– Au contraire! Nekem épen az a kifogásom a «Kürt» ellen, hogy nagyon is
szelid, hogy igen kiméletesen bánik ellenfeleivel. Nem fejt ki elég
zélust.
Ez már sok volt! Azon vád által, hogy a lapja goromba, csak megtisztelve
érezte magát Kolompi úr; de az a vádpont, hogy ellenfeleihez nagyon
szelid, minden védelmi eszközeihez nyulni kényszeríté. Kereszttűzbe
jutott. Napoleon öcsém ellen csinált arczvonalt.
– Én úgy hiszem, szólt, a kötelesség teljesítését érző harczfi
buzgalmával, hogy én a szent ügy elleneseinek mindenkor a
legkiméletlenebbül meg szoktam mondani az igazat.
– Igazat! Mit ér az? Igazat mondjanak a papok, mikor prédikálnak, igazat
mondjanak a rabok, mikor vallatódnak; de igazat ne mondjon egy ujságíró,
a ki előtt egy magas czél lebeg. Kinyomtatni csupán azt, a mi igaz,
annyi, mint gyertyával világítani meg a holdat. – «Gyanusítsunk!» mondá
a nagy Széchenyi. Hát a derék Albufeda mit mond «De insidiis» czímű
könyvében a 456-ik lapon: «ha ellenfeled rossz ember, fogd rá, hogy
bűnös; kétségtelen, hogy vagy elkövette már azt a bűnt, vagy el fogja
követni, sőt ha rá fogod a bűnt, melyet nem is akart elkövetni, miután
már rá van fogva, kedvet kap hozzá.» Ez volna a «Kürt» jelszava,
programmja. Így kell elbánni az igaz ügy elleneivel. Ráfogni. Kitalálni
titkos bűneiket. Ha tagadják, annál gyanusabbak. A hívek nekünk hisznek.
A prépost hahotával kaczagott. A herczeg pedig egy arczvonását sem
mozdítá. A hírcsinálás mestere kétkedve nézett hol a nevető, hol a
komoly arczra, mérlegelve, hogy mi ebben a tréfa, mi a valóság?
Szerencséjére még egy vendég érkezett: a számtartó.
A derék úr kezeit dörzsölte, mert odakinn hideg volt, s ő a keztyűt csak
a szobában szokta felhúzni, ha hölgyek vannak jelen. E kézdörzsölést
Kolompi úr buzdító biztatásnak vette.
– Jöjjön tekintetes úr, az Isten áldja meg; legyen védelmemre. Nézze,
bántják a «Kürtöt».
Számtartó úr megnyomta az orrahegyét a mutatóujjával s kimondá a tábori
jelszót.
– Éljen a «Jerichói Kürt!» Isten tartsa meg sok esztendőkig!
– Ime, itt van egy hű olvasóm! szólt Kolompi úr, belekapaszkodva az
újérkezett karjába. Minden semestrisben ő az első előfizető a nagy
könyvben.
– Még pedig lelkiismeretes olvasó: a ki elolvassa a hírlapot egész
odáig, hogy: «Nyomtatta Gyurián és Bagó». A «Jerichói Kürt» igen jó lap!
A legjobb lap valamennyi között.
– Hát a többi lapokat is elolvassa a számtartó úr? Kapczáskodék a
prépost.
– Nem! kérem. A pogánylapokból csak az ujdonságokat olvasom, s onnan
mondhatom, hogy a «Kürt» valamennyi fölött áll, mert abban minden nap
találok olyan ujdonságokat és kiváltképen táviratokat, melyek semmi más
lapokban nem észlelhetők.
Kolompi kissé meghőkölt. Ez sok lesz a jóból. Ő tudta, hogy az
ujdonságait kilencz más lapból szokta kiollózni, s a táviratokból a jó
publikumnak a tegnapi sütést válogatja, hogy meg ne ártson. Akármi egyéb
magasztalásra készen volt, csak erre nem.
Pedig a nagy œconomnak nem természete az ironizálás. Ő mindig egyenesen
beszél. Illustratiókkal is szolgál a kétkedőknek.
– No hát nem a «Kürt» hozta legelőször, hogy «Rothschild megvette
Palæstinát s a zsidó nemzetet mind az egész világból oda fogja
összegyüjteni?» – Hát azt, hogy «Bismarcknak három fia – az egyik
Franciscanus, a másik Dominicanus, a harmadik Templarius baráttá lett.»
