legegyszerübben. Mig a kiskirálylyal lent voltunk a táborban,
a janicsárság bejött a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni.
Jöttek mentek, bámultak. De mindig többen. Mikor már minden utca tele
volt, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek
a házakba.
– Gyalázatos módja a várfoglalásnak, – szólt Gergely keserűn.
A palota ablakai nyitva voltak. Az egyik emeleti ablakban két fej
látszott.
A kapu előtt épp akkor váltakoztak az őrök, s a kapu alját egy
nagytermetű janicsár állotta el.
– Mit akartok? – kérdezte félvállról.
– Idevalók vagyunk, – felelte Gergely szárazon.
– Most kaptam a parancsot, szólt a török, hogy: ki akárki, be senki!
– Én a Török Bálint házanépe vagyok, – szólt Gergely hevesen.
– Menj haza fiam, – szólt lenézően a török, – Szigetvárra.
– Ereszsz be! – kiáltott Gergely dühösen, a kardjára csapva.
A török kihúzta a kardját.
– Takarodsz!
Gergely elbocsátotta a ló kantárát, és szintén kardot rántott. Talán
abban bizott, hogy nincs egyedűl. Az óriás török egyet mozdult, és a
kardját felvillantva, Gergely fejének csapott.
Gergely felfogta a vágást, s a kardja szikrát vetett a félhomályban.
Ugyanebben a pillanatban macskaügyesen előre szökkent s visszacsapott. A
vágás a töröknek a nyakát találta.
– Allah! – bődült fel a török.
A falnak tántorodott, de úgy hogy ropogva hullt a háta alól a vakolat.
Az emeletről kiáltás hangzott alá:
– Szurd!
Gergely markolatig döfte a kardját a török mellébe.
Bámulva nézett az óriásra, mikor látta, hogy az elejti a kardját, és
zsákként dől el a fal mellett.
Gergely körülnézett. Fürjest kereste. Az sebesen futott a királyi palota
felé.
Helyette három nagysüvegü janicsár közelitett dühös rohanással és
szitkozódva. A fiu látta, hogy nincs veszteni való ideje. A kapura
ugrott és benyitotta. Azután gyorsan elreteszelte belőlről.
Az esettől felizgatva remegő lábakkal tett egynehány lépést, azután hogy
valaki dübörögve jött belülről a falépcsőn, leült a kapuboltozat alatt
levő tölgyfapadra, és a homlokát törölgette.
Zoltay jött. Kivont kard volt a kezében. Nyomában Mekcsey. Az is kardot
tartott. A kapualjban levő lámpás mind a kettőnek megdöbbent arcát
világitotta meg, mikor őt meglátták.
– Itt vagy már? – kiáltott Zoltay. Nem esett bajod?
Gergely a fejével intett, hogy nem.
– Leszurtad a törököt?
Gergely a fejével intett, hogy igen.
– Gyere a szivemre, te kis hős! – kiáltotta Zoltay lelkesen.
És összeölelgette a tizenöt-esztendős fiut, aki az imént tette le a
vitézség próbáját.
A kapun dörömböztek.
– Menekülnünk kell, – szólt Mekcsey, – a janicsárok összefutottak. Hanem
előbb kezet fiú! Ne haragudj rám, hogy megbántottalak.
Gergely kezet nyujtott. Kábult volt. Azt se tudta mi történik vele.
Szótlanul engedte magát tova hurcolni, csak akkor ocsudott fel, mikor a
két ifjú lepedőkből kötelet csavart össze. Mekcsey felszólitotta, hogy
ereszkedjék le elsőnek az ablakon.
Gergely lenézett.
Lent egy emeletnyi mélységben a királyi konyhakertet látta maga alatt.