Áprilisban, a mikor a lovak nekiiramodnak, hogy a „nagy pardubici“
napjáig – mely október végét jelenti – össze-vissza fussanak,
papirformán, tudományon, óhajtva sejtésen, finom és ordináré zsebeken,
bölcs jóslatokon s zsokék holttestein keresztül: ujra meg ujra megered a
sopánkodás, hogy miért is vannak lóversenyek, és ha már vannak, miért
nincsenek a Nemzeti Kaszinónak valamelyik szeparéjában, távol a nagy
nyilvánosságtól?! A legelső versenynapon ugyanazok az ujságok, melyek a
hatodik és hetedik, meg a harmincharmadik és harmincnegyedik oldalon
négy kolumna terjedelemben közlik a versenyprogrammot, a legujabb
istállóhireket, a papirforma megvitatását, a tip-eket, a bécsi és
külföldi versenyeredményt, a trainerekről és az istállótulajdonosokról
szóló ujdonságokat, később pedig a tegnapi budapesti versenyeredményt, a
futások részletes leirását, a jelesebb lovak és lovasok hosszadalmas
méltatását, a Derbycrack-ekről szóló rövid essay-ket, a totalizatőr és a
bookmaker üzletéről szóló kimutatást, a versenynap szines leirását s
végül az első hely közönségéről és a versenynap apró epizódjairól
értekező ötletes csevegést, ugyanezek az ujságok, elül, a vezérczikkben,
hevesen kikelnek a totalizatőr és a lovaregylet ellen s óva intik a
közönséget a játék szenvedélyétől. Ennek az obligát beköszöntőnek mindig
felül egy pár nemes gondolkodásu, „született“ idealista, aki mindenestül
eltörölné a föld szinéről az egész lóverseny-sportot, s a ki, a hányszor
egy-egy uj meeting kezdődik, mindannyiszor elérkezettnek tartja az időt
arra, hogy sürgősen kérje a kormányt: tiltsa el a népet megmételyező
lóversenyeket és számüzze a lótenyésztés sokat sokat hangoztatott ügyét
a ménesekbe, Mezőhegyesre, Bábolnára. De még nagyobb ez a felbuzdulás a
meeting végén. Ilyenkor, a statisztika örökkön ismétlődő
bizonyosságával, mindig megcsipnek egy pár kereskedősegédet, vagy
ügyvédbojtárt, aki elsikkaszotta a gazdája pénzét, hogy a lóversenyen
fogadhasson, s ezek esete sok, igen komoly, de már nem egészen uj
tartalmu elmélkedésre ad alkalmat. Ha pedig néha egy-egy nagyobb szabásu
sikkasztó, aki százezreket tüntetett el, mentegetőzik azzal, hogy őt a
totalizatőr vitte a lejtőre: mindannyiszor megszólal az egész
közvélemény s még a sport-tudósitók is egyhanguan követelik, hogy a
közönség játékszenvedélyét meg kell zabolázni, ha másként nem lehet: a
lóversenyek megszüntetésével. Az ujságokban gyakran, s egyszer-kétszer a
parlamentben is megnyilatkozott ez a közóhajtás, s bár a sok
felszólamlásnak, okos intelemnek és nemes czélzatu kifakadásnak mind
mostanáig semmi foganatja: még most is vannak s meglehet sokan, a kik
nem tettek le arról a reményről, hogy lesz egyszer egy boldogabb idő, a
mikor nem tartanak többé lóversenyeket s a kereskedősegédek,
ügyvédbojtárok, kofák, mosónők és hordárok pénzét nem viszi el „Murád
szultán“ vagy „Götterdämmerung“.
E derék, emberszerető emberek gyakori felbuzdulása talán nem mindenben
igazolt. Vannak, szép számmal, akik azért sikkasztanak, hogy nagyokat
mulathassanak az orfeumokban és sok pezsgőt ihassanak. Éppen annyian
vannak ilyenek, sőt meglehet, még többen, mint azok, a kik a mások
pénzét eltotalizálják vagy „elbukimukizzák“. Azért még soha senkinek se
jutott eszébe, hogy az orfeumok bezárását követelje, s azt hangoztassa,
hogy nem kell pezsgőt gyártani, vagy a mulatóhelyeken nem szabad pezsgőt
tartani. A mint hogy ebben nem is volna ráció. Azt, hogy sikkasztások ne
történjenek, vagy hogy ritkábban történjenek, nem lehet elérni a bünre
szolgáló alkalmak megkevesbitésével s azzal se, ha rendre bezárjuk
mindazokat a helyeket, a hol ma az emberek bünbe szédülnek. Bünre
szolgáló alkalom mindig lesz, éppen annyi, mint ma, ha nem ezek, a
melyeket ma ismerünk, mások; és mindig lesznek sikkasztók is, a meddig
az egész emberiség gondolkozása át nem idomul, a mi nem a tiltó
intézkedésektől függ, hanem egyebektől. És a meddig lesznek, a kik
sikkasztanak, abban, ha sikkasztás történik, mindig kevesebb része lesz
az intézményeknek, mint maguknak a sikkasztóknak. De a ma uralkodó
világnézet a bünért mindenkit okol: a környezetet, az ellenőrzés
rendszerét, csak magát a bünöst nem. És ez már jókora tulhajtása annak a
tételnek, mely a szabadakaratot tagadja. A mikor ezekért a
sikkasztásokért, melyek minden meeting után olyan következetességgel
kerülnek napfényre, mint eső után a gomba, legelőször is a totalizatőrt,
a bookmakereket és a lovaregyletet tesszük felelőssé, egy kissé
igazságtalanok vagyunk. És nagyon hiszékenyek, ha készpénznek vesszük,
hogy az a sikkasztó élete fogytáig becsületes ember maradt volna, ha
véletlenül ki nem téved a lóversenytérre. Sikkasztott volna biz az, más
czélra; ha nem előbb, utóbb, száz közül kilenczvenkilencz esetben.