– Ah! kiáltá fel elbámulva a szerkesztő, Templarius! (Ez mégis sok
volt.)
– A hogy a következő lapban meg lett adva a felvilágosítás. A
Templariusok rende helyreállíttatott s vagyonaik visszaadattak.
Ezt csakugyan nem olvasta a saját lapjában Kolompi úr.
A prépost arcza már kezdett lilaszínre válni a sok nevetéstől: Kegyelem!
kegyelem! Ne mondjon többet ilyet, mert megszakad bennem valami.
A derék gazdatiszt pedig egészen komolyan értette, a mit mondott.
– Ime a legujabb számban is, a mi csak épen most érkezett, egész
csoporttal vannak a meglepő hírek, melyek más lapokban nem találhatók.
«Monacoban kiütött a forradalom.» – «Az ashantik fenékbe fúrták az angol
hajóhadat.» – «Nena Sahib angol peerségre emeltetett.» – «A három északi
nagyhatalom elhatározta a törökök kiűzetését Európából. Konstantinápoly
a pápa leendő székhelye.»
– Per amorem Dei! – ne mondjon többet! könyörgött a kaczagó főpap; míg
Kolompi úr, kezét szája elé téve, bámult és a fejét rázta.
– Ez mind itt van nyomtatva. Kérem! szólt a számtartó, előhúzva zsebéből
a «Jerichói Kürt»-öt. Tessék. Itt van. De nini! Még több is van itt! A
mit még észre sem vettem. Egy távirat Rómából: «Timót etelvári prépost
excommunikáltatott, oka a veres nadrág.»
– Apátok lelke! szörnyedt fel a főtisztelendő úr, minden tekintetről
elfeledkezve.
– Itt van; mondá a számtartó, eléje tartva a lapot. Nyomtatva van.
– Az nem lehet! – kiálta felvillanyozottan Kolompi úr. Az nincs az én
lapomban! Ezt a számot én magam revideáltam.
– Pedig íme itt van.
– Hogy történhetik ez?
– Uraim! szólt megnyugtatólag Napoleon öcsém a felháborodott hívekhez.
Mondok egy szót. Van itt egy másik példány is a «Jerichói Kürt»-ből. Ő
herczegsége példánya. Künn fekszik az olvasóteremben, hasonlítsuk vele
össze.
Ez az indítvány praktikusnak látszott; az egész társaságot izgalomba
hozta. – A herczeg arczán szelid mosoly kezdett feltünni.
– Megengedi kegyelmes uram, – szólt Napoleon, hogy a komornyikot
elküldjem a lapért?
A herczeg helyeslően inte, Napoleon a csengetyűvel jelt adott.
– Hiszen közülünk is elhozhatná azt valaki az olvasóteremből,
serénykedék Kolompi úr.
– Nincs még az olvasóteremben, sugá fülébe Napoleon öcsém.
– Hát hol van?
– A konyhában odafenn.
– A konyhában?
– Nem mintha főzni tanulnának belőle, de mivel oly illatos festékkel van
a lap nyomtatva, hogy a herczeg egyszer azt mondta rá: «ennek a lapnak
oly szaga van, mint egy új koporsónak,» s azóta elébb mindig kiterítik a
kemenczére száradni.
De már ezt nem hitte el Kolompi úr. Pedig ez az egy kivételképen igaz
volt. A visszakerült hirlap még azon meleg volt, mint a most sütött
zsemlye.
A herczeg arczvonásain mind jobban erőt vett a mosoly, a mint a most
bekövetkező, hogarthi irónra méltó jelenetet végig nézte. A megdöbbenés,
az elbámulás, az elszörnyedés torzalakító kifejezéseit e különféle
arczokon. A prépost nyitva maradó szájába befulladt a kaczaj, a
számtartó álla leesett, szemöldökei pedig felszaladtak; Kolompi úr
beledugta a fejét az incriminált hirlapba, minden arczvonását az orra
körül iparkodva összegyüjteni; míg Napoleon öcsém maga igyekezett a
legnagyobb rémületet kifejezni, fejét két válla közé húzva s haját az ég
felé borzolva.
– Ez hamisítvány!! Ez utánnyomás!! hangzék fel minden oldalról.
– Felonia! Stellionatus! Larvatus! szólt szerencsétlenkedve Kolompi úr.
