Egy pohár kecsketejre az erdészlakásba. Az első, akit látok, Hauer
Márton felesége, kicsike gyermekével az ölében.
Oly szomorú és oly sápadt volt. És fekete szemei besülyedtek a szép,
hamvas homlok alá.
Az udvar közepén egy százados diófa, annak árnyékában űlt. És a diófa
ágai szomorúan susogtak, egy monoton, bús melódiát, melytől elszenderűlt
a csecsemő és könyekre fakadt a szép, szomorú asszony.
Elhatározták magukat egy súlyos, egy lehetetlen lépésre és megtették.
Váltak. Az a szerelem, mely gyilkol, nem ápolható. Meg sem csókolva a
férjét, kicsi gyermekét ölébe kapva, úgy menekült a hóhér házából az
erdész kunyhójába. Mindennap átzarándokolnak hozzá az ő gyermekei és ő
sírva csókolja végig a szőke fejeket és kérdezi, hogy hogy nincs-e baja
az édes apának. És küldi égő üdvözletét neki és esdekel, hogy ne jőjjön
erre a tájékra, mert halálos veszedelem volna, ha újra látnák egymást.
És Hauer Márton nem is nézett soha feléje. Ott csatangolt az erdőben
őrjöngő kétségbeeséssel a lelkében és vad dühvel kezelte a puskáját. A
sűrű dörrenések áthallatszottak a szőke asszonyhoz a vén diófa alá és ő
megismerte a puska szavát és hányta, hányta a csókokat a táj felé,
ahonnan a puskaszó hallatszott. Ezek a csókok tán el is érték czéljukat,
tán odatapadtak Hauer Márton lázas arczához, mert ez az arcz úgy égett,
ahogy csak neje csókjaitól tud égni.
Meddig tart ez így?
Isten könyörületes. A szőke asszony egyre fogy, egyre gyöngül, már alig
tudja táplálni a gyermekét. Mire elhervad az idei sárga lomb, talán a
nagy istennek egy újabb lelke van és meghagyja élőknek azokat, akik még
élnek.