Egy vörös zászló jelent meg az országúton, aztán kettő, aztán még öt és
mindig több; a zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánu
katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába majdnem a
földet éri.
– Ezek a gurebák, – magyarázza Tulipán, – mindig ezek jönnek elől. Ezek
nem tiszta törökök.
– Hát?
– Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.
Az látszott is rajtok. A ruhájok se volt egyforma. Az egyiknek óriási
rézforgó volt a fején, s hiányzott az orra. Ez már volt Magyarországon.
A másik ezred, mely ezeket követte, zöld csikos zászlót lobogtatott.
Naptól barna kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól
ettek-ittak.
– Ezek az _ulufedsik_ – szólt Tulipán. – Zsoldos katonák, tábori
rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek vannak. Látja azt a nagyhasu
szétütött homloku embert. Nagy rézgombok vannak a mellén.
– Látom.
– Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.
– Miért?
– Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.
Sárga-zászlós ezred robogott ezek nyomában. Itt már csillogóbb volt a
fegyverzet. Egy agának a lova is ezüst pikkelyes melldiszszel volt
boritva.
– Ezek a _szilidárok_, – mondta Tulipán. Hej zsivány akasztófáravalók!
Szolgáltam köztetek két esztendeig!
– Zsoldosok ezek is?
– Zsoldosok.
Azután jöttek a piros zászlós, ijas, tegzes szpáhik, tisztjeik
páncélban; oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegü
tatárok. Ezeket kissé unalmas is volt nézni.
– Ezer… kétezer… ötezer… tizezer, – számlálta Gergely.
– Sohse számlálja őket, – mondotta Tulipán, vannak ezek tán huszezren
is.
– No csunya, csontos pofáju nép.
– A török is utálja őket, mert lófejet esznek.
– Lófejet?
– Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal
közepére.
– Főve vagy sülve?
– Hiszen, ha sülve vagy főve volna, még haggyán, de nyersen. Aztán ezek
a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek, mert lássa, ezek az
ember epéjét kiveszik.
– Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat.
– De ha igy van. Mert lássa azt tartják, hogy ha ilyen epével
megdörzsölik a lovuk inyét, akármilyen fáradt a ló, uj erőre kap.
Gergely eliszonyodva vonta vissza a fejét a lombok közül.
– Nem nézem őket, – mondotta, – hiszen ezek nem emberek, hanem
vadállatok.
Tulipán azonban csak nézte őket tovább is.
– Már a nisandsi bég jön, – szólt egy negyed óra mulva. Ez szokta
felrajzolni a padisah nevét az okmányokra.
Gergely fölnézett. Egy csukafejü, hosszúbajuszu méltóságos törököt
látott, amint a kurta paripán begyesen ülve ment a katonák között.
Aztán a _deftérdár_ következett, egy ősz meggörnyedt arab, a törökök
pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a _kázi aszker_ hosszu
sárga köntösben, magas, tornyos fehér süvegben. Ez a főhadbiró. A
_csaznegirek_, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók. Követte ezeket az
udvari testőrség egy kis csapata. Ezeken már csillogott a sok arany.
Itt már a török zenekarok veszett harsogása és csattogása között tüntek
elő és haladtak tova a tarka-barka hadtestek: az _udvari vadászok_,
akiknek a lova sörénye pirosra volt festve s ők maguk a karjukon
sólymokat tartottak.
A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák;
egyrésze meg is van nyergelve. Szolakok és janicsárok vezették ezeket a
lovakat.
A lovászok után magas lófarku zászlók lengettek föl az uton. Háromszáz
_kapudsi_ jött, valamennyi egyforma aranyhimzéses fehér sapkában. Ezek
otthon a szultán házőrzői.
Most a _janicsárok_ hosszú sora fehérlik fel az uton. Fehér süvegük
csakhamar összetarkállik a piros tisztisüvegekkel s a kék posztó
ruhával, amelyet viselnek.
– Messze van-e még a szultán? – kérdezte Gergely.
