Vannak, a kik emlékeznek az illustrált folyamodásra, mely a
főkorlátnokságnál oly nagy hatást tudott eszközölni.
– Ez a vétkem még nem jő beszámítás alá herczegnő; kiskorú voltam, mikor
azt elkövettem.
– Én, ha férfi volnék s erős tehetségem volna hozzá, festő lennék. A
festő a legfüggetlenebb úr a földön.
– Igaz, herczegnő; hanem a leghíresebb festő sem más, mint csupán festő.
Abból nem lesz miniszter. Iróból még lett néha miniszter, szinészből is,
sőt nyomdászból és szabóból köztársasági elnök is, de festőből soha még
eddig.[1]
– Hát mért nem lesz ön iró, szinész, nyomdász, vagy szabó?
– A két utóbbi qualificatio csak Amerikára szól. Szinész nem lehetek a
termetemnél fogva. Hisz a suffiták mindig eltakarnák a fejemet, s az
arczjátékomat csak a zsinórpadon élvezhetnék.
– Az nem igaz, ön nem magasabb nálamnál többel, mint két újjnyival.
Valóban, a mint így szemközt álltak, önkénytelen eszébe jutott a rájuk
nézőnek, hogy ez a két alak nehezen talál a világban ilyen magához illő
más párt. Leonnak most már emelten kellett tartania a fejét, hogy
szembenézhessen azzal, a kivel beszél.
– Marad az iró. Nos?
– Megvallok mindent, herczegnő. A bűnbánó vallomás fele útja a
megjavulásnak. Én épen azon merényleten töprenkedem, hogy eladjam a
lelkemet.
– A lelkét? Kinek?
– Egy igazhitű keresztyén rabszolgatartónak, a «Jerichói Kürt» érdemdús
szerkesztőjének, a ki azt igéri, hogy felváltja a Napoleonomat
Péterfillérekre.
– No, és ön gondolkozik rajta, hogy elfogadja-e?
– Nagyon meggondolom. Herczegnő, én ismerem mindenféle módját a
pénzkeresésnek, mely a törvény által nincsen üldözve: eltagadni az
adóköteles tárgyat a financz elől; elnyerni kártyán a jó barát pénzét;
eladni gavallérosan a vak lovat épszemű helyett; felvenni a diurnumot s
nem dolgozni érte semmit, de mindezek között legádázabb vállalatnak
tartom azt, hogy egy ember előálljon s azt mondja ezer embernek: «nekem
most jutott eszembe valami, a mit én leirok; ti pedig ezeren fizessetek
nekem azért, hogy ezt elhagyom nektek olvasni». Hiszen igaz, hogy mindig
szerettem elbolondítani, a kivel tehettem, de annak mindig én adtam meg
az árát; nem tudom, hogyan szokom meg, hogy az a jó becsületes nép, a
kinek publicum a neve, ezentúl nekem fizessen azért, hogy őt mindennap
elámítom.
– De hát tegye ön az ellenkezőt. Mondjon igazat. Nézze az érem tulsó
felét. A ki egy nagy eszméért küzd, az nem ámítja, hanem vezeti a népet
s ez nemes, magasztos hivatás.
– Leteszem a paizsomat, herczegnő s nem védem magam, ez valóban úgy van.
De épen azt nem tudom, hogy van-e bennem elég erő e nagy hivatáshoz?
Számíthatok-e magamra, hogy megközelíthetek egy czélt, a melyhez háttal
fordulva indulok el?
– Hisz a föld gömbölyű. Ha valaki folyvást nyugatnak tart, egyszer
bizonyosan el jut keletre.
– Tökéletesen igaz, herczegnő, de épen az a kérdés, hogy a hosszú úthoz
lesz-e bennem elég kitartás?
– No és ki fog önnek e kérdésre megfelelni?
– Majd tanácsot tartok elébb a védszentemmel.
– Védszentjével? Gondolja meg ön, hogy én vallásos vagyok, s ha e szóval
tréfát űz ön, úgy kettőt sért meg: a szentet és engem.
– S inkább minden szenteket, mint önt, herczegnő. De Isten őrizze
ajkaimat attól, hogy e szóval tréfáljak. Van egy védszentem, a kit
annyira tisztelek, hogy még imádkozni sem merek hozzá, még invocálni sem
merem. Könyörgetlenül száll le hozzám, mikor kétségek között vagyok.
