Y... pályaudvar aszfaltos halljában ődöngtem, az üvegtető és a zománcos
falak kalitkájában, egyesegyedül, éjfélután. Az utolsó sebesült is
elment, egy borostás állu katona, aki a kocsiból kiszállva – sárga arca
kiáltó staffageául – vörös paplant húzott maga után. Mindössze a
pályaudvar villamos órája volt a társaságom. Később vettem észre, hogy
egy nő setteng körülöttem, hol előttem, hol utánam.
– Ki lehet ez a nő? – kérdeztem és utána néztem.
Ekkor már megint nem volt sehol. A hátam mögött állt.
– Parancsol – mondtam idegesen, hirtelenül feléje fordulva, az arcába
bökve az arcom, hogy végkép lerázzam a nyakamról.
– Lekéstem, – szólt a nő maga elé meredve.
– Hová akart utazni, nagysád?
– Firenzébe.
– Innen?
– Innen.
– Most?
– Most.
– De hisz erről a pályaudvarról nincs is közvetlen összeköttetése.
– Tudom… de…
Sötéten végignéztem. Az oldala mellett haladtam. Most kicserélődtek a
szerepeink, ő sietett előre, mintegy menekült tőlem s én nem engedtem ki
a karmaim közül.
Nem volt rokonszenves nő, istenemre nem volt rokonszenves, de első
tekintetre fiatalos és ápolt volt. Vékony arca a fátyol alatt még
rózsásnak is tetszett. Igaz, a korát nem tudtam megállapítani, húsz és
negyven év közt ingadoztam. Az is feltünt, hogy félgyászban jár, szürke
esőköpenyben, fekete selyemruhában, mellén fehér zsabóval. Bizonyosan
valami víg özvegy – hogy előkelő-e, vagy ordenáré, még nem tudom – aki
éjfél után a pályaudvaron csatangol.
Aztán az ívlámpa alatt jobban szemügyre vehettem. Határozottan nem volt
megbizható nő. Kezén régimódi félkeztyü. A szeme mocsárszínű. Fellépése
pedig meglehetősen zavart. Talán szólók is később a rendőrnek, vagy a
posztoló katonának, lehet, hogy tényleg valami roszban sántikál. Ismerem
ezt a típust. Ezek azok az előkelő szélhámosnők, akik sötét vasárnap
délután becsöngetnek a lakásunkba, hitvány egyiptomi cigarettákat
árulnak, gyűjtenek leégett tót iskolákra, árvizkárosultak javára,
kalandra is hajlandók, de az első óvatlan pillanatban elemelnek egy
órát, vagy egy gyürüt. Egyre azon sopánkodott, hogy ma nem utazhat el.
Ravasz udvariassággal megragadtam két könnyű és kicsiny bőröndjét,
mentem vele kifelé, mindig a sarkában.
– Szabad kérdeznem – vallattam – mi járatban volt itt?
– Gyűjtök, – felelte halkan – az amerikai segítő misszió… a sebesültek…
Ez a hang már ismerős volt. Fájdalmasan ütötte meg a dobhártyám a
siránkozó alázatos hang, mint egy emlék, amelyet nem tudunk tisztázni és
addig gyötör, amíg megoldást nem talál. Hol is hallottam? Valahol
okvetlen hallanom kellett, nem is egyszer, többször, sokszor, a szavak
tagolása, a hangok képzése ismerős, szinte szenvedek alatta. Lassabban
mentem, hogy gondolkozhassak. A váróterem ajtajában mégegyszer
rátekintettem. Akkor aztán eszembe jutott. A firenzei piazzán szólított
meg az idén nyáron, oldalt suttyomban jött, vékony kiszáradt karját
nyújtotta, pár soldot kért egy beteg gyermeknek: «monsieur, pour un
petit bébé malade». Ugyanaz a fekete selyem ruha, ez a táska, csakhogy
akkor kopottas volt, most csupa arany. Úgylátszik, azóta jobb módba
került. Zsabójában – teringettét! – igazi brilliáns tű. Most már
kergették egymást az emlék-képek. Páris, boulevarde, este: útiköltséget
koldul. Egy német céhváros: kenyérre kéreget. Budapest, Üllői-út,
hajnaltájt: haldokló urának kell orvosság. Érdekes, soha se törődik
azzal, elhiszem-e a hazugságait. Modorában mindig van valami szemtelen
biztonság. Gyorsan rukkol ki a mondókájával – bevezetés és cikornya
nélkül, – hogy még mielőbb gondolkoznék, máris válaszolni kell s miután
megkapja a pénzt, oly gyorsan elkotródik mint ahogy jött, szó nélkül, a
száján valami csunya mosollyal.
