Egy magyar könyvvel megint több; – hanem azért kérek mindenkit, hogy
puszta hazafiságból meg ne vegye, hogy fölvágatlanul a sarokba lökje; –
hanem ha már megveszi, legalább olvassa el, aztán mondjon itéletet róla,
legyen az az íróra kedvező vagy kedvezőtlen, s vagy ösztönt kap jobbat
is írni, vagy lemarad a térről, hova ma már annyian tódulnak.
Fájdalom, dicsekedni szoktak, hogy megveszik a könyvet, mert magyarul
van írva; hanem azért elolvasni egyet sem akarnak.
Édes jó barátom, tedd vissza pénzedet, – elhiheted, nincsen isten áldása
az ilyen filléren, – tengődtet ez, de nem táplál; és inkább öljük meg az
irodalmat, mint tengődésben hagyjuk; mert inkább nézem a parlagot,
melynek televényében reményem van, mint a sivár földet, melynek
egynéhány satnya szála oda mutat, hogy az alap nem ád életerőt.
Ma már nem filléráldozatot követelünk, az irgalom koldusfalat, s én nem
vágyom a koldus czímre, még akkor sem, ha olyan osztály lenne is, melyet
a nemzet koldusainak neveznek; hanem itt az ideje, hogy a közvélemény
saját ösztönéből határozzon íróinak érdeme fölött, – és a mit
érdemesíteni akar, azt karolja föl, – a silányt pedig felejtse ott, a
hol senki meg nem leli.
Minden ember vállalkozzék saját szerepére; én sajátomul azt vallom, hogy
a multnak képeit elmosódni nem engedem, – megmentem azt, mit a czím
megmenthet, s a regényalakban mindenütt a valót helyezem el, hogy
olvasóm a multnak rajzában ne csupán mulatságot leljen; hanem tudatot,
mire elég szükségünk van.
A régi jó időkben megmondám, hogy az irodalom sokkal adós a nemzetnek,
melynek nagy része ma is ájulásban van még, és nem birja elgondolni,
hogy a végzet jónak látta megállítani egy időre az utat, hogy hátra
nézzünk, hol oszlopok maradtak el, melyekre történetünk van írva, – s
ezen oszlopok egyes elhunyt jeleseink, kiknek tetteit úgy kell
ismételnünk, mint a gyermeknek a leczkét, hogy a jövendőért el ne
feledhesse.
Ne feledjük el őseinket, nehogy egykor minket is elfeledjen az utánunk
jövő kor.
Kelt Pesten, április 9-én, 1856.
_Vas Gereben._