– Sőt misdemeanour! hajszolta tovább Napoleon öcsém.
– Igenis az! Ime itt van egy utánnyomott lap! Kiálta felragadva a corpus
delictit Kolompi úr. Itt az elvitázhatlan tény! Kegyelmes herczeg én
kötelességemnek tartom az esetet kegyelmességednek, mint a vármegye
kormányzójának feljelenteni.
A számtartó megrántotta az atilláját hátulról s fülébe sugott.
– Ezt a szolgabirónak kell feljelenteni; az első instantia.
– Igen, uram, Zárkány Napoleon! Én kivánom, hogy szigorú inquisitió
tétessék rögtön ezen mis – izé – angolnevű czudarság felett.
– In flagranti? In facie loci? Biztatá őt a fődeliquens.
– De talán mégis nem illenék itt a kegyelmessége színe előtt. Okoskodék
Dumka úr szerénykedve.
– A törvény nem ismer személyválogatást, szólt a hivatalos tekintély
szigorú hangján Zárkány Napoleon, s tudta arczával jelezni, hogy mikor a
szolgabiró hivatalosan működik, akkor a főispánja is csak «közönség»,
vagy «tanú» – czím nélkül.
S hogy tökéletes legyen az illusió, a herczeg is letette kezéből a
szivart, a mire épen rá akart gyújtani, s a helyett az égő gyertyákat a
komornyikkal az iróasztalra helyeztette, az ott mindig középütt álló
feszület mellé.
Zárkány Napoleon helyet foglalt az iróasztal mellett, s elkezdé a
benevolumot magán a komornyikon, azután került a sor a számtartóra, majd
a publicistára, végül a prépostra. A három elsőnek a hitet is le kellett
tenni. Mindegyiknek el kellett mondani, hogy híják, hány esztendős,
nős-e vagy nőtelen, micsoda vallású, volt-e már befogva, be van-e
himlővel oltva? Azután következtek a keresztül-kasul vallatások, mely
műtét között olyan furcsa kérdések merültek fel, hogy az embert szinte
kivették volna a sodrából, ha meg nem lett volna felőle győzödve, hogy
ezek mind a nagyon bonyolult bűneset kiderítésével függnek össze s egy
organicus egészszé fognak képződni az ügyes vizsgáló biró kezében.
Napoleon öcsém inquisitori hitele meg volt állapítva az által, hogy e
hallatlan cselszövényt úgyszólván megérezte.
A komornyik reszketett és vallott.
– Mikor szokott fölkelni? – Hát a Babette? – Együtt szokták önök olvasni
az újságot? – Mikor hozza ön el a lapot a postáról? – Mit keres ön
ugyanakkor a kocsisnénál? – Melyik korcsmába tér ön be útközbe? – Szokta
ön a miláreszeket valami papirba takarni, a miket innen kivisz?
A számtartó izzadt és vallott.
– Mikor volt ön az aradi vásáron? – Milyen hirlapba volt takargatva az a
kalap, melyet ön a divatárusnénál vett? – A teinsasszonynak vette-e azt
a kalapot, vagy másnak? – Kik voltak azok, a kikkel ön Pestig utazva, a
waggonban egy kiterített plaiden egész éjjel ferblizett?
Következett Kolompi úr.
– Ön a lap szerkesztője? – Meg mer rá esküdni? – Hogy híják a
munkatársait? – Szoktak-e azok valamikor valamit más hirlapokból
kiollózni? – Olvassa-e ön néha lapját? – Mely napjain a hétnek? –
Szokott-e osztrigát enni? – Hol? – Miért ott? – Kik jönnek ott össze? –
Emlékezik-e ön arra a dominóra, a ki önnek a mult hushagyón a Neue
Weltben azt súgta: ismerlek? – Mi összefüggése van ennek a
szabadkőmivesek ismertető signaculumaival? Kikkel játszik ön calabriast?
– Nyerni szokott-e vagy veszteni? Hány előfizetője van, mikor sok van?
Végül jött a prépost; az haragos volt, alig akart deponálni.
El kellett mondania egész életrendjét, szokásait, tapasztalatait, a mi
nem ment minden makacskodás nélkül.
Azután következett a szembesítés.
– Komornyik! ismeri ön ezt az urat? – Szokott adni önnek borravalót,
mikor elmegy? – Mi oka lehet, hogy nem ád? – Kolompi úr! – Mi czélból
érkezett ön e kastélyba? – Honnan ismeri ön a jelenlevőket? –
Tisztelendő úr, ismeri ön ezt a két urat?
