_1. A tudós nő._
Soha se volt szerencséje semmiben. Leány korában összes társasága egy
kellemetlen öreg nagynéni volt. Szépnek soha se lehetett mondani, s
mikor a bálokat járta, folyton petrezselymet árult. Akkor még nem
udvaroltak a gazdagságnak jobban, mint a szépségnek. Minthogy volt egy
kis pénze, férjhez ment nagy nehezen; hanem a tönkrement báró, aki nőül
vette, a nász-éjszakát már a házon kivül virrasztotta át. A mézes hetei
csak dépit amoureux-kből állottak; s három hónapos házasság után a férje
megbolondult, anélkül, hogy őt anyává tette volna. Aztán megizlelte az
ideális szerelmet s egy zsugorinak lett a barátnője. Rajongott a
művészetekért, de be kellett látnia, hogy a hangja hamis, s hogy a
gordonkások csapodár természetüek. Lelkesedett a hasznos ügyekért,
ügybuzgó egyleti taggá lett, s beleszeretett a szegényekbe. S csak
annyit ért el vele, hogy _alakká_ vált; a koldusai becsapták és
kinevették. A házasságok, a melyeket közvetitett, rosszul sültek el; a
macskái nem türhették és folyton karmolták. Utoljára is a játékra adta
magát. S vagy tizenöt esztendeje, ob Schön, ob Regen, künn van a nagy
tribünön, tanulmányozza a lovakat és a sportkönyveket, hogy egy-egy
szerencsés versenynapon megnyerjen annyi pénzt, a mennyit a háza minden
órában hoz.
Ha az istálló-tulajdonosok ugy értenének a lovakhoz, mint ahogy ő ért,
nem volnának többé versenyek. Bátran elintézhetnének mindent előre, a
papiroson. Mert ő tudja mindig s hihetetlen biztonsággal, hogy a gyepen
mi fog történni. Az emlékezése és a tájékozottsága legendás. Tisztán
emlékszik minden jelesebb lónak minden futására; pontosan tudja minden
konkurensnek a pedigreejét; számon tartja, melyik ló mikor volt kint
utoljára, s az utolsó alkalommal milyen formában volt; tisztában van
vele, hogy a sípolok közül melyikben lehet bizni 1600, s melyikben csak
1200 méterre; ugy ismeri a jockey-ket, hogy essait irhatna róluk; s
figyelemmel kiséri az összes bulletineket, melyekből kisüti, hogy melyik
istállóban mennyire haladt a training. Ráér; egyébre nincs gondja.
Játszik s legtöbbször megüti a nyerőt. Egész suite-je van, amely lesi,
hogy melyik számra rak; vannak, akik babonából rátekintenek, mikor a
lovak megindulnak. Alig van verseny, a mely után be nem kasszál egy kis
polgári nyereséget; soha se többet, mint a mennyit a szobalánya lassan
elcsen tőle. Mikor nagy meglepetés van, neki mindig vannak nyerő
ticketjei. Mindenki ismeri s mindenki irigyli. Szegény asszony!
_2. A szerencsés tipelő._
Látják önök azt a rosszul táplált, lehetetlenül öltözött ifju embert,
aki augusztusban czilinderben és saccoban, októberben pedig
szalmakalapban és fehér nadrágban, egy székre állva lesi, előbb
aggodalmas, majd szorongó s végre megnyult arczczal az izgató, a szép
finish-eket? Ez a fiatal ember a legszerencsésebb tipelő, a ki nálunk
találkozik. Természetesen ujságiró, a mi Robert Miltonunk. Ő az, a ki
holnap fogja irni lapjában, hogy „tipjeink egytől-egyig beváltak. A ki
az általunk ajánlott lovakra tett, szép osztalékot vihetett haza.“ Az a
ló, mely most diadalmasan dugja előre az orrát, ott, a birói páholy
előtt, ugyanaz, a melyet ő melegen ajánlott a ma reggeli lapban összes
olvasóinak, mint „holt bizonyosságot“. Az ő jelöltje fogja megnyerni a
következő versenyt is, meg a többieket végig. Miért szorong tehát oly
rettentően a finish alatt, ha igy látogatja a szerencse? Miért borul el
az ábrázatja a győzelem pillanatában? Miért oly halovány, mikor a nyerő
számokat felhuzzák? S miért van, hogy minél több tip-je vált be, annál
komorabb?
