– Anyám, ki ez?
Mind a ketten a hideg szobában állottunk, az arcképes polc előtt. Az
anyám kezébe vette a fotografiát.
– Ez, kisfiam, – mondta tompán – a szegény, szegény Amália.
– Miért nem jön soha hozzánk?
– Mert meghalt, kisfiam.
– Torokgyíkban?
– Nem, kisfiam, meghűlt tavaly, farsangkor, a dalestélyen. A tánc után
jeges málnalét ivott. Hajnalfelé köhögött és másnap délben már
kiterítették. Tizenkilenc éves volt, szegény.
– Szegény, szegény, – mondtam szomorúan.
Megragadtam a fotografiát. Egy magas és finom hölgy volt látható, karcsú
mint a hattyú, márványszínű arccal, báli legyezővel, talpig fehérben. Ez
a nő mindig ott állott az arcképes polcon, az élők képei, a
gyógyszerész-sógorok, az ezredes-nagybácsik, a papok és katonák között.
Óvatosan néztem a képet. Gyermekkoromban úgy éreztem, hogy halottnak
lenni előkelő dolog. Az a kényszerű semmittevés, amire kárhoztatva
vannak a sírban, a föld alatt, imponált és mérhetetlenül tetszett az is,
hogy a nőket fehérben, virágdísszel temetik el, a férfiakat
szalon-kabátban s a fejükre aranybojtos halotti sipkát biggyesztenek.
Amáliát vigyázva tettem a többi kép közé.