A török szultán küldötte jött: egy arany-sallangos fehér selyembe
öltözött termetes ember. Amint az ajtón belépett, földig meghajolt,
aztán futó sietéssel ment a trón szőnyegéig. Itt szépen előrevetette a
két kezét, és hasra feküdt.
Vele együtt tiz apródféle citromszin-ruhás cirkászi fiu. Ezek is úgy
siettek be, mint az agájok. Ketten-ketten egy-egy violaszinű bársonynyal
boritott ládát emeltek, és letették kétfelől az aga mellé, ők maguk
arccal szintén a szőnyegre borulván.
– Isten hozott Ali aga, – szólalt meg ekkor a királyné latin nyelven.
Gyönge rebegés volt a hangja. Nem lehetett tudni, hogy a melle
erőtlen-e, vagy hogy mint afféle asszony el van fogulva.
A török fölemelkedett. Csak ekkor látszott micsoda széparcu arab ember.
Lehetett negyvenéves.
– Felséges királynő, – szólalt meg latinul, s dercés reggeli hangon, – a
hatalmas padisah üdvözletét hoztam trónusod elé. Kér, hogy fogadd olyan
szivesen, mint ahogy ő adja.
Intésére az apródok fölemelték a ládák tetejét, s az aga egyenkint
szedte elő a ragyogó aranyláncokat, karpereceket, selyem és bársony
kelméket, egy szép drágaköves kardot, és buzogányt.
Odarakta a szőnyegre a királyné lába elé.
A királyné halvány arcán az öröm gyönge rozsája jelent meg, hogy e
tündöklő kincseket szemlélte.
Az aga még egy kis csipkés ezüsttel boritott kristályszelencét nyitott
fel és nyujtott át. Gyűrűk voltak benne, a mesés kelet legszebb
kincseiből valók. A királyné leplezetlen gyönyörűséggel nézett ezekre a
gyűrűkre.
– A kardot és buzogányt felség, a kis király őfelségének küldi az én
uram, – beszélt tovább Ali aga, – s ezenkivül lent az udvaron áll három
telivér arabsló; ezek ketteje a két szultánfitól való, akik ide
eljöttek, és testvéri csókjukat küldik János Zsigmond őfelségének.
A királyné a főuraktól kisérve az udvari ablakhoz vonult. Egy testőr
félrevonta az ablak vastag kárpitját. A terembe napfény szállt be. A
királyné a tenyerét a szemére árnyékozva nézett le az udvarra.
Ott állt a három gyönyörü hófehér paripa aranynyal kivert drága keleti
szerszámban, s körülötte a bámuló udvari nép.
A királyné halkan egynehány szót váltott a baráttal, aki a követhez
fordulva ezeket mondotta:
– Őfelsége mély meghatottsággal és hálával köszöni a kegyelmes szultán
ajándékait, valamint a két főherceg ajándékát. Mondd meg uradnak, a
kegyelmes szultánnak, hogy jelöljön meg egy órát a király és királyné
őfelségük küldöttjeinek elfogadására, akik e köszönetet tolmácsolni
fogják a kegyelmes padisahnak.
A királyné bólintott, és vissza akart vonulni a termeibe, azonban az aga
még nem végzett.
– Mindezeket az ajándékokat, – mondotta finom mosolylyal, – csupán annak
jeleképpen küldi a hatalmas padisah, hogy ő János Zsigmond király
őfelségét fiának tekinti, a felséges királyasszonyt pedig leányának. És
semmisem okozna neki nagyobb örömet, mint az, ha elhunyt királyi
barátjának fiát a kis király őfelségét láthatná, és atyai csókjával
illethetné.
A királyné elhalaványodott.
– Ez okból, – folytatta a követ, – kéreti felségedet a hatalmas padisah,
méltóztassék a kis király őfelségét a dajkával együtt kocsiba ültetni,
és a kellő kisérettel hozzá bocsátani.
Ezen a _kellő kisérettel_ szón hangsúly volt. Senki nem értette most.
Mindenki megértette másnap.
A királyné fehér volt, mint a fal. Hátradőlt a trónusán, nehogy
elájuljon.
A teremben az elszörnyűködés halk moraja futott át. Gergely fázott.
– Mi az? – kérdezte suttogva Mekcsey.
– Nem értettem tisztán, – felelte Zoltay.
És Gergelyhez fordult:
– Te értetted? Te bizonyosan jobban tudsz latinul mint mink.
– Én értettem, felelte Gergely és _neked_ megmondom.
Azonban mielőtt szólhatott volna, a török hangja hallatszott megint:
– Nincs ok az aggodalomra, – folytatta a török körülpillantva. A
hatalmas padisah csak az ő ellenségeinek félelmes, a jó barátokkal
szemben ő is jóbarát. Egyébiránt ő személyesen jött volna el, hogy
tiszteletének és jóindulatának kifejezést adjon, de a mi vallási
törvényeink tiltják ezt, felséges királyné.
Itt megállt a beszédben. Várta, hogy vagy a baráttól, vagy a
királynétól, feleletet kap. Azonban senkise felelt. Kinos csönd ült a
teremben.
– Továbbá, – folytatta ekkor a török, – az én uram és császárom azt
óhajtja, hogy János Zsigmond őfelségét mindazok az urak kisérjék el,
akik Buda védelmében kitüntették magukat. Ismerni kivánja a magyar
hősöket; valamennyit a maga hőseinek tekinti.
Hogy erre se feleltek, meghajtotta magát, és igy szólt:
– Ezzel elvégeztem a hatalmas padisah megbizását, s várom a kegyelmes
választ.
– Délután három órakor megadjuk, felelte György barát a királyné
helyett. Őfelsége a császár meg lesz a mi válaszunkkal elégedve.
A királyné felállt. Intett Török Bálintnak, s hogy az erre a trónhoz
lépett, belefűzte a karját a karjába. Látszott rajta, mennyire uralkodik
az idegein, hogy össze ne essék.