Mert ő mindig más lóra rak. Arra, amelyikről igazán hiszi, hogy megnyeri
a versenyt. Ha az ember kifecsegi a tip-jét a nagy publikumnak, hogy
lehessen akkor osztalékot kapni?
_3. A monakói ember._
Nem nyerni akar, csak a diurnumát óhajtja megkeresni. Óvatosan,
félénken, kicsibe játszik, mint Monte Carloban szokás, a hol
ügygyel-bajjal, fáradsággal, mindig megkereshet az ember naponkint egy
louis-t, hogy ha a játékszenvedély el nem ragadja.
A valószinüségre utazik. Előbb egészen kis tétet tesz, majd nagyobbakat,
s még többet, hogy ha már többször veszített. Mert ha már többször
veszített, mindig növekszik a valószinüség, hogy a következőben meg
fogja ütni. S hogy a valószinüségnek a nyomára jőjjön, nem sajnálja a
járás-kelést és a lótás-futást. Ott van a paddoknál, mikor a lovakat
sétáltatják; s mikor az ércztáblán a lovak számait kiperczegtetik, már
rohan a gyep felé, hogy meggyőződjék róla, hogy ezt és azt a lovat
melyik jockey lovagolja. Majd a bookmaker-nél terem, tájékozódni, hogy
az outsidereknek minők a chance-ai, s hogy a favorit győzelme esetén
milyen nyereségre van kilátás. Futó tekintetet vet a galoppozásra, s a
nagy totalizatőrhöz siet, hogy lássa, hogy az ötven forintos tétek közül
hányat tettek az ő jelöltjére. Aztán átszalad a harminczkrajczáros
helyre, mert ott a favoritra többet lehet kapni. A nap rátüz a gyepre;
emberünk izzad, mint egy teljesen „kilovagolt“ paripa; s futva, nyögve,
sóhajtozva, verejtékezve keresi a kenyerét.
A versenynap végén öt forint pluszban van. Ekkora munkával és
fáradsággal megkereshetett volna otthon tiz forintot.
_4. A kis angol leány._
Délelőtt órákat adott Kohn Bernát Árpádnál. Délután meg kell látogatnia
a beteg nagynénjét s kimegy a lóversenytérre.
Egyedül ödöng a sokaság között; senkit se ismer, és senki se ismeri. Nem
vált egy szót se egy teremtett lélekkel se; magánosabban van, mintha
sziklaparton ülne. Ez az igazi magány – mondotta Lord Byron – járni
elhagyatva emberár között.
Egyik kezében a programmját és az irónját, másik kezében egy idomtalan
napernyőt tartva, mint a kinek soha semmi dolga, mélységes unalommal
kóborol előre-hátra. Néha udvariatlan monakoiak oldalba is lökik.
De koronkint eltünik a nagy tribün tájékáról. Lesétál a mázsáló felé, s
meghúzódik valamelyik fánál. Egyszerre fölrezzen. Egy jockey áll előtte,
dressben, a ki halkan néhány szót vált vele. Aztán elválnak: a lány
visszafordul s elsétál a totalizatőrhöz.
Mindig veszit. Egyre veszit. De a tipet ő mondotta: és oh, a mig a
tipekről beszélt, mily édesen mosolygott rá! A kis angol lány, aki
elvesziti a heti keresményét, tele van boldogsággal.
_5. Ők ketten._
Mert soha sincsenek többen. A hány saison, annyi szerelmes pár. Minden
meetingen látni egy szerelmet, többet soha. A szerelmes ember a
kiveszőben levő állatfajok egyike; ritkább, mint a bölény s ritkább,
mint a spleen-es kenguru.
A kisebbik _ő_ okvetetlenül ragyogó teremtés. Koronkint hites neje egy
Monsieur Zéró-nak, máskor csak kedvese valamelyik leviharzott
nagyságnak. A leviharzott nagyság, a maga idejében, a földközi tenger
környékének első Don Juanja volt. Bejárta ötször a világot, s körül
vadászta a földtekét. Lőtt oroszlánt, tigrist, vaddisznót és zebrát;
lőtt szelidszemü őzet, s lőtt házi nyulat; lőtt mindent, ami lőhető. De
immár elrobogott fölötte az idő. S ő tiszteli a multat, de ugy van vele,
mint Lessing. A multból kevesebb több volna.
