Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes és
gonosz aranytű.
A kis város ekkor alszik. Fehér házai a hőségben agonizálnak, az ablakok
pedig zöld fényben villognak – barátságtalanul – a fény deliriumában,
hasonlóan valamelyen iszákos, vagy őrült szeméhez, aki bámul a porba és
nem lát. Egy sor ház reszket a szemünk előtt. Távolabb van a huszárok
lovardája, melynek az eresze már ad valamicske árnyékot és egy gyep,
melyen pitypangok nőnek és méhek meg darazsak zümmögnek. A lélegzetünk
ki-kihagy. Akárcsak forró fürdőből jönnénk, a testünk izzik, a szemünk
homályos, a kezünk reszket. Talán a tifuszos betegek ilyenek.
Négyen-öten vagyunk – tíz-tizenkétéves gyerekek – tornaingben és
gummicipőben, mosdottan és maszatosan s harcra készen várjuk
áldozatunkat, a kövér bírót. Betegek vagyunk a kánikula örömétől. A
világ: egy sárga szédület.
A lovarda eresze alatt összedugtuk izzadt fejünket és lüktető
halántékkal hallgattunk. Mikor elharangozták a delet, a törvényszék
hűvös kapualjából – mindig pontosan – kiduzzadt a kövér bíró hordószerű
potroha. Ilyenkor egyikünk elordította magát:
– Jön a kövér bíró.
Erre odalapulunk a lovarda kapujához. A csendben csak szívünk
kalimpálása hallszik. Nemsokára az aszfalt összerezdül, ami azt jelenti,
hogy mindjárt előttünk a kövér bíró. Egy pillanat és már itt is van.
Porszínű nyári ruhát visel, nyersselyemből, domború hasán vastag
aranylánc, újján zöld pecsétgyűrű, kezében nádbot.
Vörös homlokáról keskeny patakokban ömlik a verejték. Apró
vakondok-szeme a hájpárnák mögül pislog ránk. Mindnyájunkban forr a
harag, de félünk és a gégénk úgy összeszorúl, hogy kiáltani akarunk.
Csak akkor kiáltunk, mikor már tíz-húsz lépésre fújtat tőlünk.
Valaki felragad egy göröngyöt.
– Vágd utána! – mondjuk és körbe fogjuk a hőst, hogy bátorítsuk.
– Üsd agyon!
A göröngy magas ívben repül feléje és széttöredezve fröccsen szét a
finom porban. A szeplős Torday, akit az iskolában «pulykatojás»-nak
csúfolnak, felajzza parittyáját és utána küld még egy színes kavicsot. A
kövér bíró ekkor hátrafordul. Kicsikét hunyorog a napfényben, azután
lassan tovább gurul. Mi meg kuncogva, dühös ál-pátoszszal vitatkozunk
tovább.
– A mindenit… – tajtékzik egyik tornainges.
– Ha legközelebb erre jön – szól a nagyobbik Torday – ezzel verem be a
fejét.
A napfényben egy kézipisztoly vasagyát villantja fel.
Mindnyájan elhültünk erre, de örültünk, boldogok voltunk és erősnek
éreztük magunkat, amint a gyűlölet acéllá merevítette izmainkat. A
vérére vágyakoztunk. Gyülöltük a csúnyaságát, utáltuk a betegesen
pöffedt kövérségét – ostobán és vérengzően – ahogy csak a gyermekek
tudnak gyűlölni.
Soha sem láttunk ilyen torzembert. A lábak kelletlenül tartották a
zsíros potrohot, a törzs egészen beleveszett duzzadó és virágzó hájába,
melyből csak kopasz feje látszott ki, mintegy minden pillanatban
megpukkadni készülő zsírgömb. Az arc közepén pedig egy pisze, tömpe
orrocska szomorkodott s – úgy tetszett – ez az orr néha gyerekesen
pityeregve vádolta a természetet, mely egy szegény embert ily
förtelmesen megcsúfolt. Részvétet azonban nem éreztünk iránta. A gyerek
morálja a szépség s az, aki bűnösen vagy bűntelenül megsérti primitív
erkölcsét, ellensége, kihívja a bosszúját és meglakol érte. A varangyos
békát épp úgy gyülöltük, mint a kövér bírót. Gyűlöltük, mint mindent,
ami szokatlan.