– Bizony még jó messze lehet, – felelte Tulipán. – A janicsárok legalább
is tizezren vannak. Azok után jönnek a _csauszok_, meg mindenféle udvari
méltóságok.
[Illustration: Janicsár.
(XVII. századi festmény a grillensteini várban. Ez a kép békeidőből
való, amikor a janicsárok lándsa helyett bambuszbotot hordtak.)]
– Hát akkor huzódjunk hátra, – szólt Gergely, – és falatozzunk.
A szikla eltakarta őket délfelől a seregtől. Az észak felé lejtő uton
láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.
– Akár alhatunk is egyet, – szólt Tulipán.
És kibontotta a tarisznyát.
A tarisznyából egy lánc csörrent elő.
– Hát ez mi? – kérdezte Gergely.
– Ez nekem jó pajtásom, – felelte Tulipán. – E nélkül én soha nem lépek
ki a faluból.
S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:
– Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a
lábamra. Lássa, igy nem félek a töröktől. Mert a török ahelyett, hogy
elfogna, megszabadit. Éjjel meg én szabaditom meg tőle magamat. De jó
lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami
baj esik, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók
vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint ur török párti, hát nem fognak
szigoruan. Éjjel aztán én megszabaditom magát és hazaszökünk.
– No maga eszes ember! – szólt őszinte elismeréssel a diák.
– Meghiszem azt! – felelte Tulipán. – Tuljárok én még a feleségem eszén
is.
S jónak látta utána tenni:
– Mikor józan vagyok.
Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya
belsejéből, meg egynéhány zöld paprika. A diák a sonkába fogott, a
szalonnát Tulipán vette a markába s meghintette sóval, paprikával
vastagon.
– Ha ezt látná ez a sereg, – szólt Tulipán a fejével oldalt intve.
– Hát aztán?
– A török megissza a bort – felelte Tulipán, – hanem a szalonnát úgy
útálja, mint mink magyarok a patkányhust.
Gergely nevetett.
– Pedig ha tudnák, – folytatta Tulipán, – hogy a paprikás szalonna
micsoda mennyei eledel! De azt hiszem Mohamed sohase kóstolt paprikás
szalonnát.
– Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.
– Mind bolond, aki nem magyar, – felelte kezével legyintve Tulipán.
Szétsimitotta fekete selymes bajuszát és ivott a kulacsból, aztán
átnyujtotta a diáknak.
– Nem kell, – felelte a diák. Talán később.
Benyult a zsebébe és kivette a zacskót.
– Ismeri ezt a gyűrűt Tulipán?
– Nem, – felelte az ember, – de azt látom, hogy lovat ér. Mi ez az apró?
Gyémánt?
– Az.
– Akkor ezt jó nézni. Sokszor hallottam, hogy a gyémánt nézése tisztitja
a szemet.
– Hát ezt az irást el tudja-e olvasni?
– Hogyne. Jancsár voltam én. Végigtanultam a jancsár iskolát.
És olvasta:
– _Ila massallah la hakk ve la kuvvet il a billah el áli el ázim._
Magyarul: Amit az Isten akar: nincs igazság és erő a fenséges és
magasztos Istenen kivül.
– Igy van.
Egy percre elgondolgozva hallgattak. Azután Tulipán igy szólt:
– Majd meglátja a szultánt, micsoda derék, egyszerü ember! A népe cifra,
de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor
vendéget fogad. A szultán után egy aranyos zászló-erdő következik,
főképen lófarkok. Ezek után száz trombitás. Mindegyiknek a trombitája
aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üst
dobos, száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz réztányéros és sipos jön.
– Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát folyton hallgatja.
– Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el.
De kell ez a töröknek, kivált a csatában. Ha nincs muzsika, a török nem
csatázik.
– És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiukból nevelik?
– Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiukból válnak a legjobb
janicsárok. Azoknak sem apjok, sem anyjok nincsen. Dicsőségüknek
tartják, ha a harcban esnek el.
– A banda után mi következik?
– Kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori
zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vizhordót is sokat fog látni.
Legalább is ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtok. De a viz rendesen
langyos.
– Aztán már nem jön semmi?
– Egy rakás rongyos cigány, meg kutyák. Ezek a hulladékból élnek.
– És aztán?
Tulipán vállat vont.
– Keselyük.
– Saskeselyük?
Azok. Minden sereg után vonul az égen egy fekete hadsereg. Ezek az
embert eszik.
A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Ujra
felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló
fehérsüvegü janicsárokat.
Tulipán sokat megnevezett közülök. Ez a barna itt vele járt iskolába is.
A mellén egy szúrás van; akkora gödör, hogy egy gyermek ökle belefér.
Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalább is száz
embert ölt meg a perzsa háboruban, de ő rajta nincs egy vágás se, hacsak
azóta nem kapott. Egy sovány nyápic ember: ügyes tőrdobó. Huszonöt
lépésről bele sujtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen
különben van több is. A jancsár-iskolában van egy begyepezett
földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, amelyik kétezerszer is
eldobja a tőrét mindennap.
– Hát ez a szerecsen?
– Nini te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a
kardját, és úgy úszsza át a folyót, akármilyen széles is.
– No ezt a magyarok is megcselekszik.
– Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a viz alól is felhozza a pénzt. A
szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a
vizbe és sokan ugráltak utána, de ez hozta fel a legtöbbet. – Nini a vén
Kalen! Az a tülökorru nagytagu ember. Akkora a szája, mint a vizilóé. Ez
ám az erős ember! Látja azt a széles barna pallost az oldalán? Ötven
fontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy
nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. A ló még valami
száz lépésnyire rohant a gazdájával együtt.
– Persze akkor vissza kellett fordulniok, hogy a fejöket fölvegyék.
– No én nem láttam, csak hallottam, – mentegetődzött Tulipán.
Egyszercsak visszahőkölt.
– Álmodom-e? – szólt összeborzadva; – Jumurdsák!
Valóban a feszült képü, félszemü arab jancsár jött velük szemben egy
alacsony erősszügyü paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszu
fehér süvegén egy óriás strucctoll lengedezett.
– Istenucscse az, – szólt Gergely is elbámulva.
– Dehiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!
– Én is ugy tudom.
– Nem szólt róla a pap soha?
– Nem.
– No ez érthetetlen, – szólt Tulipán, utána bámulva a janicsárnak.
Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a
másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.
Mintegy öt perc mulva megszólalt a diák:
– Mondja meg őszintén Tulipán, nem kivánkozik vissza közibök?
– Nem én, – felelte Tulipán határozottan. – Ha feleségem, gyermekem nem
volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg
nem adnám Konstantinápoly minden kincseért se. A kisebbik nagyon szép
gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A
minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya mért nincs a lónak szarva?
– Tudja a tatár, – felelte nevetve Gergely diák.
Aztán nem beszéltek többet. A diák mindig komolyabb arccal nézte a
jancsároknak a hegyi-úton való végtelen özönlését.
A levegőt folyton por szürkésitette. Fegyverzörgés, lórobogás moraja
töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi
kanyarulatban.
A diák egyszercsak felkapta a fejét, és igy szólt:
– Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!
– Hát hiába nem jár soha.
– Ezek Budát akarják elfoglalni!
– Lehet, – felelte Tulipán.
A diák szintelen arccal nézett Tulipánra.
– És ha a szultán véletlenül útközben meghal?
– Nem hal az meg.
– De ha mégis…
Tulipán vállat vont:
– Mindig magával hordja a fiait.
– Eszerint hétfejü sárkány.
– Mit mond?
A diák felelet helyett kérdezett:
– Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?
– Azt nem lehet tudni.
– Mégis mit gondol?
– Ha eső lesz, pihennek két három napig, lehet, hogy egy hétig is.
– De hátha nem lesz eső?
– A forróság miatt is pihennek.
A diák nyugtalanul mozgott a helyén.