Látogatása nem álom, hanem «jelenés.» Buzdít, vagy lebeszél, vigasztal
vagy megfedd, s a mit tanácsol, azt követem vakbuzgón. Isten engem!
E szavak alatt a herczegnő érezé, minő hatása van a földi halandók
szemei sugárzatának a mennybeli angyalokra, ha szemeikbe néznek.
– Mi a szent neve? kérdé a herczegnő, a varázs alatt.
Most lesüté a szemét Leon, s nem nézett Rafaela szemébe többé.
Aztán halkan mondá:
– Az egy nőnév.
Rafaela jónak látta végét szakítani a beszélgetésnek.
Az a diadala már meg volt, hogy a sarkasmusokkal vértezett embert
kényszeríté pánczélját letenni s az érzés selyemköntösében jelenni meg a
küzdtéren. De azt még nem tudta, hogy megsebesítette-e őt?
«Az egy nőnév?»
Tehát van egy nőnév, mely egy férfira nézve oly kimondhatatlan, mint a
hithű mozaita előtt az «Úr»-nak neve.
Ez nem kérkedés, ez meghódolás.
Rafaela attól tartott, hogy nem fogja magának megtilthatni, hogy álmában
meg ne jelenjen Napoleon előtt, a hogy e mondta, könyörgetlenül és
tanácsát el ne mondja neki.
Büszkesége talált ki valamit az ellen.
– Madame Corysande, nekünk még ma utaznunk kell; figyelmezteté
társalkodónőjét.
– Én készen vagyok.
Napoleon megcsókolá madame Corysande kezét.
– Kérem, madame Corysande, adja át e kézcsókomat a herczegnő anyjának s
mondja meg neki, hogy ez bucsuzó tisztelgésem. Holnap eltünök e
vidékről.
– Hová megy ön?
– Vagy előre: Európát elfoglalni, vagy vissza: Szent Ilona szigetére.
– Honnan tudja ön, hogy mi anyámhoz készülünk? Kérdé tőle hidegen a
herczegnő.
– Az indulás késői órájáról.
A herczegnő sietett bucsut venni a társaságtól. Atyjának megcsókolta a
kezét és arczát s valamit súgott a fülébe. Azután a másik két nővel
eltávozott.
Tartott tőle, hogy ez az ember minden gondolatját kitalálja; még tán
arra is rájön, hogy ő most azért rándul át anyjához, mert ott egész
éjjel nem feküsznek le, s így meglesz óva attól, hogy vele álmában,
büszkeségének ellenére, találkozzék. Az hadd álmodjék ő róla; de az álom
viszonozva ne legyen.
Aztán arra gondolt, hogy ez az ember mindenesetre meg van már sebesítve.
Az a kérdés, hogy hová fog futni sebével? Ha ki a világba, úgy az
ösztönül fog szolgálni neki, hogy magasra törekedjék: egyik fényes
polczot a másik után elfoglalja; lángészszel, szorgalommal a mindennapi
emberek feje fölé emelkedjék, visszaszerezze a mit ősei elvesztettek;
láthatóvá tegye magát, s ez jó lesz rá nézve. Ha pedig vissza fog futni
sebével az erdőbe: hát jól van, ott majd elzüllik, elpusztul s meg lesz
rajta boszulva az a sok gonosztett, a mit ő követett el másokon.
Negyedóra mulva utban volt a hintó a két hölgygyel Etelvár felé.
A MIT EGY NŐ BESZÉL EGY LEÁNYNAK.
– Ah, a kedves madame Corysande! Comme elle est charmante! Milyen régen
kivántam önt már látni. Önt mindenki magasztalja előttem. Szép tudományú
hölgy. Vous étes mariée? Jamais? Annál jobb. Csakhogy elhoztad őtet
hozzám te «arany fáczán». Az Isten áldjon meg, hová nősz még? fel az
égbe? Hajolj le egy kicsit, hogy megcsókolhassalak! Bohó! Most meg
letérdel. Térden is majdnem oly magas, mint én. No jól van. Elmehetsz.
Veled nincs mit beszélnem. Te nem hallgatsz oda. Eredj zongorázni. Jó
volt a zongorát feltalálni azoknak a számára, a kik nem szeretik a
gondolatokat. Eredj, verd agyon az eszméidet a billentyűkön. Eredj.
