A folyóról bejött a köd a városba. A parti utcákon jött, a lármán át,
borzasztó csendesen. A falakat tapogatta, az ablakokra lehelt és megállt
a házak között. Azután nem mozdult órákon át. Szürkén, vizesen állt és a
város szétfoszlott alatta. A házak formái elmállottak, mint a feloszló
testek.
Estére már földszínű volt a köd. A tegnapi hó zsíros, fekete csirizbe
kenődött szét az utcák kövezésén. A gyalogjárók mentén, mint rothadt
burgonya, kormos kupacok apadoztak. Ez is hó volt, mikor leesett.
És az emberek jöttek-mentek a csúszós sárban, sűrűn, idegenül,
magányosan. A legtöbben előrehajolva jártak, olyan testtartással, mintha
láthatatlan targoncákat vonszolnának.
Vajjon mit fuvaroznak ilyen kisértetiesen? Nem boldogságot! Világért
sem. Attól nem görnyed úgy előre az ember. Szenvedést fuvaroznak a
ködben. Kiki a magáét, senki se segít hordozni a másét.
A kis utcák sötétek voltak. A körutak fölött nesztelen birkóztak az izzó
gömbök fénykarikái. Lenn, elvétve gázlámpák akartak világítani.
Töredezett monstranciák a ködben, egyik a másik mögött.
Egy ember ment el mellettem és meglökött. Dagadt vörös nyakán
tisztátalan kötés volt és a fejét ferdén tartotta. Munkás-zubbonyt
viselt. Ekkor vettem észre, hogy oldalán gavallérosan kiöltözött alak
lépeget. A füle elállt, prémes bundát hordott és lakkcipő volt a lábán.
Rábeszélően hajolt a munkáshoz. Valamire biztatta. Sztrájk… röptében,
mint egy kő, megütött a szó. Már eltüntek.
A Stáhly-utca sötétjén ablaktalan, nehéz kocsi himbálódzott át. Sokszor
himbálódznak ezen a tájon ilyen fekete, vak kocsik. A kórház udvarából
jönnek elő és halált fuvaroznak. Nagyvárosi halált… A túlsó kapunál egy
másik kocsi állt meg. Ez életet fuvarozott a halálnak. Nagyvárosi
életet… A villanyfényben rémlő kórházkapunál egyszerre fehér
vászonkabátos emberek mozogtak a ködben. Valami sötétet emeltek ki a
kocsiból és vitték befelé, mintha undorodó arccal üzletbe vinnének
elromlott árút.
Tovább mentem. A Rákóczi-úton fénylett és csúszott a sár. És a sárral
csúszott, iramodott a gyalogjárók között az út teste. Kocsik vágtattak
zavaros rohamokban. Villanyosok csörtettek, süvítő autók fényszórói
fúródtak előre vakítón, sebesen, mintha a gyalogosoknak semmi értelmük
sem lenne.
A Rókus-kórház sok megtört világú, szomorú szemével lenézett a
kövezetre. Minden mozgott. Csak a köd állt és a kórház. És lábánál egy
katona. Hátát nekitámasztotta a falnak. Kezét kinyujtotta a ködbe.
Hirtelen lesütöttem a szememet. Féltem odanézni és valami belső
kényszerből mégis oda kellett néznem. Erősen, figyelmesen… Sapkája alatt
nagy fekete pápaszem horga kapaszkodott a füle köré. Az állát gránát
téphette le, félig hiányzott. Olyan volt a szörnyű arc, mintha megette
volna a köd. Jodoform-szag érzett, valahányszor mozdult. Az elmult
háború szaga. A háború állt ott a vén kórház szürke falánál. Az emberek
elmentek mellette és már nem vették észre, hogy kinyujtja a kezét…
Dalolva virágosan indult egykor, aztán mikor visszajött, letépték a
melléről a vitézségét, aztán visszatették és most kéreget.
A lámpa alatt egy másik állt a járdaszélen. Sokan vannak, sokszor látni
őket így. Át akarnak menni a túlsó oldalra és bizonytalanul topognak,
mintha veszedelmes, rohanó árba kellene ugraniuk.
A Rákóczi-úton egyre több volt a kocsi. Az út két végéből, a lámpák
alatt, veszett gombolyagokat gurított ide-oda a forgalom. A katona
megint megkísérelte, Óvatosan előrenyujtotta otromba cipőjét. Olyan volt
ez a cipő, mintha nem lett volna benne láb. Autó süvöltött és laposan
ránk csapata a sarat. A katona visszalépett és rázni kezdte a cipőjét.