A portás szalutált előttünk. Ekkor – egy pillanatra – megborzongtam.
Utálatosnak találtam, hogy az emberek gondolatban is valami kapcsolatot
sejtenek köztem és e perszóna közt, akit talán a nagynénémnek hisznek. A
vágyam azonban mindennél nagyobb volt, hogy megismerjem őt. Izgatottan
nézte a csuklójára szíjazott női órát, a fekete bőrtokban. Hova
vezetett? Ugrálnom kellett utána, a várótermeken, a hideg pipafüsttől
sötét étteremen, a málházon és folyosókon keresztül, míg végre raktárak
sötétedtek elénk, a szén és petróleum bűzével és egy kis szobába értünk,
ahol jelzőlámpák, felgöngyölt piros lobogók álltak őrt. Itt egy lélek
sem volt. Csak a lepkeláng táncolt a szélben.
– Álljon meg – mondtam neki rekedten.
– De kérem…
– Itt úgy sem mehet tovább – és az ajtó elé ugrottam.
– Csak nem erőszakoskodik?
– De igen.
– Egy védtelen nővel?
– Igazolja magát.
– Hallatlan, – mondta a nő, affektált, arisztokratikus pózzal, rágta a
zsebkendőjét és hullottak hiszterikus könnyei, – itt és most. Különben
is kicsoda maga?
– Detektiv vagyok – hazudtam és egész közel léptem hozzá.
Egy darabig sírdogált, izgett-mozgott, szürke egérke egérfogóban. Aztán
megjelent arcán a régi szemtelen mosoly. Leült egy gyalulatlan ládára.
Fátyolát kissé feltűrte és elborított illatszerével, az orchidea és a
kaliforniai mák olcsó keverékével. Általában nem jó ízlésű nőnek
látszott. Körmeit hegyesre vágta. Keze, a vajszínű hideg kéz, vékony, de
acélos. A füle karimátlan. Nemzetközi kalandjaira gondoltam, rosz
éjszakáira, az utjaira, a patkányos csatornákra, amelyekben elszürkült
és megrozsdásodott a haja. Oly közel álltunk egymáshoz, hogy az arcaink
majdnem összeértek. Pállott volt az arca, mint egy ólom-tányér, szuvas
bütykök emelkedtek ki a ruhájából, az álla hegyes ívben végződött. Reám
meresztette két üres szemét. Nem látszott már negyven évesnek sem,
vénebb volt, mint az ördög öreganyja. Szentisten, ez a nő száz éves is
lehet. A melle nem emelkedik, a száján vastag kenőcs és pirosító. Most
igazán megijedtem tőle.
Felpittyesztette ajkát és cinikusan mutatta mind a harminckét arany
fogát, az aranyhídakkal és a platina-szájpadlással, a kocsonyásan
reszkető halvány inyekkel.
Ejnye, ez már mégis kellemetlen. A vér forró hullámokban tódult a
fejembe, elöntötte a dűh. Mégse lehet, hogy ilyen csunya szipirtyó
szabadon jár, hogy nem veszik észre mások, hogy bántatlanul átengedik
minden sorompón és itt garázdálkodik a sima fehér testek, a rózsaszínű
husdombok között. Jaj de csunya ez a nő, jaj de csunya.
– Az okmányait – ismételtem.
– Kérem – szólt és a kebelébe nyulva előszedett mindenféle iratot.
– Egy-kettő.
– Itt vannak a szabadjegyeim, arcképes igazolványaim, az összes hazai és
külföldi vasútakra.
– Ez semmi.
– Parancsoljon: itt a rendőrségi igazolványom.
– Az útlevelét.
– Tessék, az állam hivatalos pecsétjével.
Nem hittem a szememnek, be kell azonban vallanom, hogy az okmányokon
nyoma sem volt a hamisításnak, vagy nagyon is ügyesen voltak hamisítva.
Az ilyen szélhámosnők értenek ehhez.
Keményen szemébe néztem.
– Most rögtön vallja be, hogy jutott hozzájuk? Mert azt csak nem akarja
elhitetni velem, hogy ezek a feddhetlen, minden gyanú fölött álló
intézmények cimborálnak önnel?
– Kérem ne gyanúsítson. Én az emberiség jóltevője vagyok. A dada. Az
igazi _altató_ dada.
– Úgyan melyik rosz írónál olvasta ezt?
– Bocsánat: magam is írónő vagyok, gyakran írogatok. Természetesen csak
konzervativ lapokba. Akadémiai szemlékbe. Szárnyaló pátoszomat dicsérik
jobb kritikusaink.