A nagyobbik _ő_ az a bizonyos huszonnyolcz éves, szépen sütött bajszu,
korrektül öltözött, beszédes szemü, komoly fiatal úr, a kit
tizévről-tizévre mindig más és más játszik a franczia darabokban.
Okvetetlenül Györgynek hivják. Nem, nem ő kötötte meg a frankfurti
békét; de huszonnyolc éves, _bien mis_, s meglátszik rajta, hogy korán
kel.
Többnyire mintha nem is látnák egymást. A nagyobbik _ő_ neki támaszkodik
a korlátnak, s a közönséget nézi. Az ember azt hinné, csupán a
szinésznők érdeklik. De néha eltéved a pillantása, s ilyenkor tekintete
ugy villan össze egy forró szemsugárral, ahogyan két arany-penge csap
össze.
A kisebbik _őt_, a pompás teremtést, mintha csak a hamis startok
érdekelnék. A sok szines dress nyugtalanul csillog-villog a
messzeségben; nem csuda, ha néha elszórakozik a figyelő szeme…
A nagy rumli alatt, mikor a lecsillapult Bayard valamelyik bookmaker-rel
alkuszik, a kisebbik _ő_ neki bátorodik. Egy pillanatra fölkeresi a szép
czilinderü gavallért, s megszólitja, francziául vagy angolul:
– Proponent az, a melyik mindig elszalad?
Aztán halkabban:
– Végtelenül szeretlek. Te édes, édes!
Mindegy, ha meghallják, ha megértik is. Azok, akik itt körülöttük
állnak, nem az ő világukból valók. A dryadok ölelkeznek, s nem törődnek
vele, ha egy zerge bambán tekint rájok.
Aztán szétmennek. S mintha a nyugtalankodó „mezőny“ végképp
lebilincselné figyelmöket.
Az örök Györgynek világ végeztéig ez a legkomolyabb szerelme. Ez az a
neki való élő lény, a kire érzékei a legtovább fognak emlékezni. Ő
bizonyára nagyon bosszankodnék, ha a világban publique-ké válnék a
viszonyuk: ez ártana karriérjének, s komolysága hirének. De mindig
bosszantani fogja kissé, hogy az a latifundiumos hölgy, akit majdan
feleségül fog venni, koránt sincs ilyen szépen kibélelve.
Hogy mire gondol a kisebbik _ő_, mialatt a starter hiába iparkodik a
lovakat elinditani? Ki tudja azt? Talán azt gondolja:
– Ez az az ember, akivel el lehetne élni egy halászbárkában, rongyosan.
Talán azt:
– Ha azok közül való volnék, akiket elvesznek: ez öt sor gyémánt
collier-t tenne a nyakamra.
Holnap még szeretni fogják egymást: ősszel már alighanem szétválasztja
őket az élet-ár, a dolgok rendje. De két év mulva, mikor véletlenül ujra
látják egymást, Baden-Badenben, vagy Trouville-ban, örömmel fognak
visszaemlékezni rövid regényükre.
Most: egyszerüen nem tudnak a jövő és a következő évről, nem tudnak a
holnapról, egyes-egyedül erről a pillanatról. Tekintetük, mely unatkoza
járja be a viztorony tájékát, koronkint, alattomban, egymásra tapad, s
mikor felhangzik a „start“-ot jelentő harangszó, letesznek minden
óvatosságról. Mindenki a távolba tekint, csak ők néznek egymás szemébe.
„Dandár, Dandár!“ – rivalg a tömeg, de mit nekik Dandár, s a többi mind!
Dandár canterben győz, de ők még semmit se tudnak a fehér dressz könnyü
győzelméről. Elvesztettek Trivial-on száz vagy kétszáz forintot, de mit
nekik száz vagy kétszáz forint! Mikor övék a mennyek országa!
_6. Még egy szerelmes._
A hetedik versenyszám alatt mindig félannyian vannak, mint mikor a
harmadik futás kezdődik. Ez természetes. Sokan későn jönnek, sokan
korábban megunják a dicsőséget. De van, akit soha se látsz, csak a
második és a harmadik szám között.
Ilyenkor azonban okvetetlenül találkoznod kell vele. Mert le s fel sétál
a birói páholy előtt, s mindig valami feltünő alakkal.
Ez nem azért jött, hogy játszszék, nem azért jött, hogy lásson, hanem
azért, hogy lássák.
Szüksége van erre, mert ez az ur _alibit_ keres. Tüntet a jelenlétével,
hogy N. N. ur mindenfelől azt hallja holnap:
– X. Y. kinn volt tegnap a versenyen.