Furcsán rázta, a térde ide-oda fordult a nadrágja szárában. Egyszerre a
karja is mozogni kezdett, már a fejét is rázta. Megint éreztem, hogy nem
szeretnék odanézni. Mégis odanéztem. Ekkor már a lámpaoszlopnak dűlt és
rángatódzott az egész ember.
Ez is a háború volt. A háború lárvája… Itt volt és rángatódzott a
ködben, mint akkor, abban a másik, szörnyűbb novemberi ködben, mikor
leszakadt a város körül majd az egész ország és befelé fordultak a
puskák és ropogtak a sötét utcákban.
Egy asszony állt meg mellettem. Nem tudtam a nevét, csak úgy ismertem.
Talán sok asszony volt… mindig kért valamit Az urát halálra botozták az
oláhok, kis házát is elvették tőle. – Majd holnap… talán tudok addigra
hírt mondani. Egy ideig még elviselhetetlen panaszban nézett rám a
szeme. Aztán szomorúan, csoszogva ment odébb a sárban. Elnyűtt
szoknyájába két gyerek kapaszkodott.
A villanyosmegállónál valaki becsukta az esernyőjét. Az esernyő alól
púpos törpe került elő. Feje gonoszul guggolt két válla között és
leselkedett. Ahogy odanéztem, keleties sötét szeme, görbe nagy orra,
fodrozott, húsos ajka egyszerre jelekké váltak a ködben.
Ettől kezdve sok ilyen jelt vettem észre, az autókban, a kocsik ablaka
mögött, közöttünk is, akik mindég gyalog járunk. Felbukkantak és
eltüntek a sárszínű homályban. Szemközt is, mögöttem is mindenütt. Itt
vannak, mint a forradalom alatt. Ugyanazok… ugyanannyian. Csak néhányan
mentek el, akik nagyon megmutatták magukat. A többi itt maradt és
meghízott és nevet és vár.
Az emberek pedig botorkálnak és vonszolják a maguk fuvarát és a
mindennapi erőlködéstől nem látnak semmit…
Rongyaikban sápadt gyerekek nyargaltak el mellettem. Nekieresztett
patkányrajok nyirkos újságokat hurcoltak szét a városban. Túl, egy
kivilágított kirakatban is hírek voltak. Valamelyik napilap legújabb
táviratai látszottak nagy, festett betűkkel az üveg alatt. A betűk
hegyesek voltak és élesek. A szavak úgy hatottak, mint egymásmellé
rakott vasgereblyék.
„Csonka-Magyarország…“ Ez is olyan volt, mint egy vasgereblye… És a
csehek, oláhok, szerbek ostorral telepítik ki a mieinket… A Ruhr-vidék
és francia vésztörvényszék… tömeges kivégzések Oroszországban és
kereskedelmi megegyezés a Szovjet és Anglia között…
A nagyhatalmak pedig tanácskoznak. Ötödik éve már, süppedő, kényelmes
karosszékekben, az orosz máglya tűzfénye mellett, égett emberhús
szagánál. És tanácstermük párnázott ajtaja alatt beszivárog a mi tépett
országunk vére. Folyton szivárog, míg ők össze-összehunyorognak a
kicsiny keletiekkel, amelyek torkig ették magukat a mienkből, de azért
emésztés közben még mindig kaparnak maguk felé.
Csend legyen! Ideát minálunk ne moccanjon senki. A nagyhatalmak békét
akarnak! A vad szenvedés, az éhség és a kín pedig nő a véres, haldokló
világrészen, amelynek egykor Phidias adott vonalakat és Lionardo mosolyt
és Goethe gondolatot és Beethoven zenét.
A vasgereblyék kinyúltak a kirakatból, átnyúltak az üvegen és fogaik
beleakadoztak a szemembe, az arcomba is és feltépték rajta a szégyentől
a bőrt. Az ember szégyenkezett az ember felett.
Menni, elmenni valamerre, ahol nincsenek hírek, ahol nem tudni ezekről a
dolgokról…
Közben történhetet valami. A pillanatnál is rövidebb ideig tartott.
Ágaskodó remegéssel minden előre hajlott. Az emberek, a falak, a lámpák.
Mondhatatlan iszonyat volt ebben. Aztán egy gyerekhang sikoltott és
felordított az utca. Zavar támadt. Egy autó csúszva megállt. A sárban
térség maradt a középen. Mind arrafelé rohantak. Rajzó, fekete
gyűrűjükből hangok szakadtak ki, vádoló, fenyegető, jajgató, fájdalmas
emberi hangok.
