Lefestettem szegény Pépát, szegény Péter számára. Igaza volt, jó volt
sietni.
Hauer Márton tornáczos háza mögött nagy veteményes kert van. Ennek a
kertnek a végén kicsi virágos kert. Szegfüvek, százszorszépek és óriási
napraforgók közűl ki-kibukkan egy-egy barna, esőmosta kő, olyan,
amilyenek az erdőben szétszórva találhatók, rajtok ügyetlen fekete
festékes betűkkel egy-egy leánynév.
– Kik ezek? – kérdeztem az erdésztől.
– Hauer Márton leányai.
És most hozzájuk került egy új kő, szegény Pépa számára.
Péter bejárta az egész erdőt és kikereste a legnagyobb követ. Kivájta és
széles hátára vetette, úgy czipelte sűrű könyhullatással a virágos kis
temetőbe. Odatette Pépa sirjára, aztán zokogott, zokogott szinte
állatiasan és aztán csikorgatta a fogait és fenyegetve rázta az ökleit.
– Jaj nektek, ha még egyszer megtörténik!
Szegény Pépa, nem hittem neki, midőn azt mondta, hogy még a tavaszszal
meg kell halnia.
– Nem látja, hogy a hajam már egészen fekete?
A fekete Pépa egy félesztendővel ezelőtt még olyan ragyogóan szőke volt,
mint a testvérei. Aztán egyre sötétedett a haja, mígnem oly fekete lett,
mint az örökkévaló éjszaka. Az ő testvérei is, akiket a kis kertben
eltemettek, mind fekete hajúak lettek, mire meghaltak.
És Péternek, a vadnézésű, csöndes lelkű hóhérsegédnek, Pépa volt a
harmadik menyasszonya. Oly világító szőkeségben ölelte magához a szép
fiatal teremtéseket, de mire esküvőre került volna a sor, megbarnultak,
megfeketedtek a szőke hajszálak és a föld alá kerültek. S mindannyiszor
gyermeksírás verte föl a hóhértanyát – a feketehajú meghalt és nyomban
született egy szőke teremtés.
Pépa és Péter kitudták már ennek a rejtelmes szülés-halásnak a nyitját.
Ezen az elátkozott földön bűn oly szenvedélyesen szeretni, ahogy Hauer
Márton és felesége szeretik egymást. És isten bosszúálló és
könyörületes, megveri a bűnösöket és megkönyörül az emberlelkeken. Erre
a darab földre nem szán többet hét leányléleknél és meg kell halnia a
legidősebbnek, hogy legyen lélek az új magzatnak. És Péter, szegény Pépa
hűlt holttestére borulva, vérben forgó szemekkel rázta az öklét a
gyászoló szülők felé és a fogai közül sziszegte feléjük:
– Gyilkosok vagytok!
Igaza volt, átlátták ők is. Midőn életet adnak egy új magzatnak, ezzel
megölik a legkedvesebb, a legidősebb leányukat.
Legyen nekik isten irgalmas, aki oly kegyetlen sorsot mért reájuk.