Dr. Demkó Tivadar már harminczöt éves. Még nem találta meg a bölcseség
kövét, de tudja már, hogy sohasem fogja megtalálni. Nem tudja
megtalálni, mert már nem bírja keresni. Az agya belefáradt a
gondolkozásba, megbénult. Homlokán megmaradtak a gondolkozás mély
barázdái, de a homloka mögött megszünt a működés. Fásultan, gondolat
nélkül bámul a világba. Nem érdekli őt semmi. Nem tud semmit. De a hire
még megvan, tudósnak tartja őt mindenki és ő kénytelen tovább dolgozni.
Tele irja a papiros-lapokat és szélnek bocsátja őket. Midőn leül irni,
maga sem tudja, hogy mit fog irni. A tolla odavet egy szót a papirosra,
erre a szóra eszébe jut neki egy másik, és így készül az egész munka,
melynek éles logikáját és mély tudományosságát dicséri az egész sajtó.
Megveti magát és fél. Megveti magát, mert csalja az egész világot és
fél, hogy elébb-utóbb rajtakapják a csaláson.
Boldogtalan. Elvesztette hitét, Istenét és egyebe nincs. Nincs barátja,
nincs szeretője és olyan nyomorultul elvadult, kizüllött az emberi
közösségből, hogy nem is tudna szerezni. Néha erőt vesz rajta valami
szilaj elkeseredés. Szeretne törni, zúzni, káromkodni, de még csak
káromkodni sem tud. Nem tud semmit. Egy elveszett ember, egy élő
hazugság.
A bagoly ott áll az iróasztalon, változatlan komorsággal. Még mindig
gondolkodik, úgy mint azelőtt, midőn a gazdája is vele gondolkodott.
Egy este tántorogva lépett be szobájába. Valahogyan vacsora közben
eszébe jutott, hogy megiszik egy palaczk vörös bort. Megtette. És ekkor
az ördögök fölébredtek benne. Egy tagolatlan rikoltással kivánszorgott
az utczára és betévedt egy czigányzenés kávéházba. Ott cognacot ivott.
Onnan hazatántorgott. A feje zugott. Körülnézett az ő szobájában és
átkozottul hidegnek, sivárnak találta. Aztán megállt az iróasztal előtt
és nézte a félig teleírt papirosokat. Vad dühvel markolt bele a
kézirathalomba és a fogaival marczangolta szét. Majd ráesett tekintete a
komoran, szürkén maga elé meredő bagolyra és határtalan düh fogta el.
– Csaló, nyomorult csaló, – hörögte – engem nem csalsz meg! Úgy nézel,
mintha gondolkodnál, pedig tudom, hogy kócz van a koponyádban agyvelő
helyett. Le az álarczczal cimbora, ezuttal vége a képmutatásnak!
Ezzel fogta a madarat és a földhöz csapta. Egy pár toll kiesett
szétfeszített szárnyaiból. A madár a hátán feküdt és nézett, nézett
üvegszemével a részeg emberre, komoran, áthatóan, mintha gondolkodna. A
részeg emberen valami kisérteties borzongás futott végig és lassan,
félénken nyúlt a madár után.
– Legalább ne lássalak többé – mormogta és elzárta a könyvesszekrényébe.