A szultán Óbuda alatt táborozott. Pompás, hármas sátora ott volt
fölépitve a mai császár-fürdő helyén. Csak a neve sátor, valójában egy
palotaszerü fa- és kelmealkotmány, amely belől termekre és fülkékre van
osztva, kivülről meg ragyog az aranytól.
Délután öt óra tájban megindult a magyar hódoló menet a királyi palota
udvaráról. Elől egy huszárszázad, utána a főurak katonasága, ezek után a
kincsvivő apródok. (Az áruló Bornemissza Tamás kincseit vitték el a
szultánnak ajándékul.) Ismét egy csapat királyi katona, majd a főurak
válogatott daliái. Azután maguk a főurak s köztük a fehér-kámzsás György
barát. Szép volt most ez a kámzsa, ahogy ott fehérlett Török Bálint
virágos kék nyári atlaszmentéje mellett. Mint a kék ég meg a fehér
felhő. A főurak között a kis királyfi hatlovas, aranyos hintója. Két
udvarhölgy ül benne, meg a dajka. A dajka ölében a fehér selyembe
öltözött kis piros-pozsgás, térden táncoló királyka.
A lovakat oldalt egy-egy hosszuhaju, selyem sipkás apród vezeti. A hintó
mögött a testőrség. Ezek mögött a budai ostromban vitézkedett tisztek
hosszu sora lovagol.
Gergely egy rézderes kis lovon Török Bálintot követte. Hogy az ura
kedvetlen volt, maga is csöndes kedvvel lovagolt utána. Csak akkor
derült föl, mikor hátrapillantott és meglátta az öreg Ceceyt. Milyen
furcsán ül az öreg a lovon: az egyik lábát, a melyik fából van, meredten
kinyujtva tartja, a másikat meg, amelyik csak térdig van fából,
összehuzza. Aztán a jobb kezével tartja a kantárt s a kardja is
jobbfelől van felkötve.
Gergely sohase látta őt se lovon, se fegyverben, hát csak elnevette
magát.
No furcsa is volt az öreg, hogy igy ki volt nyalva. A nagy sastollas
posztósüveg félre volt ütve a fején, a bajusza meg, – kicsi fehér
bajusz, – olyan hegyesre volt viaszkolva, mint a legényeknek; s hogy
immáron foga nem volt elől, meg a szemei is mélyen ültek az öregségtől,
a vén Ceceyt inkább valami disz madárijesztőnek lehetett nevezni, mint
diszmagyarnak.
Gergely hát fölnevetett, de mindjárt le is szólta érte magát, s
vezeklésképpen megvárta, hogy köszöntse.
– Jónapot apám! – mondotta vigan, – hogyan nem láttam előbb?
– Csak itt csatlakoztam a menethez, – felelte az öreg bámulva. Hát te
micsoda angyalbőrben vagy?
Gergely gyönyörü égszinkék atlaszból való apródruháját, és drága
gyöngyházas kardját értette evvel a szóval.
– Az uram apróddá tett, felelte Gergely. Mindenüvé járok, ahova ő jár. A
királyi palotában is forgok. Most meg a szultán sátorába megyek vele.
Dicsekedett. Mutatni akarta, hogy ő nem olyan semmi ember, mint
amilyennek őt eddig tartották. Abban a körben forog ő, ahol Éva
kisasszony.
A szent-Györgytér ember-emberháton telve volt. Az utcákon ki voltak
nyitva az ablakok. A tetőkön és fákon gyerekek ültek és csimpeszkedtek.
De mindenki csak a királykát nézte. Milyen csepp és máris választott
király!
– Szakasztott olyan a fejetartása mint az apjáé volt, – mondotta egy
asszony.
A kapúban ott piroslott egy tömegben Török Bálintnak háromszáz főnyi
tiszta szép serege. Csupa somogyi fiu, s van közte egy, akinek a feje
mindig kiáll a csapatból.
Hogy ezekhez értek, Török Bálint megforditotta a lovát. A kardja az
égnek villant: állót intett a menetnek.
– Vitezeim! Fiaim! – szólt mélyrezgésü hangon a katonái előtt.
Emlékeztek rá, hogy alig egy hónapja itt ennél a kapunál fogadta meg a
szavamra minden főúr és minden katona, hogy Buda várát sem a németnek
sem a töröknek nem adjuk?
– Emlékszünk, – felelt halk morajban a csapat.
Bálint úr folytatta:
– A németet elvertük. Most a török táborba megyünk a szultán elé. Isten
a tanum és legyetek ti is tanuk rá, hogy én a tanácsban ezt a kimenetelt
elleneztem.
Ezt dörgő hangon mondta. Aztán a hangja zengéstelenné vált, mikor
ekképpen folytatta:
– Én édes fiaim érzem, hogy nem látlak többé bennetek. Isten a tanum,
hogy csak a haza iránt való tekinteteknek engedelmeskedem. Az ég áldjon
meg édes fiaim!
Nem tudott többet mondani: a hangja elcsuklott. Ahogy a kezét
kinyujtotta, a katonák egyenkint szoritották meg. Ez a jelenet fojtó
volt. A szemek megteltek könnyekkel. Török Bálint lehajolt, és egy
katonáját arcon csókolva mondotta:
– Ez az én búcsucsókom mindnyájatoké!
Azzal megsarkantyuzta a lovát, és kilovagolt a várkapun.
– Ugyan-ugyan Bálint öcsém, – mondotta az agg Verbőcy, – mire való az
ilyen ellágyulás?
Török Bálint megrántotta a lova kantárját, és boszusan felelte:
– Ne gondolja ezt ellágyulásnak bátyám. Megmutattam én elégszer, hogy
nem vagyok ólomból.
– Hát aki nem fázik, ne reszkessen.
– No-no bátyám majd meglássuk, ki érzi meg jobban az időjárást.
– Ha nem mondta volna is a császár, – szólt közbe György barát, – el
kellett volna hozzá éppen igy mennünk. Nem szabad ellenségnek néznünk,
aki császár létére maga elhozza nekünk a hatalmát.
– György fráter, – szólt Török Bálint komor pillantással, – te okos
ember vagy, de isten te se vagy. Ha az ember kivül a ruháján hordaná a
szivét, a császár akkor is betakarná azt mielőttünk.
A barát nyugodtan felelte:
– Ha itt volna még a német a nyakunkon, te is másképpen beszélnél.
A kaputól a táborig a janicsárság állott sorfalat. Oly viharosan
csokjasázták a magyar főurakat meg a kis királyt, hogy nem lehetett
miattuk tovább beszélgetni.
A katonák és sátorok tarkaságában haladtak tovább, és egy pár perc mulva
a bégek és pasák pompázó csoportját látták, amint eléjök jönnek a
királyfi fogadására.
Ha valaki a magasból nézte volna ezt a két menetet, bizonyára olyannak
látja vala, mint ha egy nagy virágos mezőn két sor mindenféle szinű
tulipán halad egymással szembe. Mikor összeérnek, megállanak és
bókolnak, aztán összevegyülve haladnak tovább a Duna partján észak felé,
ahol egy palotaszerü hármas sátor zöldellik ki a többi közül.