Délután négy órakor fel volt öltöztetve a kis királyfi, s az udvaron egy
aranyozott hintó várta, hogy leszálljon vele az óbudai völgybe, ahol a
lesátorozott török tábor tulipánmező gyanánt tarkállott.
A királyné azonban még az utolsó órákban sem akarta bocsátani a
gyermekét. A kezét tördelte; a fejéhez kapkodott és sirt.
– Nektek nincs gyermeketek! – mondotta. Neked nincs György barát,
Podmanickynak sincs, Petrovichnak sincsen. Nem tudjátok mi az:
elszakitani a gyermeket az anyai szivtől! Ki tudja mit akar vele a
gonosz pogány! Nem szabad elhagynod engem Török Bálint! Reád bizom a
gyermeket! Te magad is apa vagy: tudod, hogy mi az, mikor az anya a
gyermekét a halálhoz bocsátja látogatóba. Úgy őrizd őt, mintha a magadé
volna.
És mikor ezt mondta: _Nem szabad elhagynod engem_, megfeledkezve minden
méltóságáról, térdre omlott a szőnyegen Török Bálint előtt, és a kezét
könyörgőn nyujtotta feléje.
Ez a jelenet mindenkit megrenditett.
– Az Isten szerelmére, felség, – szólt György barát fölemelve az
asszonyt a földről.
– Felséges királyné, – mondotta mély megindulással Török Bálint, –
elkisérem a kisdedet; és esküszöm, hogy ha csak egy hajaszála is
meggörbül, akkor én a szultánt leszúrom!
[Illustration: György barát.
(Olajfestmény a trakostyani várban.)]