*
… Majd sirva fakadt s kapkodva, szaggatott, vergődő hangokat hallatva,
nyakába borult az édes anyjának és csókolta.
– Mikor? Mikor?
– Az tőled függ, kicsikém, ha akarod, még ma megrendeljük és három hét
mulva fölveheted. Hanem azzal a ruhával egész életed boldogsága jár
együtt, egy jóravaló, derék fiatal ember, a ki nagyon szeret téged és
akinek a felesége leszel, úgy, mint én vagyok az édes atyádnak.
A nagy fekete szemek kifejezés nélkül bámulnak. Feleség, fiatal ember –
ezt ő nem érti. Csak mintegy öntudatlanul kérdezi:
– Kicsoda?
Az anya lágyan simogatja végig fekete haját s lágyan, kiméletesen
magyarázza neki, hogy kicsoda. Az a szelid, komoly puskamüves, a ki
mindennap följár hozzájok.
S mikor Mara ezt megértette, nagyot sikoltott és felugrott. Utálat és
megvetés sugárzott ki a szemeiből, a mint hevesen, tagadólag rázta a
karjait:
– Nem kell, nem kell, hiszen siketnéma!
De azt a fehér ruhát, azt minden áron kivánja. Hiszen nem kell ahhoz
vőlegény! Viselheti amúgy is, majd ünnepkor, vagy akkor, a mikor
senkisem látja. Majd hirtelen valami átnyilallott az agyán és szemei
felragyogtak.
– Édes anyám, tudod mit? Leszek a felesége annak a szőke embernek, a ki
oly szépen tud énekelni.
Erre aztán megijedt a mama.
– Édes lányom, az nem lehet, mert…
Nem volt bátorsága folytatni. Hanem azt mondotta:
– Hiszen úgy sem hallod a hangját!
– De hallom, hallom, – erősítgette szenvedélyesen a leány – ő az
egyetlen, akinek a hangját hallom. Hallom a szememmel, hallom a
szivemmel, olyan szép, szőke hangja van…
Nem lehet. Mert két menyasszonyi ruhának kellett volna készülnie, egy
Mara számára, a másik Gizella nagysám számára. A Gizella nagysámé el fog
készűlni. Az ujságokban megjelent már a Hymen-hir _művész-házasság_ czím
alatt. A tenorista elveszi a drámai primadonnát.
S Mara ez után a beszélgetés után olyan egészen másként látta a
tenoristát, mint azelőtt. Dobogott a szive, ha ránézett s olykor-olykor
elfogta a vágy, hogy ráboruljon arra a vékonydongájú kebelre és ajkát
odanyomja annak dalos ajkára. S amint egyszer meglepte Gizellát, a mint
megöleli a vőlegényét s az rányomja az ajkait menyasszonya ajkaira,
akkor nagyot sikoltva kapott a füléhez: ez hang volt! Hallotta a csók
csattanását.
Azóta egészen megváltozott. Csöndesen, mozdulatlanul ült egész nap az ő
csöndes zugában. Nem lehetett őt fölvidítani, nem lehetett
szórakoztatni. Csak a mikor hazahozták Gizella menyasszonyi ruháját,
odament az édes anyjához:
– Anyám, anyám, adj nekem is ilyen ruhát.
Megkapta szegény. Hogy örült neki! Hogy dobogott a szive, amint a
tenorista vőlegénynyel kocsiba szállott és elhajtatott a templomba.
Aztán nézte, nézte merev szemekkel az esküvői szertartást, s mint akkor
a szinházban, úgy most is megfeketült előtte a világ és ájultan
szállították haza.
Szegény Mara!
Másnap nem akart fölkelni, míg oda nem adták neki a fehér ruháját. Fehér
ruhában, fehér koszorúval és lengő, hosszú fátyollal ül egész nap a
sarokban. Kergeti, kergeti magában azokat a szőke hangokat, melyek
befonták a lelkét. És nincs ember, a ki föl tudná rázni őt
álmadozásaiból, aki a fehér leány komor lelkületébe sugárt tudna
hinteni.
*
Én pedig minden előadásnál tapsolok a boldog müvészpárnak, mert tényleg
művészek. Gizella nagysám, mióta asszony, sokkal temperamentumosabb és
férje, ha kirántja magából az ő tenorját s szemkápráztatóan
körülvillogtatja, olyan mint egy kis Kinizsi Pál.
Néha kérdezem tőlük, hogy van Mara kisasszony?
– A szegény leány egészen jól viseli magát. Csöndes, nem árt a légynek.
