_Azt akarjátok, hogy meséljek?_
_De hát nem tudjátok, hogy nehéz mesélni, mikor szüntelenül nyílnak az
ajtók és a láng inog a tűzhelyen a jövés-menéstől, hírek osonnak az
utcákban és borzadások futnak végig a földön._
_De hát nem tudjátok, hogy mesélni csak olyankor lehet, mikor odakinn
nem történnek nagyobb dolgok, mint a mesében?_
_Mostanában pedig a világon szanaszét iszonyú dolgok történnek. A
valóság nagyobbakat mesél, mint a mesék és az ember elszégyenli magát,
mikor szólni kezdene. A roppant történések tövében minden kicsinynek és
feleslegesnek tetszik, amit mondani lehet._
_Ti mégis akarjátok, mert szeretnétek, hogy múljék az idő. Múljanak el
az emlékek a szürkületből, múljanak el az útmenti akácfákról, a víz
loccsanásából és az éjjel süvöltő autók hirtelen megállásából, melytől
még ma is összerezzennek a kapuk a házak falában._
_Feledni, amit velünk tettek és amit hagytunk, hogy tegyenek; elfeledni…
Pedig nem lehet._
_Eszünkbe jut, ha a szélben féloldalra fordulnak a fák, mintha valaki
lógna rajtuk. Eszünkbe jut, ha a köd ráfekszik a tetőkre, ha eldobált
villanyosjegyek fehérlenek ki a sárból, mint a megtiport őszirózsák.
Eszünkbe jut, ha a visszanéző napban Buda alatt, a Duna mentén, olyan
vörös a pesti part, mint egy elmult Május._
_Minden emlékezik…_
_És mesélni csak olyankor lehet, mikor az emlékek halkabbak, mint a
mesék._
_Mire a végére értek, ne feledjétek, hogy megmondtam előre. És majd ha
kérdem: miért néztek rám olyan különösen? Miért rázzátok a fejeteket?
Nem hiszitek, amit mondtam? Jusson eszetekbe: Ti akartátok, hogy
meséljek._
_Tormay Cécile._