Ebből nem következik, hogy a lovaregyletnek semmi köze a tömegek
játékszenvedélyéhez, és hogy ennek a szenvedélynek fékezésére semmit se
kell tenni. Nagyon olcsó helyet a lovaregyletnek nem volna szabad a nagy
tömeg előtt megnyitnia, mert az csakugyan nem méltó ehhez az uri
szövetkezethez, hogy arra a czélra, a melyet igen üdvösnek tarthat, de a
mely cél a nagyon olcsó hely közönségétől fölötte távol esik, a
szegények, az éhenkórászok s az eltévelyedettek filléreit is igénybe
vegye. Azt is megtehetné, a lótenyésztés tiszteletreméltó ügyének minden
nagyobb koczkáztatása nélkül, hogy drágábbá tenné a második helyre való
bemenetet, s megállapitaná, hogy a totalizatőr csak nagyobb összegü
tétet fogad el. Hogy ne járhasson ki a lóversenyre, csak az, a kinek a
módja ezt megengedi, s ne fogadhasson ott, csak az, a ki a fölöslegéből
fogad. Bizonyos, hogy a játékszenvedély ezt az intézkedést is megtudná
kerülni: de ez az intézkedés mégis távol tartaná a lóversenytértől a
tömeget; azoknak, a kikre nézve a játék közvetetlen veszedelem,
legnagyobb részét. És ha ennek következtében a lovaregylet jócskán
veszitene jövedelméből, viszont teljesen elhárítaná magától azt a, ha
nem is alapos, de minden esetre kellemetlen vádat, hogy tagjainak úri
kedvtelését a játékszenvedélytől megtévelyedett, szennyes, éhező
tömeggel fizetteti meg.
Valami efféle intézkedés jelentékenyen korlátozhatná, fékezhetné a
totalizatőr körül erősen dolgozó játékmániát, elterelhetné a
lóversenytérről az oda nem való elemeket, s a sokat hánytorgatott
sikkasztási esetek számát igen megcsökkentené, helyesebben szólva: a
sikkasztók nagy részét leszoktatná a totalizálásról, nagy többségüket
egyéb nyilvános helyekre expediálná, fogassák meg magukat másért,
másutt, más alkalommal. Ez is több volna a semminél.
De hogy ezentúl egyátalán ne legyenek lóversenyek, az lehetetlen ábránd.
A lóversenysport most van java fejlődésében. Angliában már kétszáz évvel
ezelőtt is voltak lóversenyek, s több mint száz év óta állandóan űzik
ezt a sportot, de a kontinensen az egész mulatság alig hatvan-hetven
esztendős. Abból, hogy ez idő alatt mekkorát fejlődött, s milyen
terűletet hódított meg, kiszámítható, hogy ez a sport még nem érkezett
fejlődésének zenítjére. Egyre több országot hódít meg; lassankint
valamennyi kisebb birodalomban tért foglal; már Ázsiában is
lóversenyeznek; s ahol ez a sport régibb, ott egyre több a versenynap;
néhol a futtatás már mindennapos. Ebből a karrierből nyilvánvaló, hogy
még sokáig lesznek futtatások, s ezekkel együtt totalizatőrök és
bookmakerek, mert a játékszenvedély hasonlóképpen emelkedőben van, egyre
általánosabb lesz, mind inkább hatalmába ejti az összes társadalmi
rétegeket: a pauperizmus növekedésével egyre több az olyan ember, akinek
csak egyetlen reménysége van arra, hogy valaha kiemelkedhetik nehéz
helyzetéből: az a remény, hogy a játékkal szerencsét csinál.
És mikor az egész világ játszik, mindenütt, százféle szerencsejátékot, a
lovak gyorsaságára alapított szerencsejáték még a kevésbbé gonoszak, a
kevésbbé veszedelmesek, s a kevésbbé utálatosak közül való. A lófejű
szörny nem olyan rettenetes, mint a milyennek festik. A testet-lelket
ölő, őrületes izgalmakat, szüntelen gondot, aggodalmakat okozó,
éjszakát, napot, a játékosoknak egész gondolkodását lefoglaló, s a
játékosnak egész exisztencziáját koczkáztató, vérbe menő börzejátékhoz,
a játékok játékához képest szinte ártatlan múlatság. Nem olyan
igazságtalan, mint a sorsjáték; a játékost nem rövidíti meg azzal, hogy
aránytalanul keveset fizet; nem csalhat meg úgy, mint a kártya, melyet
hamis játékos kever, mert a turfon előforduló csalások, a melyek nem oly
gyakoriak, mint a közönség hiszi, a lóversenyjátékost nem fosztják meg
nyerési esélyeitől; több pihenést ad, kevésbbé öli az idegeket, mint a
rulett, mert a játék itt nem perczenkint, csak félóránkint ismétlődik.
Nem lehet éjszakákon át, hajnalban, délelőttig játszani, füstös
klubszobában, rettenetes spelunka mélyén, undok szomszédok társaságához
kötötten: a lóversenyjátékos nappal játszik, a levegőn, pihenőt tartva,
olyan környezetben, mely felűdítheti, s ha nyer, nem a jó barátja pénzét
teszi zsebre, hanem egy ismeretlen sokaságét, a felhők közül hullott
pénzt. A lóversenyjáték nem olyan borzasztó, mint a híre, de hát játék
ez is, s a hol játszanak, ott, a sötét háttérben a sátán hegedül.