Ha nem ülne mindig menyasszonyi ruhában, nem is látszanék meg rajta,
hogy elmebajos. De azért nem kell intézetbe adni.
Czérna, gyűszű, orvosság.
– Lelkem, már megint egész szabóműhely az asztalom! Hányszor mondjam
még? Az asztalomon nem tűrök meg semmiféle holmit!
– De édesem, hiszen…
– Nagyon jól tudod, hogy ezek a holmik izgatnak. Akkora a lakásunk, hogy
tizen is elférünk benne, mégis mindent az én szobámba raksz. Meglásd,
egyszer majd kiköltöztetlek.
Egy szőke gyermekarczból két mélységes szem bámult félősen, riadtan az
irásaira hajló férfira, aztán csöndesen nyult az apró tárgyak után, mik
az iróasztalon állottak és nesztelenül lépegetett ki a szobából.
Egy gombolyag czérnát, egy ezüst gyűszűt és egy kis kék orvosságos
üveget vitt magával.
Eddig a valóság, a többi már mese.
*
Volt egyszer egy szárnyatlan szőke angyal, nem nagyobb, mint egy kis
iskolásleány. Itt ült ebben a hintaszékben. Gyermek volt még, midőn már
asszonynyá lőn és az is maradt, míg szárnyas angyal nem lett belőle.
Volt neki egy kis kék orvosságos üvege, abból naponta husz csöpp elég
volt, hogy a kicsi asszonyt táplálja. Most már arra a husz csöppre sincs
szüksége.
És a férje ott ül az ő iróasztala mellett, csönd, mélységes csönd
körülötte, olyan félelmes csönd, mintha a levegő kihalt volna. A papiros
üres, a toll veszteg marad, a férfi szemei oda tapadtak az iróasztal
párkányára, a hol egy félben maradt vászon-himzésen egymás mellett van
egy gombolyag czérna, egy kis ezüst gyűszű és egy kék orvosságos üveg.
És az asszonyka is itt van, ott ül a hintaszéken, melyen úgy szeretett
ülni. Nem látja őt senki, csak az, a ki odarakta maga elé a czérnát, a
gyűszűt és az orvosságos üveget, az a munkás, zaklatott ember, a kit
bántott minden, aki, ha dolgoznia kellett, nem tűrte meg, hogy más
valaki legyen vele a szobában s valami kicsinyes tárgy örökkön kizavarja
őt a hangulatából.
A hintaszéken mennyei fehérségben látja az ő édes kis asszonykáját, aki
csöndes, nagyon csöndes s nem hintázik, nehogy az urát zavarja. És az ő
kis ura ködbe borult szemekkel, dobogó halántékokkal aléltan ül a székén
s lázálomban, dadogva, könyörögve ismételgeti:
– Édes kis asszonykám, hintázzál, kaczagjál, nevess… Édes kis
asszonykám, ülj az ölembe, csókoljál, ölelj… Édes kis asszonykám, te
olyan jó, olyan vidám vagy, eloszlik az éjszaka, ha kaczagsz, csevegsz,
csókolsz, ölelgetsz.
Az édes kis asszony csöndben ül a hintaszéken, mint egy megriasztott
gyermek. Az ablakra ráhullanak a finom hópihék, fehér holdfényből és
sürűen hulldogáló hópihékből fehér fátyol szövődik az ablak elé s
valahol messze a város tulsó határában fehér felhőként borul egy kicsike
sirdombra. Ott fekszik a mozgó, a csókoló, csevegő gyermekasszony,
odabent ő nála a szárnyas kis angyal ül a hintaszékben és nem mer
mozogni. Vagy az is lehet, hogy nem tud.
És a férfi, mintha egy örökkévalóságot élt volna már át az ő asszonya
nélkül, kezd neki beszélni a multról.
– Olyan szép volt! A lámpa is máskép égett, a tüz is vigabban lobogott.
Olyan puha, olyan meleg és olyan hangos volt minden. Tündérálom volt.
Midőn te itt ültél velem együtt, én verseket irtam, te varrogattál és
fehér kezeiddel gombolygattad azt a czérnát, mely vigan koppant a
szőnyegen, ha nagyot rángattál rajta. És parányi ujjacskádra huztad azt
a parányi ezüst sisakot, és vakmerően, vigan dudorászva röpítetted a kis
varrótűt. És mig én rímeket kerestem, te minduntalan közbeszólottál,
kedves, bohó mindennapiságokat, és ilyenkor mindig megtaláltam a rímet.
Aztán könyörögtél nekem »Kis uram, hagyd már azt a rímelést. Ülj ide a
hintaszékbe, én az öledbe ülök, aztán utazzunk. Aztán altass el. Aztán
költs fel egy csókkal, sok csókkal.