Végre kiderült, hogy együtt és külön-külön ismerik és kivétel nélkül
jeles és feddhetlen egyénekül ismerik egymást a tanúk, mely előzmények
után az is constatálva lett a tanuvallomások által, hogy Dumka úrnak a
«Jerichói Kürt»-jében egészen más tudósítások foglaltatnak, mint a
melyek a herczeg és a prépost példányaiban feltalálhatók.
Az egész benevolum alatt a herczeg tekintete egyre derültebb lett; néha
eltakarta zsebkendőjével arczát. Doktor Barbo nyugodt lélekkel
csomagolta össze gyógyszereit, a mik fölöslegesekké váltak.
Mikor aztán az egész benevolum be volt fejezve: a tanúk mind aláirták a
jegyzőkönyvet. Megvan.
Már most tessék a jegyzőkönyvet hitelesíteni, szorgalmazá Napoleon
öcsémet Kolompi úr.
– Én-e?
– Igen hát! mint vizsgálattevő szolgabiró.
– Az ám. De én már nem vagyok szolgabiró. Még tegnap beadtam a
lemondásomat ő kegyelmességének.
– Hát akkor miért vallatott az úr itt bennünket? Förmedtek rá egyszerre
hárman is.
– Önök maguk kivánták s tőlem nem kérdezték, hogy mi vagyok?
– Szörnyüség! sopánkodék a számtartó; még meg is esküdtetett s
kivallatta velem, hogy volt a szalmakalap!
– Tőlem meg az előfizetők számát is kivette, a mit sohsem tudott meg
tőlem senki.
– S még kikérdezett, hogy egyedül ebédelek-e, mikor magam vagyok! veté
szemére az egyháznagy.
– Én már azt hittem, hogy akasztani visznek; jajveszékelt a komornyik.
A herczeg pedig nevetett. Ritka jótétemény volt rá nézve az. Egy neme a
gyógyulásnak. Olyan volt, mintha egy halott elevenülne meg, mintha egy
márványszobor venné fel élő mintája eleven kifejezéseit.
– De én viszem a dolgot a miniszterium elé. A nyilvánosság foruma elé
adom. Interpellálom a kormányt. – Tüzeskedék Kolompi úr, hatalmába
kerítve a jegyzőkönyvet.
A herczeg inte komornyikjának, hogy csillapítsa le a felháborodott
tengert, nem olajjal, hanem pálinkával, ki aztán sorba kinálta az
uraságokat, a chartreuse zöld-arany nedvével.
A szesztől még nagyobb bátorságot kapott Kolompi úr. Ivott, kalácsot
evett és interpellált.
– Majd én jövök most Napoleon urat kivallatni!
De a herczeg félbeszakítá e vállalatát. A nevetés elmult arczáról.
Nagyot sóhajtott: szíve könnyebbülten vert utána.
– Kolompi úr! mondá, jöjjön be velem kabinetembe.
Kolompi úr e szóra békét hagyott Napoleonnak, chartreusenek és
kalácsszeletkéknek s követte a herczeget kabinetjébe, melynek ajtaja
bezárult mögöttük.
A künnmaradtaknak Napoleon öcsém néhány szóval röviden elmondta a
meghamisított lapok történetét, hogy nyomatnak a dancsvári
posta-casinóban Dumka úr példányaiba extra-táviritokat. Dumka úr maga
nevetett rajta legjobban. Elismerte, hogy erősen megtréfálták. Napoleon
öcsém viszont szavát adta neki, hogy a tréfát nem fogják tovább űzni s
ezentúl Dumka úr a «Jerichói Kürt» sajtóterményeit egész természetes
savanyúságukban fogja élvezhetni minden szőlőczukor és spiritusz
hozzákeverése nélkül. S ezzel szent lett a béke. Falun nem szoktak az
emberek a tréfáért sokáig haragudni.
Nem sokára visszatért Kolompi úr is a herczeg kabinetjéből egyedül.
