MAGDA _(növekvő izgalommal)_: Ember! hogy merte! Ki az az asszony!
LEHOTAI _(csendesen)_: Az az asszony, akit szerettem.
MAGDA _(nagy izgalommal)_: A maga szeretője, a maga kegyelmes szeretője.
Ki az? Mit tudom én. Egy férjes asszony, aki megcsalja az urát. Annak a
becsülete. Hol van az? Egy budai legénylakásban, mi? egy szőnyeges
kereveten, mi? vagy a fehér medvebőrön, ami a kandalló előtt fekszik.
Ott? Mindenütt, ahol ölelkezni lehet. Ahol forrni lehet ugy-e? Mert
forrni jó, tüzelni, égni lobogni, mert az is jó.
LEHOTAI: Kérem, kérem, könyörgöm, ne mondjon ilyen iszonyu dolgokat.
MAGDA: Hallgasson. Ne védje az asszonyát. Engem ki véd meg? Az én
becsületemnek hol a lovagja? Mondja! _(Meg fogja elül a kabátjánál)_. És
hol az én becsületem! Mi? Az sehol sincs? Hogy merte!?
LEHOTAI: Az istenért, csillapodjék!
MAGDA: Nekem nincs becsületem? nekem, aki husz esztendős vagyok,
szereplő, szép, hires, divatos, aki mindent tudok, mert a szerelem
csatornái mellett élek és tiszta vagyok, lány vagyok, lányabb, mint a
maga asszonya, mielőtt nászéjszakára cipelték… Hát az én becsületemet
akármelyik jöttment felhasználhatja… Akármelyik. Ki? Lehotai!… A
szeretője becsületének a kifoltozására!
LEHOTAI: Igy kellett… A helyzet… a kinos pillanat.
MAGDA _(magánkivül)_: Hiszen akkor… akkor minden személy, akinek fitos
az orra, akiben egy vonás van az én arcomból, mindegyik az én nevemet
dobja oda, valahányszor egy savanyu csókon rajtacsipik. És én, a
szinésznő, aki fürödhetném a szerelemben, de ugy élek, mint a klastrom
apácája, én hiába vagyok fehér, tiszta és szent, mindenki engem ölel és
az én testembe törli az ajakát. _(Összerázkódik.)_ Hogy merte!