– Édes, kis asszonykám, emlékszel-e? Nem tudtad sehol sem jól érezni
magadat, csak az én szobámban. Úgy szerettél! És megédesítetted a
levegőt idebent és minden butoron, minden apróságon ott maradt a lelked
nyoma. És rendetlen voltál, iszonyúan rendetlen, mint egy kis gyerek és
nem tudtad a háztartást vezetni és féltél a cselédtől, hogy meg talál
haragudni, ha rajtakapod a lopáson. És nekem kellett utánad rakosgatni
mindent és letörülni a port a butorokról, ha te takarítottál. Olyan
kedves volt! És mindent az iróasztalomra raktál, a varrásaidat, a
czérnádat, a gyűszűdet meg az orvosságot. Még most is ott van, nem is
engedem elvitetni.
És a fehér angyal hallgatja őt a hintaszékben, szomorúan és nem szól
semmit. De a gyűszű összecseng az orvosságos üveggel és a
czérnagombolyag is összebú velök és suttognak:
– Be másként néz most bennünket, mint akkor. Úgy bánt velünk, mint a
mostohákkal. És a mi szegény asszonyunkat is bántotta. Terhére voltunk
mi is, az asszony is. De az emberek mindent csak akkor látnak igazán,
amikor már elmult.
A magános ember nagy félelemmel nézi őket s nem tud tovább beszélni az
asszonyának. És a tüz a kályhában hangosan ropog és a szél egyszerre
harsog a kéményben és rázogatja az ablaktáblákat. Tényleg, úgy van, –
nem jól látja most a dolgokat. De lehetetlen, hogy ő lett volna az az
elvakult zsarnok. Hogy is mondhatta volna ő annak az aranyos gyermeknek:
kérlek, én nem azért élek, hogy folyton ringassalak s asszony kell
nekem, nem éretlen gyermek! – Hát mi másért élt? – Az a gyermek eltünt a
házból és ő most nem tudja, hogy minek él? – Nem is tud dolgozni. Ez a
nagy csönd mintha gunyolná, megfagyasztaná: most már nem zavar semmi –
mért nem dolgozol?
És az özvegy férfi oda áll az ablakhoz, belebámul a fehérlő éjszakába és
zokogva tárja ki a karjait.
– Édes kis asszonyom, gyere vissza!
Eddig mese volt, a többi már valóság.
*
… Nesztelenül lépegetett ki a szobából.
Odabent egy darabig perczegett a toll, öntögette a betüket, de aztán
megállt. A férj kellemetlenül érezte magát, valami hiányzott neki és
bántotta is a lelkiismerete. Mért beszél ő olyan keményen a feleségével,
holott annyira szereti? Mért üldözi ki a szobájából, holott hiányzik
neki, ha nincs ott? Vajjon mit csinál a szegény asszonyka?
Valami zsibbadtság fogja el a testét. Belebámul a lámpa világosságába és
gondolkodik a meséjén. De a meséjéből valami egészen más lett. Mindig az
ő édes kis asszonyát látja, azt a gyermeklelkű, gyenge kis asszonykát, a
ki orvosságból él. – Istenem, olyan gyenge, hátha…
Végig simítja izzó homlokát és kinos félelemmel a szivében, halkan, de
izgatottan benyit a hálószobába. Ott fekszik a gyermek, holt fehérben,
tágra nyílt, révedező szemekkel.
– Nem alszol, édes?
Az asszonyka elébe nyujtja kicsi karjait és a nyaka köré fonja. Aztán
csöndesen sir és azt mondja:
– Édes, kis uram, bocsáss meg, nem foglak többé háborgatni.
De az ő kis ura megijed erre a szóra és szenvedélyesen csókolgatja piczi
ajkait.
– Gyere csak édesem, mindig ülj oda az asztalom elé és rakosgasd tele
kicsi holmijaiddal. Igaz, hogy kissé idegessé tesz, de hogy elmentél,
még kevésbbé tudtam dolgozni. Aztán olyan rosszat álmodik az ember, ha a
feleségét megbántja.
*
Az ágy mellett az éjjeli szekrényen egymás mellett a czérna, a gyűszű és
az orvosságos üveg. A czérna nagyot ugrott örömében és az ágy alá
gurult. A férj utána bújt az ágy alá és az asszonyka hangosan kaczagott
és tapsolt jókedvében.
Aztán kérdezte, mi rosszat álmodott az ő kis ura, de az nem mondta meg
neki.
A bagoly és a kanári madár.