Nagyon komoly és fontos arczot igyekezett csinálni. Kezet szorított
Napoleon őcsémmel. Azt mondta neki, hogy mégis meggondolta a dolgot. Nem
fogja az utánnyomatot hivatalosan üldöztetni, sem egyéb lármát ütni
belőle. A dologba könnyen magas állású személyek is belekeveredhetnének;
ha nagyon firtatnák a mozdító erők kútfejét, még internationalis
kérdéssé fajulhatna el e sérelem; lehet, hogy maga a walesi herczeg is
compromittálva lenne általa, s az mégis az angol trónörökös, s Anglia ez
idő szerint barátságos nagyhatalom; loyalis embernek magánsérelmeit alá
kell rendelni magasabb állami tekinteteknek; azért kéri is a jelenlevő
urakat, hogy tartsák e kényes természetű felfedezést titokban.
Azok meg majd a fejük tetején ugrottak ki az elfojtott nevetésvágy
miatt.
Napoleon öcsém aztán csak azért se mondta el neki, a mit már azok
tudtak. A többieknek sem esett meg rajta a szive. Az már a rurális
gyönyörűségek közé tartozik: lóvá tenni az ujságirót.
Kolompi urnak pedig hát igen nemes intentiói voltak Napoleon öcsém
irányában. Karjába ölté karját s félrevonta magával az ablakhoz.
– Ön tehát elhagyja a megyei pályát? kezdé a belekötést; nem is az ön
tehetségeihez való az. Önnek a magasabb politikai küzdtért kell
választania; ott az ön carriereje.
– Igaz a! szólt Napoleon öcsém felsóhajtva. Csak akadnék olyan mesterre,
a kinél az inasesztendőt kitöltsem.
Kolompi megszorítá a karját s protektori hunyorítással sugá:
– Itt vagyok én. Rég szándékom új fiatal tehetségekkel felfrissíteni a
lapomat.
– Igazán? szólt Napoleon gyermeteg örvendezéssel. Befogadna a műhelyébe
úgy holmit tenni-venni? Aztán nem vernek meg, ha sok papirost elrontok?
Mi lesz a kötelességem? Nekem kell-e a sajtóhibákat bele csinálni a
lapba? Csak arra kérem, hogy a kis gyereket ne ringattassa velem, mert
azt nem szeretem.
Kolompi úr aztán megnyugtatta; először is: kis gyerek nincs a háznál,
azután meg nem physicai működés végett hanem szép tolláért akarja őt
megnyerni.
– Az igaz, hogy nagyon szép toll; szólt önelégülten Napoleon öcsém.
Magam lőttem azt a darút a töbörcsöki pusztán.
Kolompi úr sietett felvilágosítani, hogy nem a kalapja mellé dugott
tollról van szó, hanem az irótolláról: melyre Napoleon öcsém ismét
becsületes őszinteséggel bevallá, hogy biz az ő irótolla olyan csunyát
fog, mint a macskakaparás; de e scrupulusa nagy rögtön el lett
enyésztetve Kolompi úrnak azon felfedezése által, hogy valamennyi híres
publicistának mind fertelmes calligraphiája van. Végre észrevette
Kolompi úr a mókázást: akkor hátbavágta Napoleont s azt mondta neki,
hogy beszéljen vele komolyan. Ő mint vezérczikkiró főmunkatárst akarja
őt lapjához szerződtetni, egyenesen azon kifejtett nézetek miatt, a
miket az imént közrebocsátott. A ki annyira érti in theoria, hogy mint
kell az ellenséggel elbánni, annak in praxi még jobban kell érteni.
Erre aztán Napoleon öcsém egyszerre igen komoly arczot öltött és kezet
adott rá.
– Ha az igaz ügyért kell küzdeni, akkor szivesen felajánlom szerény
tehetségeimet.
Ez már okos beszéd s beillik egy kezdő képviselőjelölt programmjába.
– Aztán illő díjazás is jár vele: a «Jerichói Kürt» havonkint kétszáz
forintot fizet.
– Ah, az nagyon sok lesz! szabadkozék Napoleon öcsém. Hisz annyi
fizetése egy alispánnak sincs. Ha azt megtudják, minden szolgabiró ott
hagyja a hivatalát, elmegy ujságirónak, s időjártával annyi lesz a
lapszerkesztő Budapesten, mint Nagyváradon a gubás.
