A rongyos fekete divánt, a rozzant székeket kidobta és kényelmesen,
elegánsan rendezkedett be. Leberetválta bozontos, tüskés szakállát és
új, divatos ruhát vett. Elegáns, szép ember lett belőle. De az a fátyol,
mely az első üveg bortól a szemére borult, állandóan rajta maradt.
Fátyolosan, mámorosan látta a világot. És megállapodott abban, hogy az
élet mámor és annál szebb az élet, mennél mámorosabb. Könyvhöz sohasem
nyúlt többé, sem a tollhoz. De eljárt a szinházakba, az orfeumokba és
lelke őrült paroxismusával belevetette magát a gyönyörök áradatába.
Örülni sohasem tudott. Epedő, égő szomjúság gyötörte minden után, a mit
élvezett, de élvezni sohasem tudott. Csókolt és szomjazott a csók
gyönyörére. Részeg volt és vágyódott a teljes részegségre, a melyben
megfeledkezhetnék magáról, hogy ne tudja, mit csinál. A lábán nem tudott
megállani, de az agya józan volt. Nem tudott megfeledkezni magáról…