Egy délután újra róla beszélgettünk.
Arról folyt a vita, mitől hízott meg ennyire a kövér bíró. Vékony Pál
fontoskodva magyarázott:
– A kövér bíró ökröket eszik. Egy egész ökröt fal minden ebédre. Az
anyja süti, nyárson.
A társaságon valami hitetlen moraj futott végig. Azt se tudtuk
elképzelni, hogy a kövér bírónak anyja is van.
Pál a kör közepén tovább beszélt:
– Ha mondom, hogy él az anyja, vele lakik együtt a Tűzoltó-utcában. Hisz
én is ismerem… Rögtön elvezetlek benneteket.
Talpraugrottunk s elindultunk a különös kalandra. Rablóregényekben
olvastuk, hogy bátor és nemes daliák az ellenséget saját fészkében
keresik fel s ott számolnak le vele. Mi is ilyesmire gondoltunk, míg
szédülő fejjel közeledtünk a csendes, zöldzsalus ház felé. Pált előre
küldtük. Pár perc múlva diadalmas arccal jött ki:
– Gyertek.
Mentünk befelé. A kövér bíró házában voltunk. Először egy hűvös tornácon
kellett keresztülhaladnunk, melyet színes üvegkapú választott el az
udvartól. Bent zöld lombok, hársak, kőrisek és jázminbokrok között kis
gyerekhinta mellett a padon egy sovány, bánatos nénike ült és kötött. A
kövér bíró anyja volt.
Eleinte még viszketett a torkunk s nevetni akartunk, de az öreg asszony
szelíden fogta meg kezünket, mi pedig kezet csókoltunk, mint
édesanyánknak szoktunk. Mindjárt meg is terítette az asztalt. Mély,
aranykarikás tányérokon, almákkal, szőlővel, kalácscsal kínált meg.
Felültetett a hintára. Azután mesélni kezdett. Elmondta, hogy a hinta
még a fiáé volt, aki nagyon szeretett tornászni annak idején, mikor
iskolába járt. Sok mindenről beszélt. Hogy féltette a fiát, hogy várta,
ha néha elmaradt a pajtásaival és csak kapuzárás után vetődött haza.
Hogy szaladt ki már kis korában a viharba. Hogy megnótázott, megtáncolt,
ha a hosszú őszi estéken unták magukat. Micsoda fürge, derék legény volt
és micsoda táncos.
Még azt is megtudtuk, hogy nála széles e határban nem akadt különb
madarász.
– Úgy ám, kis fiúk, – ismételgette – az én fiacskám is madarászott.
Napokig csatangolt a réteken, a nagy-nagy mezőkön… Az idő bizony múlik.
Ha elgondolom, hogy akkor szakasztott olyan volt, mint most ti.
Az öregasszony maga elé nézett.
A fiára gondolt, aki már negyven éves és még mindig nem nősült meg.
Harminc éves korában volt egy furcsa szerelme, karikagyűrűt is hordott
az újján, sokat sírt és sóhajtozott s ez a nagy-nagy darab ember fürgén
rohant a találkára, mint egy gőzmozdony. Egy cukrász-kisasszonyt
szeretett. De a cukrászkisasszony kómikusnak találta a kövérséget. A
kövér bíró pedig eljárt a cukrászdába, bánatában megette a fél
cukrászdát, sok habosfánkot és krémest, mitől még jobban elhízott.
Leette magát. Ahogy mások az alkoholnak áldoznak, ő szerelmi bánatában
evett, evett, egyre többet és többet. Egy évig hordotta köpcös újján a
karikagyűrűt, de hamarosan lekerült róla.