Eleget megbámultalak. Majd ha ebédelni akarunk, hivatlak. Itt marad a
kedves madame Corysande. Nos, hogy tetszik önnek ez az ócska kastély?
Ugy-e milyen mesebeli vár? A négy donjonnal a négy szögleten, a falai
mind végig befuttatva repkénynyel. Nem lepte önt meg, hogy az ablakok
mind nyitvák, most szellőztetik a szobákat? A cselédek az udvaron a
szőnyegeket most porolják. Nálunk most van reggel. Mikor ott a hársfák
közül a lemenő nap ide veti sugarait. Ön bizonyosan megteszi a maga
jegyzeteit, kedves madame Corysande. Ön okos, figyelmező hölgy. Nálunk
este kelnek s reggel feküsznek. Ez így van jól. Az éjszakai élet jobb,
mint a nappali. Télen úgy sem nagy a külömbség. Akkor az ember nappal
sem lát mást, mint egy alvó természetet. De nyáron nappal a hőség
kiállhatatlan, az ember izzad, egyik kezével mindig a napernyőt kell
tartania, csak naplement után lehet szabadon lélekzeni. Ha egész nap
szél fú, pedig nálunk mindennap fú, éjjelre lecsendesül. Nappal tele van
légygyel minden szoba; éjjel azok is alusznak. Nappal az ember az egész
világot megkapja ráadásul az ébrenléthez. Minden ember jön, megy, kiabál
körülöttünk, a kire semmi szükségünk nincsen, a ki csak
alkalmatlankodik; éjjel nincs körülöttünk más társaság, csak a mit
magunk válogattunk össze: a többi lefeküdt. Nappal az ember az egész
láthatárt körül látja, s arról, a mit lát, százféle gondolat tódul
kedélyére; olyan gondolat, a mivel nem örömest foglalkozik; éjjel pedig
csak azt látjuk meg, a mit szándékosan meg akarunk lámpánkkal
világítani. Aztán meg fordítva: a ki éjjel alszik, az mintha el volna
temetve. Nem elég, hogy nem lát: még sötétség is van körülötte. Mikor e
sötétségben az ember fölébred, olyan nyomasztó azt tudni, hogy most az
egész világ alszik. Számlálni az ébrenlét alatt az óraütéseket s
elborzadni annál a gondolatnál, hogy most éjfél az idő! Gondolkodni az
ismerősről és az ismeretlenről. Eszébe jutnak az embernek a rémmesék és
Pitaval bűntörténetei. Azoknak az ideje van most. S nem találni meg az
elveszett álmot többé a nyugtalan szívdobogástól. Míg nappal az alvásnál
oly megnyugtató érzés, hogy most az egész világ ébren van; zsibong,
munkál, örül, s ha üt az óra (az én hálószobámban öt ismétlő óra van,
mindegyik három perczczel elébbre igazítva; úgy, hogy minden óranegyedet
ötször hallok elkondulni) akkor a tizenkét óraütéssel is, ha
fölébredünk, az jut eszünkbe: most ül le jól megszolgált ebédéhez az
emberiség munkás része; most áldják milliók az Istent, ki asztalukat
megáldotta; s valahányszor álmunk félbeszakad, mindig megtaláljuk annak
folytatását az ablaktáblák hasadékain beszűrődő napvilág vékony
sugarainál. Ön meg fogná ezt az életet szeretni madame Corysande, ha
gyakran eljönne hozzám. Én kérem, hogy gyakran jöjjön el hozzám. Itt is
marasztalnám, de tudom, hogy nagy szüksége van önre ennek a nagy
gyereknek. Valóságos nagy gyerek! Ez az arany fáczán. Olyan túlhalmozott
minden szépségekkel, mint egy arany fáczán és épen olyan semmi egyébre
nem való, mint ránézni. Ennek az arcza még hetven esztendős korában is
olyan lesz, mint most. Ilyen semmit se kifejező szépség. Akarja ön
látni, milyen voltam én az ő korában? Jöjjön velem, megmutatom az
arczképemet. Barabás festette tizennyolcz éves koromban. Semmit sem
szépített rajta: még a termetet egy kissé vaskosabbra vette. Műértők azt
mondják, hogy ez csak látszat, a fehér öltöny a festményeken a derekat