Kacéran felhúzta a szoknyáját, melynek peremén sár volt, agyagos,
nyúlós, véres csatak, nyújtogatta a nyakát s akkor vettem észre, hogy
valami csillogó, fehér por hull le róla.
– Salétrom – mondtam hüledezve.
– Az – szólt – nátronnitrát.
– Szóval természettudományos műveltsége is van. Ilyennek képzeltem.
– Úgy van – mondta a fogsora arany mosolyával – mindent csak szigorúan
tudományos alapon. Most pedig menjünk. Egy bank _safe-deposit_-jába
akarom elhelyezni ezt a holmit.
A két bőröndje után nyúlt.
– Mi van ezekben? kérdeztem.
– Magánvagyonom.
– Nyissa ki.
– Szó sincs róla.
– A kulcsokat.
– Nem adom.
– Akkor feltöröm.
Minden erőmmel feszegetni kezdtem a zárat. A zár könnyen kinyilt.
– Az ég szerelmére – mondta a nő, álszent ijedelemmel.
A bőrönd homályos mélyén, zavart, nedves gombolyagban szemek néztek rám,
száz szem, ezer szem, sárga, zöld, kék, szürke szem, fáradt haldokló
pillantással. Aztán a másik bőröndöt is feltörtem. Ebben a bőröndben
szívek voltak, vérben fuldokló, eleven szívek.
– Hát te vagy az – ordítottam magamon kívül. – Te lopod el a szemeket,
te szemtolvaj és te lopod meg a fiatalokat, akiknek a szíve úgy ver,
mint az isten muzsikája? A bankba akarod tenni az életünket. Verjen meg
az isten, gyalázatos.
Megragadtam a karját.
– Most pedig mondd meg a neved.
– Először is kérem: ne tegezzen.
– A neved kérdeztem.
– Melanie.
– A másik neved?
– Comtesse Melanie.
– Mocskos, – nevettem a fanyalgó érzelmességén, – Szutyok Panna, Csutak
Treszka, Seprü Erzsók, nem Melanie grófnő. Csakhogy végre szemtől-szembe
látlak. Miért is képzeltem, hogy férfi vagy és hogy nagy vagy. X...
kalandornő vagy, egy szürke nénike, semmi egyéb. Te lennél a halál? Hisz
egy kukac, egy szamár-tövis, egy béka több nálad. Mert te a semmi vagy,
a butaság vagy. Nem félek már tőled, csak gyűlöllek. Évekig készítem
majd a gyűlöletem italát, otthon zárt ablakok mellett élesítem a szemem,
hogy átfurjalak, élesre ráspolyozom a körmöm, hogy a pofádba vágjam.
Edzem a fogam, hogy egyszer beléd harapjak és leköpjelek, szemét.
Egyelőre azonban letartóztatlak.
Már vonszoltam kifelé a folyosóra, ahol senki sem járt, a váróterembe,
ahol mindenki aludt. Csak a portás volt ébren, vastag paszományos
sapkájával a fején, roppant hivatalos tekintéllyel nézegetett ránk és
kötelességtudóan szalutált.
– Portás – mondtam néki, – ezt a kalandornőt azonnal adja át a
rendőrségnek.
A portás nem sokat adott szavamra és mint jó hivatalnok, az írásait
követelte tőle, amit X... kalandornő azonnal át is adott.
Minthogy pedig a portás nagyon rövidlátó volt – érthetetlen, hogy
bizhatnak meg ily súlyos szembajban szenvedő embert eféle fontos és
felelősséges hivatallal – az okmányok és útlevelek hamis voltát nem
fedezte fel, kinyította az ajtót, ismét szalutált, a nőt a perronra
engedte, aki fel is szállt az első villámvonatra és el is robogott U...
vagy Z... felé.
– Többszörös gyilkos – kiabáltam a portás felé – és maga futni engedi.
– Honnét tudja? – mondta a portás fölényesen és tágranyította
harcsa-száját, amelyből a pörkölt és a sör büze csapott ki. – Minden
írása rendben van. Talán részeg az úr?
Nehogy magam váljak gyanussá, gyáván és alázatosan félreálltam. Hiszem
azonban, hogy a jó és okos emberek mégis lefülelik a veszedelmes
kalandornőt. Pontos személyleírásával szolgálhatok. Termete: alacsony.
Arca: csontos. Szeme: mocsárszínű. Szája: nagy. Orra: hegyes. Fogai:
aranyfogak. Félgyászban jár: szürke esőköpeny, fekete selyemruha és
fehér zsabó. Olyan, mint egy víg özvegy, korát nem lehet megállapítani.
Senkit se tévesszen meg látszólagos vidámsága. Mert ajkán olcsó pirosító
van.
(1914.)