_Délután_.
(Szin: A Grand Café Parisien pavillonja és kerti helyisége. A berendezés
a franczia izlést kiabálja.)
_A vicomte_ (asztalkendővel a hóna alatt, czigarettázva jön):
Ellen-tengernagy ur, a tizenkettős asztalhoz két nő ült le; narancsvizet
kérnek. Adjak-e nekik?
_A herczeg_: Két nő? (Fölteszi monokliját, s kezét szeme elé tartva,
élesen fixirozza a vendégeket.) Ismeretlenek, tehát nem tartoznak a jó
társasághoz. Fel kell szólitani őket, hogy távozzanak.
_Vicomte_ (a hölgyekhez lépve): Azzal a köteles udvariassággal, melyet
én magam még ismeretlen hölgyektől se szoktam megtagadni, felszólitom
önöket, hogy távozzanak innen.
_Az idősebb nő_: Megbolondult? Hogy mer igy beszélni? Ön bizonyosan
téved!
_A vicomte_ (felsőbbséggel és önérzettel): Jegyezze meg magának,
asszonyom, hogy én sohase tévedek.
_Az őrgróf_ (megszólal az egyik sátorból): Nem kell velök sokat
teketóriázni; láttam őket a váczi-utczán sétálni, s engem sohase csal
meg a szemem. Na, vénasszony, uczczu, szaporán; el balfenéken!
_Az idősebb hölgy_: Micsoda szemtelenség! Hivják elő a gazdát!…
_A fiatalabb hölgy_: Mama az istenért!… Nem volt még elég?… A sétálók
mind ide néznek!… Menjünk inkább, menjünk hamar, hamar!…
_Vicomte_ (az idősebb hölgyhöz): Szégyelje magát, hogy ilyen mesterséget
folytat! (A fiatalabbikhoz:) No, muczuskám, előre! (A hölgyek rémülten
menekülnek.) Lám, lám, narancsviz kellene nekik!
_Az őrgróf_: Nini, mégse ezek voltak, a kiket láttam! Mindegy. Minden
vénasszony gyanus, a ki él.
_Vicomte_: Mennydörgettét! Most meg egy ifju párocska akar letelepedni a
lombok között! Hohó, lelkem, itt nem játszunk bujócskát!
_Őrgróf_: Küldd őket Budára. De itt a herczeg. Ő majd intézkedik.
_A herczeg_ (a fiatal párhoz lépve): Mi tetszik? (Fölteszi monokliját;
szemléli a hölgy kalapját, czipőit és ékszereit, s egy szánó tekintetet
vet a hölgy kisérőjére.)
_A kisérő_: Egy fagylaltot és egy jeges kávét kérek.
_A herczeg_ (fagyos mosolylyal): Bocsánat, de ön be fogja látni, hogy
egy fagylaltért meg egy jeges kávéért nem nyujthatunk buvóhelyet
szerelmes pároknak. Önök rossz helyt kereskednek. Nekünk ügyelnünk kell
arra, hogy itt illetlenségek ne történhessenek.
_Az asszonyka_ (fellobbanva): Mit beszél itt össze-vissza? Elment az
esze? De hisz mi férj és feleség vagyunk! Nem látja a jegygyürüinket?
_Herczeg_ (szánakozó mosolylyal): Azt mindenki mondhatja, édes
asszonyom. Nekem három jegygyürüm van, s egyszer se vagyok megesküdve.
De hagyjuk ezt. (Szigoruan): Szóval, uram, legyen szives felmutatni a
házasság-levelét, vagy pedig sürgősen elhagyni a helyiséget.
_A férj_: Engem ön nem hoz zavarba. Hallottam már uraságodról…
_Herczeg_: Nevezzen egyszerüen ellen-admirálisnak.
_A férj_:… és okultam a történtekből. Ime a kivánt házasság-levél!
_A herczeg_ (megszemléli az okiratot): S ki biztosit róla, hogy ez a
házasság-levél csakugyan az öné? Hogy ez a hölgy valóban az, a kit ez az
okirat emlit? S végre, hogy ez a házasság-levél nem hamisitvány? Eh,
végre is elvesztettem a türelmemet! Nincs időm ily hosszan foglalkozni
az önök ügyével. Jó, maradjanak itt, ha annyira ragaszkodnak hozzá, de
megjegyzem, hogy nem fogják kiszolgálni önöket. (Bólint, s gunyosan int
a kezével. A fiatal pár dühösen távozik.) Hallatlan! Alig lehet
megszabadulni tőlük!… Nini, megint egy! De hát ma egész nap nem leszünk
békességben?
_Egy magános fiatal ember_ (leül a terrasszon): Egy pohár cognacot
kérek!
_A vicomte_: Ugyan? Hát aztán van-e pénzünk, uracskám?
_A fiatal ur_: Mi köze hozzá? Egy pohár cognacot kértem; hozza el!
_Vicomte_: Jó, de megjegyzem, hogy nálunk egy pohárka legolcsóbb cognac
három forint.
_A fiatal ur_: Egy pohár cognacot mondtam!
_Vicomte_: A legolcsóbból?
_A fiatal ur_ (sértődötten): Nem, a legdrágábból!
_Vicomte_: Egy pohár másfél font sterling! Gondolja meg a dolgot!
_A fiatal ur_: Tartsa meg a tanácsait, s hozza a cognacot!
_Vicomte_: A mint akarja. De ön érteni fogja, ha felhivom, hogy
sziveskedjék előre fizetni. (A fiatal ur a tárczájába nyul.) Megjegyzem,
hogy a cognac nem jó.
_A fiatal ur_: Másfél font sterling? És nem jó?
_Vicomte_: Különben izlés dolga. Én nem tartom jónak. Másutt huszonöt
krajczár, nálunk másfél font sterling.
_A fiatal ur_: No de ez igazán sok!
_Vicomte_: Én is ugy találom. De nálunk ez az ára. A kinek nem tetszik:
le is ut, fel is ut. Ez a Grand Café Parisien!
_A fiatal ur_: És ha uraságod maga volna az angol királynő, még akkor
is…
_Vicomte_: Önnek igaza lehet, de figyelmeztetem, hogy ön itt
tulajdonképpen Párisban van, s minthogy Budapesttől Párisig a legolcsóbb
mentdij száznegyvenhét forint ötven krajczár, ön még mindig megtakarit
százhusz és egynehány forintot…
_A fiatal ur_: Köszönöm a szivességét. Kár, hogy az ördög nem olyan
szives, elvinni uraságodat. (Mérgesen el.)
_A vicomte_ (utána kiált): Szelber áner!
_Az őrgróf_: Végre magunk maradtunk.
_A vicomte_: Enfin seuls! (Előveszi a _Vie parisienne_-t, leül s olvasni
kezd. Majd félreteszi olvasmányát s még egyszer utána kiált a fiatal
urnak): Szelber áner, szi Lump!…