vastagabbnak tünteti fel. No nézzen ön ide. Ugy-e mennyire nem hasonlít
a mostanihoz? Ne mondjon semmi bókot. Én jobban megvénültem mint
koromhoz illik. S ennek tudom az okait. Sok physicai szenvedést álltam
ki. Egy gyermeket szültem és szoptattam. Egy másikat elvesztettem. Az
rettentő szenvedés egy nőre nézve. Avez vous des enfants? Ah, ah,
pardon. Hisz ön nincs férjnél. Elszóltam magamat. Bocsánat, oly
feledékeny vagyok. De az arczvonások elváltozásának egyéb okai is
vannak. Az arcznak minden izomszálaga egy-egy különnemű indulat
behatására jön önkénytelenül mozgásba, s ez fejezi ki az érzelmet. A
kiknek arcza nagyon fogékony az indulat-kifejezésekre, s érzésein nem
tud uralkodni, annak arczán időjártával egészen megosztoznak a
szolgálattevő izomszálagok, s megannyi jellemző kigyóvonalt örökítenek
meg rajta. Jöjjön csak, kedves madame Corysande, ide a tükör elé: hadd
mutatom meg önnek, hogy lesz a fiatal arczból az indulatok befolyása
által vén arcz. Nézze ön, itt a homlokán, ha erősen figyel valamire, s
homlokizmait felvonja, támad három parallel fekmentes kigyóvonal. Ha
haragot fejez ki, három függélyes vonal fut alá. Ezeket mind diagonálban
érinti az a ráncz, mely a félszemöld integető felhuzásától ered. A
jókedvű nevetés, s még inkább a kritizáló hunyorgatás támasztja a
szemszögletből kiinduló négy legyezőforma redőt. A gúny támasztja ezt a
hármas karéjt az orrczimpák fölött, s a kínszenvedés ezt az
állkapocsszeglettől az ajkszegletig húzódó redőt, a duzzogás a felső ajk
fölött képezi ki az összetörekvő redőcskéket, míg a tetszelgés mély
bevágásokat támaszt az ajkszegletek körül. A fitymálás kifejezése az
egyik arczgödröcskét alakítja át mély árokká s azzal egyúttal fél képűvé
teszi az arczot, míg a sok sírás concentricus ívekkel fogja körül az áll
környékét, végre a gőg megkettőzteti a tokát. Lássa: ez az én arczomon
mind meg van. Mind láttam őket támadni, kifejleni; magam is siettem az
öregbítésükhöz, az által, hogy indulataimon nem tudtam uralkodni. Ezért
mondta azt a párisi híres művész, kivel le akartam magamat
arczképeztetni, hogy lehetetlen az arczomat eltalálni, mert az minden
ülésnél más. Vigyázzon ön magára madame Corysande. E tekintetben
tanuljon Rafaelától. Más egyébben ő neki kell öntől tanulnia. Mert az
egy tudatlan és tudvágy nélküli teremtés. Akar-e ön felvilágosítója
lenni, édes jó madame Corysande?
Ez volt az első pihenő, a hol madame Corysandenak alkalma nyilt szóhoz
juthatni.
Madame Corysande oly megzsibbasztva érzé magát, mint mikor egy
primadonna assoluta meghall énekelni egy másik művésznőt, a ki őt egy
egész olymppal felülmulja. Madame Corysande eddig azt hitte, hogy a mi
az előadási tehetséget illeti, abban ő az utolérhetlen nagyságok közé
tartozik, s ime most talált egy vetélytársra, a kivel szemben a
párbeszéd nem lehet más, mint az egyik fél által tartott, s a másik
által «oui»-val és «non»-nal megszakgatott monolog.
– Ja wohl, duchesse.
A beszélgetés németül folyt, francziával vegyest.
– Ön igen okos hölgy, madame Corysande. De úgyebár, az okosságot nem
adják ingyen? A férfi késő vénségeig tanul, az adja neki a főlényt a nő
fölött, a kit gyermekkorában megtanítanak egyre-másra félig-meddig, s a
mint egyszer bemutatják a világnak, be van zárva a háta mögött a
propylæum: azontúl nem tanul semmit. Könyvtára regény és
travellerirodalom. Kitől tanuljon még valamit?