– Akkor én megelőzhetem őket, – mondotta, – ha azt látom, hogy nem
fordulnak vissza.
– Mit tetszik mondani?
– Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom
Ceceyéket vagy ott kell lennem mellettök.
A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete
valahára véget ért, és egy sárgazászlós strucctollas pompás menet
következett, amely egy méltóságos ősz óriás körül lépkedett.
Az ősz úr előtt két irgalmatlan hosszú piros lófarkat vittek, s a
lófarku zászlók rudja ragyogott az aranytól.
– Ez a szultán! – kiáltott megrendülve a diák.
– Dehogy az, – felelte Tulipán. Ez csak a jancsár aga, s a sok cifra úr
körülötte mind _jaja-basi_.
– Mi a pokol csudája az a jaja-basi?
– Janicsártisztek.
Aranyos alabárdok között egy ragyogó csoport következett.
Ez két fiatal embert rajzott körül.
– A szultán fiai, – magyarázta Tulipán tiszteletes hangon, – Mohamed és
Szelim.
Azonban összeszedte magát, és hozzátette:
– Vigye el őket az ördög.
Két vidám barna fiatal ember volt ez a két szultánfi. Nem hasonlitottak
egymáshoz, de látszott rajtok, hogy szeretik egymást.
– Ni ott megy Jaja-oglu Mohamed?
– Az a hires pasa?
– Az.
Egy méltóságos tekintetü szürke szakállu pasa jött a szultánfiak után.
Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.
– Ez, mondotta Tulipán, a Jumurdsák apja.
– Lehetetlen.
– De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.
– Dehát micsoda név ez a Jumurdsák?
– Csufnév, – felelte Tulipán.
S egy fűszálat szakitott le. Azt rágogatta unalmában.
Egy csapat ezüst és aranybuzogányos ijesztően magas turbánu csapat
következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy most
jön a szultán.
– Mindenható Istene a magyarnak! – igy fohászkodott, – légy velünk!
A sok arany és ezüst fegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a
szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre
befogta, hogy jobban lásson.
Tulipán oldalba lökte.
– Nézzen hát! – szólt remegő hangon. Amott jön a szultán.
– Melyik?
– Aki előtt a dervis kereng.
Egy magánosan menő egyszerü szürke köntösü lovas. Előtte egy dervis
kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél-könyök magas
teveszőr süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a
föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.
– Kerengő dervis, – magyarázza Tulipán.
– Hogy bele nem szédül vagy ő, vagy az a ló.
– Megszokta mind a kettő.
A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehérszoknyás dervis
ott megy kétoldalt s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.
– Ez a hét dervis igy kering Konstantinápolytól Budáig, – jegyezte meg
kiáltva Tulipán.
Mert a trombiták, sipok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett
másképpen érteniök egymást.
A szultán egy kis fürge pejlovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen
öles hosszu pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap
szúró tüzétől védeni. A levegő különben is átfült volt itt a
völgykanyarulatban, s őfelsége épp ugy szivta a port, mint a
legrongyosabb katonája.
Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és
ugyanilyen bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és
beesett. Hosszu vékony, szintén lecsüggő orra alatt keskeny ősz bajusz.
Az állán rövidre nyirt göndör ősz szakál. A szemei kiülő gurgulaszemek.
Amint Gergely még jobban szemügyre akarja venni, eget földet rázó
dördülés hangzik a közelben, ugy hogy a szikla meginog alattok.
[Illustration: Szulejmán szultán arcképe.
(Az Eszterházy képtárból.)]
A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A
zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és
vércseppek esőként hullnak az égből. Zavarodás és orditás a völgy felé a
seregben.
– Végünk van! – kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.
És a völgy felé mereszti rémült szemeit.
A völgyben sötét füstoszlop magaslik a fellegek közé. A levegőt
elneheziti a puskaporbüdösség.
– Mi történt? – kérdi ijedten Tulipán.
– Az, – feleli félájultan a diák, hogy nem a janicsár-aga a szultán!