Kolompi úr sietett őt megnyugtatni, biztosítva a felől, hogy van
gondoskodva róla, hogy a fák bele ne nőjenek az égbe, s magában
megbirálta ezt az együgyű falusi talentumot, a ki elég naiv, ki nem
találni, hogy a számára felajánlott havidíj a herczeg grácziájából
kerül; ki mind kettőjük patrónusa, de ki jót tenni csak kerülő úton
szokott, álczázva, idegen kéz által. Pedig bizony Napoleon öcsém azt is
kitalálta már, hogy ez a havi kétszáz forint a herczegnek alighanem
ötszázba kerül; mert Kolompi úrnak csak le kell belőle destillálni a
maga provisióját.
– Áll az alku!
Kolompi úr aztán sietett a jelenlevőknek egyenkint bizalmasan elmondani,
hogy milyen jó acquisitiót csinált. Viszi Napoleont magával. Most kell
már majd a «Jerichói Kürtöt» megnézni!
Az ifjú Zárkány pedig azt sugta az orvosnak:
– A herczeg tehát azt akarja, hogy menjek el innen.
– Mert az önre nézve jobb lesz. (Az orvos, ha olyan emberre akadt, a kit
szeretett, Demosthenes volt, tudott beszélni.) Rá nézve pedig rosszabb.
Ön mindig földerítette. De a herczegben nincs semmi önzés.
– Majd gondoskodom a mulattatásáról ezentúl a «Jerichói Kürt» utján.
– Ah – a legunalmasabb lap a világon!
– Majd mulatságos lesz az, csak egyszer én kapjam a hónom alá a dudáját.
A befejezés nem váratott magára, mely minden családi vígjátéknak a végét
képezi, t. i. az ebédre meghivó szózat. A herczeg előjött kabinetjéből,
karján vezette Rafaelát, ki mindig maga szokta atyját az asztalhoz
meghívni. Az urak sorfalat képezve üdvözlék a közöttük ellebegő tündéri
jelenséget, ki a viszonzás alatt egy észrevevő pillantást vesztegetett
el Napoleon öcsémre. Az urak rangfokozat szerint követték őket az
étterembe, hová a tulsó lakosztályból madame Corysande és Livia
kisasszony is megjelentek. Az asztalnál mindenki megtalálta a saját
nevét a terítéken, tudta hova üljön. Az asztalfőt Rafaela herczegnő
foglalá el, jobbján ült a prépost, balján a herczeg; áttellenben az
asztal végén Napoleon a két házi hölgy között.
– Az urak olyan sokat nevettek ma, szólt Rafaela szomszédjához.
Felhallatszott hozzám az emeletbe.
– S ő kegyelmessége is osztotta a jó kedvet; mondá az orvos.
– Oh az Isten áldja meg, a ki őt felderítette, szólt Rafaela, gyöngéd
kézzel simítva meg atyja homlokát, mintha azt akarná, hogy soha se
legyenek azon e búskomor ránczok.
– De ne áldja meg! sietett ellenvetni páter Timót. Mert a mi rovásunkra
történt. Mindnyájunkból komédiát csinált megint, még belőlem is!
– Kicsoda?
– Hát ki más, mint ő keme ott ni! Az én antipodesem.
Napoleon szembeszállt a váddal.
– Miért ellenlábas páter Timót?
– Azért, mert ön mindig hazudik, én pedig mindig igazat mondok.
– A mi bizony nagy virtus, mikor az embert az ornatus megvédi az
igazmondás minden kellemetlen következményeitől.
– Ecce! szólt a prépost felserkenten: ez igaz volt. Lám, nekem tud
igazat mondani.
– Mert ön is igazat mond nekem.
– Holott ezer embernek sorba tud hazudni.
– Mert ezer ember is sorba teszi azt velem.
– Tehát a ki önhöz igazlelkü, ahhoz ön is tud hű és igaz lenni?
– Bizonyosan.
– Mindenkihez? Utriusque sexus?
– Ad internecionem! – Bizonyítson mellettem, drága jó madame Corysande!
Mme Corysande olyan jó volt, hogy azt mondta rá: «igen!» A min aztán a
prépost nagyon nevetett, madame Corysande pedig elpirult.
Rafaela pedig fogta a kis arany sóhintőt az étszerei zsámolyáról, annak
a hegyes nyelével felírta e szókat a menulap tiszta oldalára: «utriusque
sexus» – «ad internecionem». E szavakat majd ők Liviával, egy szótár meg
egy nyelvtan segélyével ki fogják hieroglyphozni s megtudják belőle,
hogy az első azt teszi, hogy «mindkét nembeliekhez», a másik pedig azt,
hogy «halálnak haláláig!»