– Igen herczegnő. Hanem auto–
– Az autodidaxie, akarta ön mondani? (A herczegnő nem engedett neki egy
egész szót végig mondani.) Csakhogy az tízszeres fáradságba kerül s nem
is olyan egyéneknek való, a kik vagy házi munkával, vagy mulatsággal
vannak elfoglalva. Ehhez nagy és erős belső ösztön kell; előszeretet
valamely szakmához, külömben a ferde választás egyoldalúvá, a mindent
összetanulás kiállhatatlan tudákos polyhistorrá teszi az asszonyt. Isten
őrizzen a tudákos asszonytól; a hol az leül, onnan férfi, asszony,
gyerek úgy szalad szét, mintha a pestist hozta volna magával. – Uti
figura docet!
A herczegnő elnevette magát, önmagára mutatva. Olyan kedves volt
egyszerre az arcza, mikor nevetett, a szétkuszált redők mindegyike
harmoniába törekedett jönni egymással.
– Még a leányom is elszalad tőlem, pedig én neki csak javát akarom.
Borzad a prælectióimtól. Igaz, hogy nekem kissé brusque előadásom van.
Nem vagyok cziczomázó. Nem szeret egy helyben ülve maradni mellettem.
– Herczegasszonyom! Talán peri…
– Igen, peripateticus módon (dehogy engedte neki a szót egészen
kimondani). Ez a legjobb tanrendszer. Két hölgy, teszem fel, együtt
sétálgat a parkban. Egy pókháló ötlik szemükbe, melynek központját egy
superbe nagy keresztespók foglalja el. Ott megállnak. Kis idő mulva a
kerekre kifeszített háló egyik szélén egy felényi nagyságú pók jelenik
meg. Félénken közelít a másik felé. Az lábait összehúzva mozdulatlanul
vár reá. A kisebbik pók egyre közelebb jön, tartózkodó rukkolásokkal.
Kétszer-háromszor körültánczolja spirálkörben a nagyot. Annak pedig
nyolcz szeme van; mindenütt rálát. Most egészen közelébe ér. Akkor a
nagy pók hirtelen szétpeczkeli a lábait, mire a kis pók ijedten szalad
le a hálóról és siet elbujni a falevelek közé. Ekkor ön megmagyarázza a
tanítványának: «nézze kedves, ez egy jelenet a pókok házas életéből.
Férj és nő. De itt korántsem a férj az erősebb, hanem a nő. Ez a
hatalmas nagy pók, a kié az egész selyempalota, az asszonyság; az a
félénken közelítő pedig, a kinek a kuczkóban a helye, az az úr. Ha rossz
kedvében találja az úr az asszonyságot, az őt elkergeti, sőt ha
megkaphatja, meg is öli». Erről aztán áttér ön a corollariumokra és
applicatiókra!
– Ah!
– Vagy pedig: együtt ülnek a hímzésnél. Két légy a levegőből egyszerre
lecsapódik a cartonra eléjük. Arról ön alkalmat vesz magának elmondani a
«légy physiologiáját». Csak nem mosolyog ön azon madame Corysande, a mit
mondok? A légy alkotása a legfenségesebb tanulmány. Az egy kiváltságolt
lény a világon. A teremtés remeke! Ha az ember azt mondhatja magáról,
hogy ő a világ «ura», úgy a légy elmondhata, hogy ő a világ «úrnője». S
ezt ön megmagyarázza neki.
– De herczegnő! Én nem tudok semmit a légy physiologiájáról, kiálta fel
elszörnyedve madame Corysande.
– Ah menjen őn! Ön tudja azt nagyon jól! De hát miről beszélünk? Lehet-e
botanikát tanítani a hím és nő ismertetése nélkül? Van valami haszna az
ismeretlenségnek? Tudatlanságban kell-e nevelni a leányt, hogy jó
erkölcse legyen? S csak addig kell-e tartani a jó erkölcsnek, a míg az
ismeret megjön? Ez a tan érhet valamit a munkás polgárosztály
leányainál, kik, ha szépek, sok csábnak vannak kitéve, s azért nekik
jobb férjhezmenetelükig nem tudni semmit, a mi női hivatásuk
physiologiai oldalát illeti; férjhezmenetelük után pedig őrizheti őket a
férj, kihez az élet minden phasisában hozzá vannak varrva. De miért
tartják rejtve a természet megtudásra méltó titkait azon körök leányai
előtt, mikben a rang, gazdagság, megszokás a mindennapi csábokat
lehetetlenné teszi; s a kiknél az ismeretlenség nem biztosítja örök
időkre a női erényt, mert később a férj és nő egészen külön sphærában
élnek; s a nőnek mégis mindig minden esetben szilárdnak kell maradnia?
