Másnap reggel azzal ébresztette fel Gergelyt Martonfalvay, hogy a
ruhatárból egy szép sárgaselyem apródöltözetet tett az asztalára. És igy
szólt:
– Az úr parancsolja, hogy öltözzél fel. Tiz órakor állj készen az
udvaron. Bemégy vele a királyi palotába.
Azzal előfogta Gergelyt, mint valami gondos anya. Megmosdatta,
felöltöztette; a haját középen kétfelé fésülte; az aranygombjait
megtörülgette szarvasbőrrel; még a kénsárga dali-cipőket is ő akarta
felhúzni a lábára.
– De már ezt nem engedem, – mondotta Gergely. Nem vagyok én olyan
gyámoltalan fráter, hogy még a cipőt se tudnám felhúzni.
– Hát nem félsz?
– Mitől félnék deák uram? Hogy a királyné elé megyek? Nagyobb asszony az
én asszonyom annál, ha nincs is korona a fején!
– Abban is igazad van, – felelte a deák tetszéssel nézve végig a fiun.
De tudod mégiscsak királyné.
Török Bálintot szemben találta az udvar egy szolgája:
– Nagyságos uram, – mondotta lihegve, – a királyné ő felsége küldött,
hogy azonnal jőjjön. Valami basa érkezik. Annyi kincset hoznak, hogy az
szörnyűség.
– Megyek, – felelte röviden Török Bálint.
És a kisérő vitézeihez fordult:
– Nem ingyen hozzák, meglássátok!
A katonák az udvaron maradtak. Bálint úr Gergelylyel felment a széles
márvány-lépcsőn.
Az alabárdos ajtónálló tisztelgőre emelte a bárdot, s azt mondta Bálint
úrnak:
– Ő felsége a trónteremben van.
Ezt mondva jobbra mutatott.
– Akkor velem jöhetsz, – szólt Bálint úr Gergelyhez. Mindig a hátam
mögött légy négy-öt lépésnyire, és katonásan állj; senkivel ne beszélj;
ne krákogj, ne köpdöss, ne ásits, illedelmes légy!
Magas ivű csarnokok; szines és faragott falak; mindenütt arannyal
tündöklő és koronás cimerek; magas széles ajtók; ezüst csillagokkal
ékesitett kék mennyezetek; lépések zaját elnyelő vastag vörös szőnyegek.
Gergely kábuldozott a pompától.
Ugy érezte magát, mintha minden sarokban egy koronás szellem állana, és
azt suttogná:
– Királyok lábanyomán jártok. Ezt a levegőt királyok lehelték be itten.
Ezek a falak királyok szavát hangoztatták vissza!
A trónteremben már öt fényes öltözetü ur volt jelen, mögöttük apródok és
tisztek. A trón mellett két alabárdos testőr, de a trónon nem ült még
senki.
Ez a terem is boltozatos volt, mint a többi, s a szilvakék selyem
boltozat csillagai az égnek azt az óráját mutatták, amelyikben a nemzet
Mátyást királyává választotta.
– Ő felsége hivja, nagyságos úr, – szólt egy díszruhás testőrtiszt Török
Bálintnak.
Gergely magára maradt az apródok és a deákok között.
A mellette beszélgető két ifjúhoz fordult, és igy szólt:
– Bornemissza Gergely a nevem. A Török Bálint apródja vagyok.
Az egyik ifjú, – (vidám tekintetü napégetett szőke arc), – kezet
nyujtott neki, és igy felelt:
– Zoltay István vagyok, a Batthyány úr hadából.
A másik egy rövidnyaku köpcös legény, csak összefonva tartotta karjait,
és elnézett a Gergely válla fölött, mintha nem is venné észre.
Gergely megütődve bámult rá. Ez a bikafejü urfi bizony még megveti.
– Bornemissza Gergely vagyok, ismételte a mellét kifeszitve.
A bikafejü ránézett ugy félvállról, és azt felelte:
– Mi közöm veled öcsém. Apródnak _hallgass_ a neve.
Gergely elpirult. A szeme rávillant a gőgös ifjúra. Csaknem kiáltva
felelte:
– Nem a te apródod vagyok! Akié pedig vagyok, az nem úgy hí engem, hogy
_hallgass_, hanem úgy, hogy _ne türj bántást_!
A bikafejű végignézett rajta.
– No majd, ha kint leszünk az udvaron, megmondom neked a nevemet.
S a tenyerét érthető módon fölemelte.
– Nono Mekcsey, – szólt Zoltay közéjök állva, – csak nem izéled ezt a
gyereket!
– Nem vagyok gyerek, ha bántanak, – felelte Gergely. – Engem Dobó István
már hét éves koromban karddal övezett fel, és vitéznek nevezett.
A Dobó névre Zoltay megfordult és a Gergely vállára tette a kezét.
– Nini, mondotta, – te vagy tán az a gyerek, aki egy janicsárnak a lovát
elvitted?
– Én, felelte Gergely büszke örömmel.
– Pécs mellett valahol?
– A Mecseken.
– No pajtáskám, akkor add ide mégegyszer a kezedet.
Megrázta, megszoritotta a Gergely kezét, aztán magához ölelte.
Mekcsey ezalatt háttal volt fordulva hozzájok.
– Ki ez a goromba ember? – kérdezte Gergely a széles hátu Mekcseyre
intve.
– Igen jó fiu, – felelte Zoltay, csak egy kicsit tüskés.
– De én nem hagyom annyiba, tüzeskedett Gergely.
Rácsapott Mekcseynek a vállára.
– Hallja az úr…
Mekcsey megfordult.
– Éjfélkor a Szent György téren megösmerkedhetünk.
És a kardjára csapott.
– Ott leszek, – felelte röviden Mekcsey.
Zoltay a fejét csóválta.
A termen mintha szellő fuvalt volna át. Mozgolódás támadt. Két alabárdos
testőr jött be az ajtón, aztán négy kis apród, aztán a királyné; utána a
barát, Török Bálint, Verbőcy, Batthyány Orbán, meg az öreg Petrovich.
Gergely elpirosodva nézett az ajtóra. Még valakit várt, hogy jön.
Természetesnek tartotta, hogy amint a férfiaknak fiu-apródjaik vannak,
az ilyen nagyasszony is tart leány-apródokat. De nem jött leányapród egy
se.
A királyné gyászruhában volt, csak a fején ragyogott egy vékony hold
alaku gyémántos korona. A trónba ült. A két testőr mögéje állott; a
főurak melléje.
A királyné körülnézett a teremben, még valamit kérdezett halkan a
baráttól, aztán visszahelyezkedett a trónusába.
A barát ekkor intett a szemben levő ajtónállóknak.