SZENDREI _(egészen fejbeverve)_: Megyek… most már ugyis hiába. Ha ma
nem, hát holnap. _(Lehotai viszi magával az I. ajtó felé.)_
LEHOTAI: Kérem, kérem, siessünk. _(Kint gyorsan becsukja az ajtót és jön
vissza, szinte fut vissza a III. ajtó felé.)_ Korán jött és ilyen pehhes
véletlen. Ennek a csacsinak épen most kellett idetalálni! _(Az ajtó
felé, mikor a kilincsen van a keze)_ Müvésznő… _(mikor egészen
benyitott)_ De Margit! Hogy tehetett ilyet?!
_Negyedik jelenet._
AZ ASSZONY _(vontatottan)_: Nem tudtam, hogy van itt valaki… Csend volt
a szobában.
LEHOTAI _(kulccsal zárja be az ajtót és a kulcsot lehuzza)_: Nem az! az
nem baj, az nem baj. Ez a szerencsétlen ember ugy sem tudja, ki maga,
_(elharapja)_.
AZ ASSZONY _(minden átmenet nélkül)_: Emil! csókoljon meg.
LEHOTAI _(megcsókolja a kezét)_.
AZ ASSZONY _(fájdalmasan)_: A kezemet?
LEHOTAI _(elháritja)_: Margit… kérem… Hogy jutott eszébe most idejönni?
ASSZONY: Nem tudtam otthonmaradni.
LEHOTAI: Ez a könnyelmüség… Összedöntheti az egész kártyaházat, amit
olyan kinos erőfeszitéssel fölépitettünk.
ASSZONY: Nem baj! Szeret?
LEHOTAI: Ne… ne arról beszéljünk. Hogy volt bátorsága eljönni hazulról?
Ijesztő.
ASSZONY: Az uram nincs otthon. A miniszter kérette. Emil, szeret?
LEHOTAI: Ha nem szeretném, elkezdtem volna-e ezt a vakmerő játékot?
Hazudtam az urának, belerántottam egy nőt, akinek semmi köze az
egészhez.
ASSZONY: Azt a nőt sajnálja?
LEHOTAI: Megaláztam magam azzal, hogy elmentem hozzá, hogy elmondtam
neki a szerelmünket…
ASSZONY: Minek tette?
LEHOTAI: De hiszen maga is akarta?
ASSZONY: Akkor még nem éreztem, amit most.
_(Szünet.)_
Emil, nézzen a szemembe. Ugy mondja: Szeret-e?
LEHOTAI: Szeretem… ó istenem!
ASSZONY: Akkor megteszi, amit kérek.
LEHOTAI: Mit?
ASSZONY: Ne játsszuk tovább ezt a csunya komédiát.
LEHOTAI: De mikor csak ez ment meg bennünket.
ASSZONY: Nem kell, nem kell. Nem akarom. A titkunkat egy harmadiknak
odadobni… nem akarom.
LEHOTAI: De hisz már megtörtént.
ASSZONY: Mindegy… nem birom tovább. Eljöttem magáért… hogy megkérjem:
vigyen el magával. De ez az utolsó erőm, érzem… Holnap már annyi sem
lesz, hogy hazudjak az uramnak. Ha ma nem leszek a magáé… egészen,
holnap már sehogysem… Visszavonulok… öregedni… Emil, menjünk!
LEHOTAI: Ha akarja, megteszem. De gondoljon az urára… a világra, a
gyermekeire.
ASSZONY _(nagy szünet)_: Értem… a világra hivatkozik… ó értem! Maga
játszani szeretné ezt a játékot tovább is… mert ez érdekesebb… azzal a
másikkal…
LEHOTAI: Féltékeny rá.
ASSZONY: Az vagyok.
LEHOTAI: Arra a nőre, akivel tegnap beszéltem először?
ASSZONY: Az a nő olyan, mint én vagyok.
LEHOTAI: Nem olyan!