Néha N. N. ur, aki nem mulasztja el se az első, se a hetedik számot,
maga is konstatálja:
– Lám, lám, X. Y. itt van.
Pedig hát X. Y. alig várja, hogy odább állhasson, s egy negyed óra mulva
már N. N.-né asszonynál lesz.
Ebből az következnék, hogy X. Y. ur a játékban szerencsétlen.
Dehogy! Mivel csak komédiából játszik, mindig eltalálja a harmadik
versenyszám nyertesét, s mikor eltünik, magával viszi azt a pénzt,
amelyet N. N. ur fog elveszteni.
_7. A szegény ördög._
Mind a kilencz versenynap alatt ugyanaz az esőköpönyeg van rajta, s mind
a kilencz versenynap alatt ugyanaz a balvégzet üldözi.
Órákig másolt, mig megkereste azt az öt forintot, melyet a falánk Bál
isten oltárára tesz. Vért izzadt, mig kiokoskodta a „papirformát“,
amelyet a következő futam halomra fog dönteni. S ő az első, a ki a
totalizatőr felé rohan, nehogy „lecsengessék“. Pedig az a ló, amelyikre
ő tesz, megátkozott minden lovak között. A hová ő rakja a pénzét, ott
nem nő fü többet.
Ha a verseny „halott-bizonyosság“: a ló állva marad. Ha „outsider“-re
tesz: a favorit sétálva veri meg összes versenytársait. Ha a jockeyra
játszik, ez lefordul a lóról. Ha a Rothschild lovát rakta meg,
Rothschildot is üldözni kezdi a balszerencse.
Néha kihozza magával azt a beteges, ólomszinü arczu, szegény asszonyt
is, a kinek oly sokat kell nélkülöznie e balszerencse miatt. Azt is ki
kell fizetnie valamivel, a mint hogy az ördögnek is kell koronkint
egy-egy gyertyát gyujtani.
Ilyenkor, reményeikben megcsalódva, egy sáros, sárga komfortáblin
döczögnek haza. A komfortáblis ló busan lógatja a fejét, s azt gondolja
magában:
– Ó mennyire nem szeretnék ez a szegény asszony lenni!
_8. A fő-turf-róka._
A fő-turf-róka negyvenegy éves koráig hentes vagy szappanos volt, s
inkább érdeklődött a sertések, mint a lovak iránt.
Negyvenegy éves korában végre isteni ihlet szállotta meg. Miként
Sámuelt, meglátogatta az Ur lelke; s egyszerre fölismerte magában a
felsőbb hivatást.
Azóta tud mindent, a mi tudománynak nevezhető. Ismeri az idősebb lovak
multját s a kétévesek leszármazását, tudja, melyik mikor futott
„helyezetlenül“, tudja a titkos istálló-tipeket, s hogy az egyik jockey
hány fonttal „jobb“, mint a másik meg a többiek.
Ez a sok tudomány nem maradt gyümölcstelen. Része volt a jelen idők
legnagyobb „placz“-osztalékaiban, s ha nagy meglepetés történik rendesen
őt találjuk a kifizető pénztár előtt. Mindig nyer; a legrosszabb
saison-ban is zsebre tesz négy-ötszáz forintot.
De minden fénynek van egy kis árnyéka. Azóta az üzlete kevesebbet hoz
évenkint kétezer forinttal.
_9. A tömeg._
Se szalón, se utcza, se korcsma, se kávéház, se nyilvános, se zárt
helyiség nem ad biztosságot a lovak ellen. Okos emberek, a kik normális
időkben cseremiz nyelvészettel foglalkoznak, pikkoló feketéket
osztogatnak, regényeket irnak avagy a hazaszeretetet ápolják a romlásnak
indult, hajdan erős ifjuságban, májusban, augusztusban és októberben
lovakkal ébrednek és lovakkal szunnyadnak. Ló a gyönyörüségük, akár akad
idejök a versenyeken szemtől-szembe nézni a versenyfutó paripákat, akár
csak az ujságból vagy szóbeszédben gazdag emberektől értesültek a nap
lóeseményéről.
Totalizálnak az emberek künn a gyepen és benn az aszfalton. Mágnás és
boltoslegény, gazdag és szegény, asszony és gyerek, milliomos és
napidijas totalizatőrön játszik. Buza és kukoricza-ring nincsen, hanem
van helyette helyrejátszó konzorczium. Az „adok-veszek“ meghalt a börzén
és megszületett a turfon.