Ezen a gyűrűn járhatott a nénike esze, mert a szeme finom könnyekkel
telt meg. Mi pedig néztük őt. Még mindig vártuk a kövér bírót, hogy
valami tréfát csináljunk vele, itt a saját házában, de a kedvünk kicsit
elzápult már, a kánikula hőségében fáztunk.
– Meséljen még néni – mondta Vékony Pál, álmélkodva.
A néni pedig megsímogatta a haját és a szemébe nézett.
– Ejnye fiacskám – szólt hozzá csendesen – de rongyos az ingecskéd. Ki
látta így járni.
Azután a szobába ment és kihozott egy csomagot. Ruhák voltak benne. Apró
cipőcskék, kis nadrágok, kabátkák, tornaingek s egy gazdag
bogárgyűjtemény.
– Ez mind az övé, mondotta az asszony. Ez az ingecske. Nézd, éppen illik
rád. Ez a két topánka. Neked talán jó lesz. Ez a kabátka. Kinek kell?
Mind az övé.
– Ez is? kérdezte a Torday-gyerek hebegve, hitetlenül és egy zöld
lepkefogót emelt föl az asztalról.
– Ez is.
Mindnyájan megdöbbentünk. A röhögés, ami a kapuban még torkunkban
bizsergett, most csiklandozva furcsa orrcsavaró zavarrá savanyodott és
pityergőssé, mulyává, halványnyá sápasztotta arcunkat.
– Ez is? – kérdeztük mind és kézről-kézre adtuk a zöld lepkefogót.
– Hisz a miénk is ilyen.
A fák árnyában állottunk. Néhányan még a hintára szálltak, még egyszer
nagyokat sikoltottak és bukfencezni próbáltak a fűben. De nem jól
éreztük magunkat. Valami különös ujság fojtogatta torkunkat ezen az
alkonyaton, mint mikor az ember először nem bír aludni és észreveszi,
hogy neki is fáj, ami másnak és jobban fáj, mint másnak. A jóság és az
irgalom tündére szállt le, melyet eddig sohase ismertünk, egy pillanat
alatt átvillant a fejünkön, hogy valaha a kövér bíró is gyerek volt,
olyan, mint mi, madarászott, hintázott és lepkéket fogott. Amikor
azonban ezt átgondoltuk, már nem voltunk többé gyerekek. Arcunk
megöregedett, a szempillánk idegesen rebbent föl és szemünkbe az élet
minden misztériuma kiült. Álltunk egymás mellett, legyőzötten és némán.
Később még erőltetni próbáltuk a vidámságot. Egy dalba kezdtünk, de
ijedten – minden ok nélkül – abbahagytuk. Muzsikás, fekete bogarak
koppantak a kalapunkhoz. Fejünk megfájdult a forró fű szagától.
Ekkor a falhoz támaszkodtunk és lehunytuk a szemünket. Mindnyájan egy
tündéri tájat láttunk, egy kék mezőt, melyen egy kis virgonc gyerek – a
kövér bíró – ugrál. A szája bánatosan lekonyul, de szemében a tisztaság,
a pajkosság, a jókedv gyerek-menyországa, mely nemsokára elmúlik. Egy
karcsú fiúcskát láttunk, aki hajadonfőtt – kacagva és boldogan – kezében
a zöld lepkefogóval, egy ideges, fehér pillangó után kap.
Megszégyenülve somfordáltunk ki az utcára, a kánikula éjszakájába.
Forró és fekete volt az éj.
Egy sarkon dörgő léptekkel jött felénk a kövér bíró.
– Jó estét, szóltunk és illedelmesen leemeltük sapkánkat.
– Jó estét, mondta a kövér bíró mint egy kistestvér és ő is leemelte
szalmakalapját.
Némán mentünk tovább.
Este pedig sokáig nem tudtunk elaludni kis ágyainkban.
Amikor elalszunk, azt álmodjuk, hogy a kövér bíró kékszalagos
gyerekpólyában sír és nagy szemével – szomorúan, nagyon szomorúan –
reánk mered, szegény pufók baba.
(1909.)