– Szerencsétlenség… Gyilkosság! – Egy rendőr félreparancsolta az
ácsorgókat. A katona, a lámpaoszlopnál, arcára csapta rángatódzó kezét.
Formátlan, hörgő roncsot cipeltek el előtte a kórház felé. A kórház
pedig állt a ködben és mintha mondta volna: nekem fuvaroztok.
Aztán a Rókus-kápolna irányából jött valami. Fojtott templomi zene…
Litániát tartottak odabenn, a megholtak lelkéért. Arrafelé néztem. A
kápolna kapuaknájából öreges gyertyavilág derengett bele a ködbe.
Alulról szivárgott fel, mintha odalennről, egy beomlott tárnából jönne,
amelyben imádkoznak.
A kapunál valaki támaszkodott és lefelé nézett. Mellette ködbevesző
alakok haladtak az ájtatosan kikoptatott kőlépcsőkön, melyek a
kapuboltozat alatt besüppedtek a kápolnába, az utcák színe alá.
Valamikor odalenn volt az egész város. A mélyben, a csendben. Soká volt
ott… Míg az emberek emelni nem kezdték a partokat. És az ósdi piacok, az
utcák elmerültek, a templomok már térdig álltak a földben. Aztán
hirtelen épült a régi fölé ez az új, a gyökértelen, rohanó lármaváros,
melyben idegtépő riadások, bűnök és gyűlöletek és rossz készülődések
osonnak és olyan borzadások, amelyekről az a másik, régi város nem
álmodott legboszorkányosabb óráiban, félrevert harangok éjtszakáin,
fekete pestis idején.
Menni… el, valahova, ahol el lehet felejteni, ami a világon tíz év óta
történt és az iszonyút, ami ebben a városban történt és nem kell arra
gondolni, ami odakinn is, idebenn is folyton történik.
A menekülés szegény, kilátástalan vágya összeszorította a szívemet.
Jó ideje kínlódtam így céltalanul, távolbavágyón, mire ráeszméltem, hogy
fenn a magasban egy órát látok. Egyszerre úgy rémlett, mintha számlapján
a ködben visszaestek volna a mutatók. Az óra megállt… Körülötte lágyan
rajzolódott ki Szent Rókus tornya, a párkányon kibukkantak a homályból a
kis kőszentek és a föld alá süppedő lépcső elém terítette magát.
Lenn, a boltozás aknájában, egyetlen mécs égett a Boldogasszony képénél.
Világa, mint a lepke, ide-oda szállt a fonnyadt virágok és aranyírásos
fogadalmi táblák vallomásai felett.
A szentkép előtt egy asszony térdelt leborulva a köveken. A padokban
itt-ott kis öregek kuporogtak. Rózsafüzérjük száraz zörgéssel neszelt
mozgó, fogatlan szájuk előtt, melyben, mint elferdült kalitkákban,
szegény, szürke madarak: szavak voltak, amelyek egy egész hosszú életen
át a magasságokba készülődtek és nem tudtak soha kirepülni és
alázatosan, vergődőn mindig ott maradtak.
A kápolnából már elmúlt a zene. A litániának vége volt és a külső zaj
megint hangosabbnak tetszett. Mintha nem fért volna odakinn, betolongott
a kapun és belebeszélt az imádságokba. A szívemben, mint egy kés
nyisszentése, kiújult a gyerekhang halálsikoltása. Az iszonyat megint
remegni kezdett bennem. Az újságkirakat hírei össze-vissza beszéltek a
fejemben. Úgy rémlett, az egész utca átrohan a homlokom mögött. A
nyakamon hideg lehellet futott el. A háború és a forradalom kísértetei
benéztek utánam az ajtón.
Ismét elfogott a menekülés vágya. El szerettem volna menni ebből a
terhes világból valahova, ahol el lehet feledni, hogy ilyen, ahol
nincsenek emlékek és hírek. Csak annyi időre, míg az ember kicsikét
kipihenheti magát…
A sekrestyés oltogatni kezdte a gyertyákat. Rudas rézkupakja alatt
összetorpant a láng és lefelé nyaldosott. Aztán nem volt ott többé. A
kanóc füstölt még egy darabig és a szaga érzett a sűrűsödő homályban. Az
oltáron kialudt az utolsó gyertya. Csak az ember köszvényes ujjai között
világított egy kis gyertyavég és kezének az árnyéka és előrehajló feje
is óriásira növekedett a falon.