Mit használ egy herczegkisasszonynak nem tudni azt, a mit megtudni
veszedelmes egy polgár leánynak? És elvégre is a női erényt nem az
ostoba ártatlanság őrzi, hanem a bennszületett szívbeli büszkeség. Egy
polgárleány is lehet diadalmas minden csáb ellenében e szívbeli
büszkeséggel, s ennek hiányával lehet egy herczegnő is luxuriöz. Daphne,
a nympha, meg tudta védeni női büszkeségét az erdőn maga a «Nap»
ellenében: míg Danae, a királyleány, a zárt kastélyban, még csak az
aranyeső ellen sem.
Madame Corysande mégis csak kiváncsi volt rá, hogy mi lesz mind ennek a
vége?
– Madame Corysande, kérem önt, nehogy azt higyje, hogy én itt száraz
pædagogiai vitát akarok önnel előidézni. Én, mint anya beszélek önhöz,
saját leányom fölötti aggodalmaimban. Nem vagyok én túlfeszitett agyú.
Ámbár nem volna csoda, ha az eszem összezavarodott volna azok miatt, a
miket szenvedtem. Mert nem a csapás nagysága teszi a szenvedést nagygyá,
hanem a fogékonyság annak átérzéséhez. Gondolja meg ön, hogy a
legnagyobb boldogság küszöbén álltam, a mi egy nőt idvezít; s akkor egy
könynyelmű, oktalan tett: egy pohár hideg víz, egy nyitott ablak, talán
egy felhevülés, örökre megfosztott egész várt paradicsomomtól. Mert
engemet is tanítottak tánczolni, zongorázni, festeni, öt nyelven
beszélni, öltözködni; hanem arra nem tanítottak, a mi a nő életében a
végczél: hogyan kell nem lenni gyermekgyilkosnak?
Madame Corysande homloka kezdett verejtéket izzadni. Sejtette már, hogy
hová megy ki ez az értekezlet.
– Avez vous des enfants?
– Még mindig nincsenek, herczegnő. Felelé madame Corysande eczetesedni
kezdő kedélylyel.
– Az baj. Mert így nagyon körülményesen meg kell önnek mindent
magyaráznom. Lesz ön szives velem az olvasószobámba jönni?
Kénytelen volt vele.
Az olvasószoba az emeleten volt, épen azon terem fölött, a melyben
Rafaela zongorázott. Felhangzottak onnan alulról a változatok, a miket
Chopin ábrándjaiból játszott.
A kastélyban már meggyújtották a lámpásokat, minden terem ki volt
világitva. A legtöbb szobának nyitva volt hagyva az ablaka, s azon
keresztül az éjjeli lepkék minden fajai tódultak be körülrepkedni a
lámpásokat; néha egy-egy denevér is besuhant, a maga zegzugos röptével
bekalandozva a világos termet. A herczegnő nem félt attól. «Ezek az én
fecskéim», mondá.
Künn a ligetben hangversenyeztek az éj dalnokai: a csalogányok.
Gyönyörű éjszaka volt, a hold végig sütött a szobákon, a lámpáktól
vetett sárga árnyékokat ezüstkék árnyékokkal kettőztetve.
A herczegnő rendeletet adott komornyikjának, hogy a reggelit
mindkettőjük számára vigyék fel az olvasóterembe. Rafaelának nem kell: ő
nem szokott reggelizni (t. i. este).
Madame Corysande is elengedte volna azt a reggelit, mert elébb is egy
tojást kellett meginnia nyersen, aztán még theát kapott, a miről nem
tudta kitalálni, hogy ambra van-e benne, vagy ánizs? azután egy
csigahéjalakú csészében valami gyanús rezgő anyagot kellett leküzdenie,
a mi alighanem héjastól összetört kerti csigák kocsonyája lehetett, s
mellé pirított kenyérszeletkék vártak reá, mik meg voltak kenve
valamivel, a mi erősen gyanús volt arról, hogy azt valaha tengeri pók
rejtegette csontkarjaiban.
