SZENDREI _(zavarban)_: Igen… lehetőleg… _(A férj felé tekintget, aki
távolabb áll tőlük.)_ Ne haragudjék, ha zavarom… Tudom, hogy a müvésznő
már elment, tudom… láttam.
LEHOTAI: Nem is volt itt.
SZENDREI: Ahogy parancsolja. Megvártam volna önt az utcán, hogy
elmondjam önnek, amire kérni akarom; de mert nem jött, én jöttem fel,
hogy szóljak, mielőtt Magdával ujra találkoznék. Kérem, nagyon szépen
kérem, ne méltóztassék a müvésznőnek szólni arról, hogy itt voltam.
LEHOTAI: Természetes, hogy nem szólok.
SZENDREI: Nagyon helytelenül tettem, be kell látnom. Nem volt rá semmi
okom… vagy ha okom lett volna is, jogom semmiesetre sem volt. Ha Magda
idejött… megtehette… én nem tilthatom meg neki. Szabad nő… Szinésznő…
Azt szereti, akit akar. Engem biztosan nem szeret már… valamikor azt
hittem, hogy igen… olyan kedves volt hozzám. De ez, ugy látszik, kevés.
S nem jogosit fel engem arra, hogy utána lessek… s hogy ma délután mégis
megtettem: szégyellem magam érte. Jobb is lett volna ha nem jövök ide és
nem látom meg itt.
LEHOTAI: Ismétlem: ön nem látott senkit.
SZENDREI: Értem, kérem. Férfiak vagyunk. Nem láttam senkit, de bevallom,
nagyon, nagyon össze vagyok törve. Ugy mentem el innen, mintha megvertek
volna… ön talán nem tudja, mi az, ha egy férfi évekig imád egy nőt,
némán és mikor szólni akar, látja, hogy a nő már másé. Tragédia.
LEHOTAI: Talán máskor beszélnénk erről… Magunk közt, tanu nélkül.
SZENDREI: Köszönöm, hogy kimél. Most már mindegy. Hogy beszélünk róla,
vagy sem. Vége. Csak az a fontos, hogy a müvésznő meg ne tudja, hogy én
megláttam itt, mert akkor biztosan megharagudnék rám és én nem birnám
elviselni a haragját. Eltiltana maga mellől, kerülne is… Akkor én
meghalnék. Tessék elhinni; meg. Ahogy levegő nélkül nem lehet meglenni,
ugy nem tudok én megélni nélküle. Nem szép, hogy kimondom, nem nagyon
férfias, hogy éppen önnek mondom meg… én még most is szeretem, most is,
mikor már tudom… _(Abbahagyja, zsebkendőt vesz elő.)_ Az urak előtt nem
kell restelnem magamat. Hiszen uraim, férfiak vagyunk mindnyájan.
FÉRJ _(akinek kényelmetlen ez a siró ember)_: Na igen, férfiak.
SZENDREI: Még egyszer kérem, hogy a müvésznő ne tudjon meg egy szót sem
arról, hogy itt voltam.
LEHOTAI: Legyen nyugodt. Nem fogja megtudni.
SZENDREI: Köszönöm. S ne nézzenek le érte, ha ellágyultam. Az embernek
tulárad a szive és olyankor, ami a szivén, az a nyelvén.
FÉRJ: Nem is kell részletezni.
SZENDREI: Nem, nem… hiszen férfiak vagyunk mindnyájan. Bocsánat, ha
terhükre voltam az uraknak, de igazán, igazán… _(Kifelé indul, de nem az
előszoba felé.)_