LEHOTAI: A hátsó lépcső előszobáját nyitja, az előszoba után egy kis
szoba jön, annak az ajtaján legyen kegyes kopogni, nehogy véletlenül is
meglepetések érhessék. Az inasom…
MAGDA: Nagyobb meglepetés annál, hogy elmegyek a legénylakására
valakinek, akihez semmi közöm, igazán nem érhet. Kosztüm?.
LEHOTAI: Nézzük csak… mi is volt rajta akkor? Valami olyan lila ruha és
structollas kalap.
MAGDA: Milyen gyerekség! Átöltözési komédia! És milyen valószinütlen.
LEHOTAI: Ha látná az én asszonyomat, nem mondaná, és különben is: husz
lépésről… ugy-e, arról van szó?… Nem is lesz nehéz a bizonyitás!…
MAGDA: Mondja… mert mégis, igy látatlanban, csaknem lehetetlen… Hátha az
az asszony… mozgásban, testtartásban nem is hasonlit hozzám… Hátha… nem
volna lehetséges, hogy lássam? Ha egy pár percre is.
LEHOTAI: Nem tudom. Talán… Rá kell beszélnem.
MAGDA: Hol van az az asszony? _(őszintén.)_ Szegény. Ott lent drukkol,
hogy ez a vakmerő szamárság sikerül-e. Menjen gyorsan és hozza fel.
Próbálja meg.
LEHOTAI: És ha nem sikerül?
MAGDA: Gondolja, hogy sikerül. A nehezebbik fele sikerült. Hitte volna?
LEHOTAI: Nem.
MAGDA: Látja… mégis sikerült. Siessen. Nekem még át kell öltöznöm, mert
szinház után még rám olvasnak egy tragédiát a direktoromnál.
LEHOTAI: Nem sok idejét vesszük el… Kezét csókolom… _(megy)_.
MAGDA _(utána szól, mikor az I. ajtónál van)_: Még egyet: mi a parfömje
a kegyelmes asszonynak?