Halála ép oly különös és érthetetlen, mint az élete.
Az összekuporgatott fillérjeiből kiutazott Párisba. Nagyszerűen töltötte
el a hónapot, mindent látott, ami érdekes, valamicskét franciául is
tanult s már sietett haza, hogy elmesélje «_új impresszióit_» a
grisettekről, a midinettekről, a rendőr fehér botjáról, amelyet a
forgalom könnyebb lebonyolítására összetorlódott kocsik előtt fel
szokott nyújtani. Az utolsó vasárnap azonban még ott maradt.
Mindene be volt már csomagolva s könnyen és boldogan indult el kószálni,
hogy még egyszer megfürödjön a város fényében és villogó
kolibri-színeiben.
Reggel dörzsölgette a kezeit. A nap besütött az ágyára s megcsiklandozta
talpát.
– Nagyszerű napom lesz.
Sokáig öltözködött. Elegáns akart lenni. Vadonatúj sárga cipőt húzott
fel. Csakhogy ez a cipő kissé szük volt, szegény Bogumil táncolva
bicegett benne, a boulevarde-on pedig már arra gondolt, hogy hazamegy és
új cipőt vált. De aztán mást gondolt. Már messze volt a lakásától. A
lába úgy égett az új cipőben, mint a parázs. Ez azonban nem baj. Itt
mindenki szük cipőben jár, végre a párisi divat nem türi a kényelmet.
Aztán valamikor gyerekkorában azt hallotta az anyjától, hogy a szük cipő
erősíti a lábat. Van-e nagyszerűbb érzés, mint szük cipőben járni?
Bogumil vígan sántikált az ünnepi napfényben.
Egyszerre esni kezdett az eső.
– Sebaj, – mondta – ez frissit. Áldott májusi zápor.
A zápor egész nap zuhogott. Ruhája összecsapzott, a haja is csurgott a
víztől.
Elindult a montmartrei ház felé, ahol kedvese lakott egy öreg és
sárgahajú táncosnő. Óriási virágbokrétával mászott fel a kigyózó
falépcsőn, ahol egyetlen láng se égett és felmenet állandóan félt, hogy
valamilyen sötét apacs leszurja. A táncosnő nem volt otthon.
Bogumil legényesen, fütyörészve tovább ballagott. Lassanként
gyulladoztak Páris ezerszínű lángjai. Hütlen gondolatok kóvályogtak a
fejében, de nem tudta kit szólítson meg. Végre a diáknegyedben egy kis
kancsal leányra akadt, aki egy gázláng alatt ácsorgott, valami facér
masamódlány, egy csöpp francia ördög, az arcán beforradt harapással.
– Mademoiselle – fuvolázta Bogumil és beszélni kezdett.
Minthogy állandóan tisztelte a franciákat – csak azért, mert franciául
beszélnek – összezavarodott s a francia szavak közé egyre több szerb
szót kevert. Aztán merész fordulattal áttért a németre.
A leány nevetett, szó nélkül tovább ment.
Bogumil csendesen elmaradt mellőle.
– Kedves – mondta. – Párisi szokás. Remek kaland.
Egyedül kószált az esőben, estig. A cipője már felvérezte a lábát,
agyonnyomorította az újjait, de ő mosolygott, csodálta a körutak zaját,
a rengeteg fényeket, a hídak zöld és piros lámpáit. Már egészen
besötétedett. Megnézte az óráját. Hét óra volt. Kilenckor indul a
vonatja hazafelé.
Indult a szállodájába.
Amint azonban átrohant a köruton – hirtelenül és váratlanul – elütötte
egy autobusz.