MAGDA: Szépen élt?
LEHOTAI: Talán… Ki mondhatná az életéről, hogy ma már szép… amig holnap
majd még szebb lehet… s akkor lesz igazán szép… Gazdag vagyok…
független… ur… és a szemem mindig nyitva volt… ez elég… mert a tarka
világ mindig önti elénk a szépet… És én néztem azt, ami szép. Néztem. Ez
az élet. S amit megkivántam: az enyém lett.
MAGDA: Ez a boldogság.
LEHOTAI: Nem. Ez csak a nyugalom. A boldogság valahol ezen tul kezdődik.
A boldogság váratlanul kell, hogy eljőjjön… Hogy hirtelen megdobogtassa
az ember szivét… igy gondolom.
MAGDA _(halkan)_: Szóval… voltak nők?
LEHOTAI: Voltak… vagy nem is voltak… De egyik sem jött váratlanul. Egyik
sem volt hihetetlen… De most, hogy itt ülök maga előtt… és maga itt van…
MAGDA _(csendesen)_: Itt.
LEHOTAI: Drága, friss, fiatal testével ebben a kuckóban… és én a negyven
éves… és maga talán husz sincs… nem is tudom elhinni, hogy ez igaz.
MAGDA _(csendesen)_: Igaz, itt vagyok _(megsimogatja a férfi fejét)_.
LEHOTAI _(egész szerényen megcsókolja a kezét)_: Igaz, itt van… milyen
édes illata van a kezének…