A herczegnő leeresztette az ablakok elé a függönyöket. A tudományos
értekezéshez nem volt szükség az éjjeli lepkékre.
Gyönyörűen berendezett könyvtár volt ott: de ijedelem fogta el madame
Corysande szivét, a mint a könyvek sarkán a czímeket kezdé olvasgatni.
Ez neki igazán «étrange» irodalom!
A herczegnő legelső ismertetésül kiválasztott számára egy boncztani
atlast, melynek a legelső felnyitására madame Corysandeot az ájulás
kezdte kerülgetni. Nem! Soha rézmetsző vésűje rettentőbb működésre nem
használtatott fel, mint ezeknél az ábráknál.
A herczegnő magyarázott. Madame Corysande kékült-zöldült.
– Mert lássa ön, madame Corysande, szólt a tudományos magyarázat közben
a herczegnő: a mi nőnevelésünknek halálbűne az, hogy a leányoknak csupán
a szellemi kimívelésére gondolunk, s a testet, az állatot elmulasztjuk
rendeltetéséhez megfelelőleg kifejteni. Ezen mulasztás következményei
aztán a boldogtalan házasságok. A physica erősebb az ethicánál. Erény és
erkölcs vele születik a nővel: azt nem kell neki tanítani; de az
életszervezet ismeretét: a belső organismus csodálatos összműködését
kell vele megismertetni. Látja ön, mivé lettem én a miatt, hogy ez
ismereteket annak idejében megszerezni elmulasztottam? A világból
száműzött halott. Hasonló sorstól szeretném megmenteni egyetlen
leányomat. De neki hiába beszélek e tárgyról. Ő egy rigó! Figyelni sem
tud előadásomra, mindig kaczag rajta, s ha öt perczig magyarázok neki
valamit, felugrik és elszalad. Azért nagyon szeretem, hogy önnel
beszélhetek. Én önnek magyarázok meg mindent, s ön aztán enseigneolja
Rafaelát. De talán nem is kezdtem eléggé a dolgok alpháján? Ismeri ön a
nőalkat strukturájának alapzatát? Nem? Akkor én mutatok önnek egy
nőalakot a maga primitiv valóságában.
– Dieu! Rezzent fel galvanizáltan madame Corysande: Une dame sans
habits?
A herczegnő egy szekrény elől félrehuzta a függönyt.
Attól aztán, a mit abban látott, nem elpirulni, de elsápadni volt oka
madame Corysandenak. Az az asszonyság egy csontváz volt.
E látványnyal találkozni különben sem minden emberre nézve kellemetes;
de a mi madame Corysandera nézve még behatóbbá tette az élvezetet, az,
hogy neki a női csontváz minden egyes porczikájának rendeltetését,
előnyeit, hátrányait apróra végig kellett tanulmányozni, s ha
elfordította a fejét, akkor azt még egyszer megmagyarázta neki a
herczegnő. Kitanult boncztanár volt!
Soha még harangszó oly szívből üdvözölve nem volt, mint a tíz órai, mely
a misére jelt adott s félbeszakítva az előadást, madame Corysandenak e
spanyol inquisitori tortura alól felszabadulást hozott. A herczegnő
ájtatosságát a tudományos szenvedély sem csorbítá meg.
– Menjünk most a kápolnába; szólt helyretéve természettani könyveit, s
imakönyvét keresve elő, a mi azon gyönge reményt gerjeszté madame
Corysandenál, hogy talán már most a prælectió be van fejezve.
Rafaela herczegnő nyitott be az ajtón; de csak a fejét dugta be rajta,
előre bocsátva a tudakozó kérdést.
– Csak ketten vannak önök, vagy hárman?
– Csak ketten! mondá a herczegnő, a csontváz elé húzva a szőnyeget. Te
Loripapagály! Csak két szót tud, s azért azt hiszi, hogy beszélni tud.
Rafaela bejött s malitiosus nyájassággal kérdé madame Corysandetól:
– Nos, hogy tetszik önnek anyám könyvtára?
– Rettenetes szép.