Ott van az igazi, a telivér sportsman, a ki nyitott fiákeren ront ki a
versenytérre, a ki a jobblábát húzza maga után és a balvállát tolja maga
elé, a ki az _a_-t _á_-nak és az _r_-et _rrr_-nek mondja. Vele együtt
sietnek a totalizatőrhöz miniszteri tanácsosok, a kik délelőtt szamárnak
jelentik ki a napidijas másolót s délután tőle kérnek csalhatatlan
tip-eket. Olyanok, a kik rendszerint a fogukhoz verik a garast s csak
azután adják ki, a turfon azonban szórják a bankót, mintha gombamódra
teremne. Asszonyok, a kik feltünő ruházatban járnak, de itt sokkal
kevésbbé hangosan beszélgetnek, mint máskor szoktak és mamák, a kik
magukkal viszik a tolószekeret s a kistribün háta mögött – de csak
walkoverek idején – a legdrágább és legédesebb itallal táplálják
csemetéiket. Játszanak olyanok, a kik soha se láttak versenylovat, a kik
csak a dressz szine, a jockey ábrázata, avagy a numerus szerint rakják
fel a pénzöket, meg olyanok, a kik főkönyvet, strazzát, pénztárkönyvet
vezetnek a lovak futásairól, a kik kettős könyvvitel alapján dolgoznak
és könyv nélkül tudják minden ló korát, családi állapotját, valamint
kilogrammok szerint kimért erejét.
Mindezek az urak és hölgyek, mikor megváltották drága pénzen élvezeti
jegyöket, a melyet ticketnek nevez a sportvilág, összesereglenek a
tribünökön s gyönyörködnek a lovak őrült száguldásában. És milyen
ezerfajta módon tudják nézni a versenyt! Csendesen a legkevesebbje nézi.
Öreg játékos már, a ki nem orditja izgatottan a lova nevét, mikor egy
csomóban, szédületes sebességgel, vad hajszával közelednek a versenyző
paripák. De a lónevek kiabálása a legkisebb élvezet, a melyet a játékos
drága pénzéért megkövetelhet. A legtöbb szakszerü előadásokat tart a
tribünön, oktatja szomszédját, magyarázgatja az esélyeket, s ha
véletlenül egymaga szorult idegenek közé, ugy tesz, mint a szinpadi
intrikus: monologizál.
Többnyire ilyenformán:
– Az a fekete dresszes, kék sapkával, az az enyém! Hogy ficzánkol, hogy
ugrál a nemes állat! Hja, a tüzes vér! Ámbár talán jobb volna, ha nem
ficzánkolna olyan nagyon, hanem nyugodtan állna a helyén, mint az a
másik. Az olyan, mintha le volna czövekelve. Start! Bravó! Nagyon simán,
szépen ment; az én lovam kitünő helyet kapott, belül van. Ni, hogy
repül! Mint a szélvész, mint a villám. Hogy elmarad a többi mellőle!
Most már vagy tiz hosszal vezet. Ámbár mégis jobb volna, ha ez a ló nem
vezetne olyan nagyon. Hiszen már teljesen kipumpolódott! Mindig mondtam,
hogy ezt a jockeyt nem szeretem. Rossz a taktikája. Mindjárt nekiereszti
a lovát, őrületes pacet csinál, s akkor az a ló nyer, a melyik győzi
tüdővel. Az a szélesvállu jockey már egészen máskép csinálja. Az
várakozásra dolgozik. Mindig hátul marad, mint Ausztria-Magyarország
külügyi politikája. Kiméli a ló erejét a finischre. Most is
megcselekszi. Már felnyomul. Most már harmadik, már második. Az enyém
ostoroz. Meg van verve! Hogy visszaesett egyszerre! Nem megmondtam, hogy
az én lovam utolsó lesz?!
S igaza van. A legtöbb játékosnak a lova utolsó. A jóisten tudja, hogy
ki nyer. Talán senki, csak a totalizatőr, a mely minden körülmények közt
megkapja a maga perczentjeit.
De azért játszott mindenki. S hadd játszszanak, mert talán a lovaknak
nem is volna kedvök a versenyen szaladgálni, ha nem tudnák, hogy sok
ezer ember pénzt rakott a lábukra.
(1891 és 1897.)