1823–1868.
Ezt a különös nevet tette népszerűvé Radákovits József, ki az ötvenes
évek elbeszélő írói közül Jókai mellett a legszilárdabban tartja helyét.
Nem állt soha magasan, de nem is szállt alá egy csöppet sem.
Jó helyen született, túl a Dunán, a hol legszínesebb a magyar szó, a
fürgedi pusztán, egy kis ispáni lakban, csikósok, bojtárok, öregbéresek
és urasági hajdúk közt, és jó időben, 1823-ban, mikor még a régi világ
meg volt a maga pipázó táblabíráival és még a só is sósabb volt talán
mint most.
Minthogy igen egészséges, erős gyerek volt és minthogy az ispán fia
volt, egymásután verte földhöz a béresgyerekeket s messze földön úgy
volt ösmeretes, mint a legvásottabb kölyök, a ki mindenkinek túl jár az
eszén.
Kilencz éves korában beadja apja iskolába Veszprémbe, a hol sok pap, sok
kanonok, következéskép sok anekdota van: Ispán Jóska szereti ezeket – az
anekdotákat, jobban mint a papokat. Tizenkét éves korában Pécsre kerül,
a hol szintén sok pap van, sok anekdota és sok bor. Itt a bort szereti
meg Ispán Jóska, korhelykedik, kicsapják az iskolából.
Az uradalomban gazdasági irnoknak ragasztják meg, de fránya csínyeket
visz végbe, gúnyolja a tiszttartót, amiért nemsokára elbocsátják a
szolgálatból, sőt atyját is miatta nyugdíjazzák.
Ez a csapás mély hatással van rá s komoly elhatározást érlel meg benne,
hogy pályát tör magának. Ügyvéd akarna lenne, de bizonyítványai nem
elegendők, hogy a jogakadémiára fölvegyék.
Ravasz furfanggal eszeli ki a módját. Van egy rokona, Radákovits Bódog,
a kit éppen akkor neveztek ki hivatalba. Tudja, hogy ennek az iskolai
bizonyítványa a sárvári uradalom irodájában hever, kikéri rokona
nevében, annak tudta nélkül, s a Bódog név mellé odaírja a József nevet,
és most már Radákovits Bódog József néven fölveszik a győri
jogakadémiára.
Győrben is sok pap van és sok anekdota s itt már a papokat szereti
jobban, mint az anekdotákat, mert jó asztalt visznek s ennél a víg,
anekdotázó jurista szívesen látott vendég.
Radákovits Bódog Józsefnek a győri élete a legverőfényesebb. Testi
ereje, ötletessége, sok természetes esze, vídámsága és az irodalmakban
való jártassága az ifjuság vezérévé avatja. Annyira népszerű a jobbára
még német városban, hogy _Kétgarasos Tár_ czímen lapot alapít és itt
használja először a Vas Gereben nevet, melyet csípős élczeiért sóztak rá
gúnyelnevezésül a társai. Nyilvános felolvasásokat tart, melyeknek
humoros fordulatossága, zamatos nyelve elbájolja az ott lakó
nagytekintélyű író-doktort: Kovács Pált. Általában mindenki azt jósolja,
hogy Radákovitsból nagy ember lesz, ha majd kiforrja magát.
De Radákovits legalább mint ember sohasem forrta ki magát. Bohém maradt
egész élete végéig, könnyelmű és nem válogatós az eszközökben. Mint
írónak azonban gyorsan növekszik népszerűsége. Vahot a _Pesti Divatlap_
munkatársának hívja meg, minden lap dolgozatokat kér tőle. A közönség
kapva kap rajtok.
A siker elszédíti; elbízza magát s nem kimél semmit és senkit csípős
megjegyzéseivel. Éles nyelve, melylyel, az ő szertelen hasonlataiból
használva egyet, «meg lehetett volna egy húsz holdas rétet kaszálni»,
sok kellemetlenségbe sodorja. Mindamellett fényesen megy ügyvédi
irodája, első prókátora Győrnek, ki a bikára is rádisputálja, hogy
borjút ellett, az ő paraszti stilusával szólva. Megházasodik, családot
alapít s legboldogabb napjait éli, mikor az 1848-ki mozgalmak kiütnek.
Eötvös kultuszminiszter egy néplap megindítását veszi tervbe, s miután
Arany János nem vállalja a szerkesztését, Vas Gerebent szólítja fel, a
ki aztán meg is indítja a _Népbarát_-ot, a legelső magyar néplapot,
melynek tőrülmetszett, de egy kicsit körmönfont nyelve, magyaros
zamatja, képektől duzzadó előadása nagy feltűnést kelt, ezer és ezer
példányban fogy, s még a nagy urak is úgy becsülik, mint valami
csodálatos csemegét.
Erős hangon ír, szinte durván a korona ellen s ugyancsak sok van a
rovásán, midőn a szabadságharcz letiprása után gonosztettekre váltak a
hazafiúi erények. Az ő osztályrésze is bújdosás lesz, de nem bírja
sokáig, Pestre megy, följelenti magát s börtönbe kerül. Elveszett
embernek tartják, de szerencsésen megmenekül és azután nyomorog és e
nyomorúságában vígasztalja nemzetét. De hiszen csak a kort kell
említeni. A többi aztán egyszerű chablon. A Párkák _egyenruhát_ szőnek a
magyar írók sorsául.
Vas Gerebentől a hatalom elkobozza az ügyvédi diplomát (úgy is csak
félig volt az övé), de tollát el nem vehette, és a mint kábultságából
föleszmélt a nemzet, ő maga, ki nejét és kenyérkeresetét vesztette,
munkához lát és megkezdi írni regényeit, melyek a régi világ után
sóhajtanak vissza – a melybe a közönség is szeret belemerülni.