Napoleon öcsémnek a figyelme az egész ebéd alatt teljes mértékben madame
Corysandenak volt szentelve. Őt igyekezett mulattatni. Baloldali
szomszédnéját, Livia kisasszonyt alig tüntette ki egyébbel, mint hogy a
poharát obligat udvariassággal néha-néha megtölté.
Ebéd után a társaság átvonult a társalgó terembe. Rafaela herczegnő
ismét atyja karján, Napoleon öcsém madame Corysandeot vezette.
A társalgó terembe érve azonban, egyszerre szemközt találta magát
Rafaelával. A herczegnő kereste őt.
Rafaela, két kezét egymásra téve, megállt Napoleon előtt s azt kérdezé
tőle:
– Ön szolgabiró?
– Nem többé herczegnő; már leköszöntem.
S miért tette azt?
– Diplomatiai cselfogásból. Megelőztem vele, hogy a közgyülés letegyen.
– S mit fog ön most kezdeni?
– Beállok valami uriházhoz lengyelnek.
– Mi az?
– Az egy fölöttébb szükséges ember egy magyar háztartásnál, a ki a házi
urral együtt vadászik, az asszonyságot mulattatja, a jó boroknak
becsületére válik, pótolja a családban a tékozló fiú helyét, este a
whistpartiet kiegészíti, nappal siratja a hazát, a becsületért
megverekszik, beszél francziául, úgy hogy csak maga érti, s nem
haragszik érte, ha az ismeretlenek grófnak czimezik.
A herczegnő e tréfás őngúnyt e szemrehányással feddé meg:
– Önt Napoleonnak hívják, nemde?
– Nem egészen. Én csak Leonnak írom magamat.
– S miért?
– Hogy megmutassam, mily méltó utódja vagyok apámnak? Nekem nem maradt
más örökségem, mint egy nagy keresztnevem. Én még annak is el tudtam
költeni a felét.
– Ah, az nem szép öntől, hogy atyjáról tiszteletlenül szól!
– Kiszámított ravaszkodásból teszem. Mivelhogy a Sion hegyén ránk
octroyált tíz parancsolat hosszú életet igér azoknak, a kik atyjukat
tisztelik.
– Még életunalom is! Tudja ön, hogy az férfihoz nem illik. A kinek annyi
módja van magát ujjáteremteni, utat törni minden új világba. Nem
választott ön életpályát?
– De igen: szeretnék – úgy – főispán lenni, vagy nagykövet, vagy
miniszter.
A milyen komoly arczczal ezt Leon elmondta, (kit már ezentúl mi is így
fogunk nevezni) olyan komolyan fogta fel azt Rafaela.
– Ez igen szép czél. De a végett, hogy a magasra eljusson, elébb alant
kell kezdeni.
– Úgy hiszem, elég alant kezdtem; de ha tanácsolja a herczegnő, még
lejebb is megyek.
– Először hírt s nevet kell szerezni.
– Az már van. El vagyok ismerve a leghíresebb cotillonvezérnek a
vármegyében. Nagy celebritas vagyok: ha muzsikálnak, az a kár, hogy nem
muzsikálnak mindig.
– Az sem fölösleges érdem. De ön rajzolni is tud. Erről is hallottam.
– Oh akkor bizonyosan áldott apám görögdinnyéiről hallott a herczegnő.
Mikor jogász koromban szünidők alatt hazavetődtem, feledhetlen ősöm,
hogy ne törjem mindig rosszban a fejemet, szüntelen azon törekedett,
hogy nemesebb szenvedélyeket tápláljon bennem, hajtott rajzolni,
kertészkedni. Ő maga az úrban boldogult, világhirű görögdinnye termesztő
volt. Én aztán, hogy mindkét szenvedélyt egyesítsem, délutánonkint
kimentem a kertbe, s a szép síma görögdinnyéit mind tele karczoltam
czifra torzképekkel. Mikor aztán a dinnyék nőni kezdtek, áldott emlékű
életadóm rémülve látja maga előtt Cham és Nadar egész albumát a
dinnyehéjon megelevenülni. Egyet sem engedett a meggyalázott dinnyék
közül asztalára felvitetni; hanem beküldte szekérszámra a városba. Ott
meg kapott rajta a közönség, agióval vették a czifra dinnyét. Erről
lettem hirhedtté, herczegnő.