A kápolna hajójában lépések csoszogtak a kapu felé. Valami csörrent.
Talán kulcsok? A sekrestyés lángocskája az oltár mellé billegett. A
tabernaculum sötéten emelkedni kezdett. Az oltárgyertyák árnyéka inogva
a mennyezetig ért.
Ekkor történhetett bennem valami, amire nem emlékezem. Elindultam, de
nem a kapu irányába. Egyszerre úgy rémlett, hogy a sekrestyés
lángocskája az oltár mellett egy zajtalanul kinyíló ajtón át alacsony,
bolthajtásos szobába tűnik el. Ívelt, rácsos kicsi ablakon még valaminő
holdvilágszerű villanyfény vetődött elém. Az autószirének sivalkodásai,
a villanyoskocsik csengőcsörtetései éles karmaikkal még egyszer utánam
kaptak.
A lépésem váratlan lépcsőfokon zökkent le. Aztán még egy lépcsőfok
következett és még egy… Már csak a sekrestyés gyertyája világított a
sötétben. Erőlködve figyeltem a távolodó lángot és közben lassankint
magamon is sajátságos távolodást kezdtem érezni.
Egyéb is történt. Az előbb még egészen tisztán láttam, hogy az ember
gyertyavéget visz a kezében. Azt is láttam, hogy a nyugtalan láng körül
az olvadt stearin az ujjára folyik. És most mégis mintha szokatlan
formájú kézilámpást himbálna az oldalán. A lámpa alulról világította meg
a karját. Csak ennyi látszott belőle a sötétben. Nehéz lépésének a zaja
nem hallatszott többé.
Hirtelen meghallottam a csendet. Nagy, régelfeledett csend volt ez,
olyan mitsem akaró, őszinte csend, amilyenre csak gyerekkoromból
emlékezem. A homlokomról lepattant egy hosszú szorítás. Az erek
lüktetése nem sietett többé, az idegek maguktól enyhültek, mint szelid
lazításban a soká kifeszített húrok. Ekkor eszméltem rá, hogy valamilyen
jó, tiszta hűvösség hull az arcomra, melyen régóta fájt a fáradtság.
Hátraeresztettem a fejemet és magam fölé néztem. Alig felfogható néma
változásokba hajlott át minden. Odafenn, két oldalról öreges, furcsa
tetők eresze csúszott lassan előre. A tetőkön világítani kezdett a hó.
Egyszerre, lenn a sekrestyés kis lámpája alatt is hó volt. Hó, amely nem
lesz sáros és fekete, mint a rothadt burgonya, de fehér marad, mint a
meséskönyvek képein.
Csodálatosan meseszerűvé kezdett lenni az egész, mintha hulló fehér
pelyhek között egy régi képbe himbálódzott volna bele a sekrestyés
lámpája. Egy különös képbe, melyen elvétve, nagy havas tetők alatt,
kicsiny házak guggoltak magányosan. A lámpa egyre mélyebben hatolt bele
a képbe. Behavazott utcakút bukkant fel. Körülte már csoportba verődtek
a házak. Összebúvó tetőiken, fehér prémgallérban feketén, ördöngősen
ültek a kémények és pipálva hallgatództak.
Mikor visszanéztem, már semmi sem látszott mögöttem, csak fenn, valahol
messze, mint a hold korongja, egy világító öreg templomóra. A torony,
mely emelte, eltűnt körülte a havazásban. Számlapján belepte a hó a
mozdulatlan mutatókat. Homályosan emlékeztem. – Hiszen az óra megállt…
A sekrestyés arcához emelte a lámpáját és megnézte a kanócot, meddig
győzi még? A lámpafény ekkor félköríves vén házkapura esett. Ilyen volt
a túlsó kapu is, a következő is. Küszöbüket befujta, kis gyalogkapuik
formáját körülprémezte a hó. Jó ideje se ki, se be nem járhatott rajtuk
senki.
Mozdulatlanul állt a kép. Az utcából találomra kinőtt magányos, görbe
fák sem rezzentek. Havasan ágaskodtak a hóban és a csend olyan nagy
volt, hogy hallatszott a sötétben, mikor ágaikról itt-ott, mint a tépés,
puhán lehullott a hó. Rejtélyes készülődés derengett át rajtam.
Olyanféle belső készülődés, mint amilyennel az ember abba a szép csendbe
hallgatódzik bele, melyből mindjárt valamilyen zene fog kilépni. Vagy
talán már ki is lépett, csak még nem ért el idáig?