A magyar parasztnak az első igaz barátja ő. Összes íróink közül talán ő
az egyetlen, a ki a legigazabb pontra irányítja a jobbak, a gondolkozók
figyelmét e vigasztalanságban, aki az erő forrásához, a paraszthoz
vezet, mintha rámutatna: «Innen kell feltámadnod». Ezt a bikamellű,
vörös szakállú embert mindjobban igazolják az idők. A magyar nemzeti
politikának előbb-utóbb a paraszt érdekeire kell helyezkednie, hogy
igazi vágányába jusson.
Vas Gerebennek alig volt fantáziája, kompoziczióban sok kivánni valót
hagy fenn, mesét csinálni nem tud, de élczének, ötletének se szeri, se
száma, valóságosan összetorlódnak nála a képek, magvas mondások és
hasonlatok. Regényei inkább korrajzok, részint olyan dolgokról, melyeket
átélt. Mindössze egyetlen kort ír meg, a negyvennyolcz előtti időket,
annak eszméit, a jobbágyság eltörlését s az azzal kapcsolatos
törekvéseket. Nagy előszeretettel hömpölygeti lelke azt az időt és
állapotot, mikor a felszabadult paraszt is, kinek eddig semmivel se volt
oka törődni, szívébe veszi a magyar haza képét, mint eddig a nemes
ember.
Összes munkáit úgyszólván egy közös czím alatt lehetne közölni: «A
multak emlékei». Jelentékeny írói tulajdonai voltak és eredeti
talentuma, minden írásán rajta van a föld szaga s a jó íz. Tud bánni a
gúnynyal, van satirája, imitt-amott a humor arany ere csillan meg,
millió és millió anekdota rajzik a fejében, amellett eszes ember,
világos fejű, éles tekintetű és bátor szavú, felismeri a jellemzőt és
maga is tud jellemezni. Köntös Mihály uram, az enyingi bíró, vagy a
«Vendégríkató» kocsmárosának alakja egy-egy kis jou-jou; van sok
mondanivalója s le tudja rajzolni híven, a mit látott, de nem poéta –
nem tud szárnyalni és gyöngéd lenni. – Oda, a hol a sasok himbálóznak a
magasban, nem ért fel, – ő csak túzok volt.
Azért is hatása nem lehetett általános; az írók nem olvasták Vas
Gerebent, se a magasabb költészet kedvelői, hanem a csibukozó táblabírói
világ és a multakon lelkesülő fiatalság sok gyönyörüséggel és haszonnal
forgathatta műveit. Képei, hasonlatai, kiszólásai jobbadán elavultak
azóta, mert oly szertelenségeket ma már nem lehet feltálalni, mint
Bernáth Gazsi korában, de egy irányban emelkedett értékük, a
tőrülmetszett, hatalmas nyelvezet által, mely megtisztíttatlanul van itt
összehozva, mint a földből nyersen kihúzgált répa, de éppen ez teszi
alkalmassá Vas Gerebent, hogy azok, akik nyelvünket könyvekből tanulták,
utolsó iskolának olvassák az ő munkáit.
De ha hasznos azoknak Vas Gerebent forgatni, kik a nyelvet könyvekből
tanulták, még hasznosabb azoknak, kik a nyelvet könyvekben tanítják; az
íróknak, a nyelv művészeinek is gazdag bánya Vas Gereben. Különösen
most, a nyelvérzék hanyatlásának szinte félni lehet, hogy végzetes
korszakában.
Első regénye _A régi jó idők_ 1855-ben jelent meg és feltűnést keltett.
Azontúl sűrűn jelennek meg a könyvpiaczon: _Nagy idők nagy emberek_, a
_Nemzet napszámosai_, a _Pörös atyafiak_, az _Egy alispán_ (a Józsa
Gyuri kalandjai).
Lázasan ír, néha több regényt egyszerre, a compositióra, kerekdedségre
nincs ideje, mindig siet, mindig el van késve a kézirattal s dehogy
törülne abból, ha előnyére is volna a műnek, hiszen a kézirat egy-egy
lapja is pénz (nem elég gazdag ő, úgymond, arra, hogy jó regényt írjon),
sok közbevetett mondanivalóval minden barázdán ki-kitér a nyomból s alig
bírja magát abba visszaerőszakolni.
Regényei folyton rosszabbak, az anyagi viszonyai hasonlóan. Van benne
valami megmagyarázhatatlan. Vállalatai akkor buknak meg, mikor legjobban
mennek, regényeit jól fizetik, de pénze soha sincsen. Barátjai segélyére
szorul s barátjait untalan változtatja.
1867-ben jelent meg utolsó regénye: _II. József császár és kora_,
unalmas, gyenge munka, még nyelve se olyan, mint a többié. 1868 elején
személyesen ment fel Bécsbe, hogy lapját az első delegátióról tudósítsa.
Január 26-án szívgörcsöket érzett s az udvari gyógyszertárba sietett,
hogy rendes orvosságát bevegye. Még el se készült az orvosság,
eszméletlenül összerogyott és egy-két percz alatt meghalt.
A német írók udvarias pompával temettették el a legmagyarabb írót, kinek
nem adatott meg, hogy magyar szavak zengjenek a koporsója fölött.
Tizenhét évig feküdt jeltelenül idegen földben, a bécs-währingi
temetőben, míg végre 1885-ben eszébe jutott a magyaroknak, hogy
föld-anyánk ezt az egy fiát minden körülmények közt visszavárja.
_Mikszáth Kálmán._