1895.
Budapest, 1894. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.
Fázott az Északi sark. Annyi ezer meg ezer esztendő után tudatára ébredt
rideg egyedülvalóságának, puszta, fagyos mivoltának. Unatkozott.
Egyszer, mikor kigyulladt körülötte pompázó, hideg szineiben az
észak-sarki fény, mintha tündérmese hullott volna a lelkébe, mintha
ősidőkből álom emléke kisértene, egy világot látott maga előtt, tele
fénynyel, melegséggel. Kék, meleg vizek csobogása, sűrű erdők lassú
zúgása, madárdalolás, virágvirulás… És kimondhatatlan, fájó vágya támadt
szemébe nézni egyszer ennek a szines, hangos tündérvilágnak,
fölmelegedni derült égaljában és feledni egy pillanatra azokat a komor
gondolatokat, melyeket jeges otthonában szőtt.
Arra délre! Onnan jönnek néha langy fuvallatok, melyek megdermednek,
mihelyest jégszféráját elérik. Arra délre! Ha valahol, úgy ottan zöld a
föld, folyós a viz. Ott dalol a madár, ott virul a rózsa, az a
csodálatos virág, melynek illata még az ősidők álmából is feléje
illatozik.
Elindult. Rengett, ropogott a jégtenger, dübörögve omlottak össze a
jégóriások. Ment, ment ezer esztendőn keresztül s nem érte el a meleg
vizek tájékát. Amerre csak látott, minden fehér volt, mint otthon. Pedig
már jó messzire jár. Feneketlen mélységeken, felhőbe hasító hegyeken
gázolt keresztül. Mindenütt jég, hó.
Ment tovább. Miközben kereste az új világot, az utána való vágy egész az
őrülésig fokozódott benne. Dühvel kergette álmát, kereste a virágot,
mindhiába. Peregtek, peregtek az évek, a századok, az ezredek, rengeteg
messze utat tett már meg, olykor-olykor elfogta őt a csüggedés. Egyszer
pedig, amint mélyen elbúsúlva rovogatta jégtorlaszos útját, a távolban
meglátta – saját magát.
Csüggedten, roskatagon közelgett feléje az a havas alak s egy bömbölő
hang szólt feléje:
– Ki vagy?
– Ki vagy? – kérdezte viszont ő is.
– A Déli sark.
– Az Északi sark. Elindultam keresni azt a világot, hol meleg a levegő
és ahol rózsa terem.
– Én is – válaszolt a Déli sark. – Találtál?
– Mindenütt havat, jeget, úgy mint otthon. Mi van arra felé, ahonnan te
jösz?
– Hó, jég. Minden fehér, minden hideg.
Elhallgattak. Az Északi sark mélyen elgondolkodott, aztán nagyot
sóhajtott.
– Azt hiszem, csak álom, mese az a meleg világ.
– Mese – ismételte a Déli sark. – Amerre én jártam, nem találtam
egyetlen rózsát sem.
Mara.
– Jőjj ide, édes lányom, fontos beszédem van veled.
Az édes anyja szavára mindig hajlott. Az édes anyja volt az egyetlen,
aki mindent meg tudott neki mondani.
És Mara az ő szokott erőszakos mozdulatával fölpattant a divánról,
melyen elterült és odakuporodott az édes anyja mellé, az alacsony
zsámolyra.
Nagy fekete szemei odatapadtak az ősz asszony ajkaira és lesték a
szavakat. Halk, suttogó hangon beszélt az, Marán kivül senkisem értette
volna meg.
– Nagyon, nagyon jó hírt mondok neked, aranyos kis lányom. Olyat, amely
nagyon, de nagyon boldoggá fog tenni.
Mara felszökött ültéből, szenvedélyesen két tenyere közé szorította
anyja arczát, aztán visszaszökött, egy pillanatig rábámult égő, ragyogó
tekintettel, majd megint leült a zsámolyra, s mintha két gyémántszög
volnának, úgy néztek szemei, ragyogással, mozdulatlanul.
– Úgy van, édes lányom. Nemsokára szép ruhát fogsz kapni, olyan szépet,
amilyen még sohasem volt. Fehér selyemben leszel tetőtől talpig, hosszú,
suhogó uszálylyal. Mélyen ki lesz vágva, az ujjai könyökön felül érnek
csak, drága, nehéz csipkékkel beszegélyezve. S kapsz a nyakadra valódi,
fehér gyöngysort és a hajadba valódi fehér gyémántéket és egy koszorút
és hosszú fehér fátyolt. Aztán egy virágbokrétát, csupa fehér virágból,
fehér kaméliából. Fehérben leszel tetőtől talpig.
Mara megigézve hallgatta végig. Szemeiben egyre változott a tűz, úgy
látszott belőlük, hogy halluczinácziója van. Hogy amint az édes anyja
sorban leirja neki új ruháját, úgy sorban elképzeli magát benne, először
fehér selyemben, aztán uszályosan, aztán nyílt mellel, aztán a
gyöngysor, a gyémánt, a koszorú, a fátyol, a virágbokréta…
Aztán tapsolt és nagyot sikoltott, felugrott, körültánczolta a szobát,
megállt a tükör előtt és nézte magát, gyönyörködve, boldogan. Majd sirva
fakadt és kapkodva, szaggatott, vergődő hangokat hallatva, nyakába
borult az édes anyjának és csókolta.
– Mikor? Mikor?
*
Mintha most is látnám. A nehéz diófaasztal körül ülnek vagy heten. Az
anya, az apa, két fiú, egy lány és még valaki. A függőlámpa fénye körben
az arczukra hull és halványsárga sugarai megolvadnak a párolgó teában.
Az a sajátságos, kondenzált levegő tölti be a szobát, amilyen csak téli
este, csukott ablaktáblák mellett, oly szobában honol, mely ebédlő és
szalon egyaránt. A konyha felől hallik a tányérmosogatás csobogása,
csörömpölése és idebent szürcsölik a teát és csevegnek, kaczagnak. Az
egymásba szürődő hangok mintha összekeverednének a levegővel s az ember
a tüdejébe színá őket.
Egy rendes háztartású nyárspolgár szobája ilyen. Minden rendben van. A
budget is, a butor is. A fauteuillök vászonba öltözve és a lámpa
mindennap frissen megtöltve. Minden tiszta és izléstelen, hasznos és
szolid. És az emberek, ha körülülik a nagy asztalt, boldogok, úgy érzik
magukat, mint a kik sohasem voltak betegek: sehogyan. Érdekli őket
minden. A szomszéd és a szinház, a külpolitika és a farsang. És tudnak
elbeszélgetni hangosan és jókedvvel és megfeledkezni mindenről, csak az
óráról nem. Mihelyt az tizet üt, kialszik a sárgafényű függőlámpa és
vele együtt az emberek is.
Csak nyolcz és fél óra van, a tea párolog és a jókedv zenitjén áll. Én
vagyok a hetedik az asztal mellett, de nem onnan látom őket. A szoba egy
sötét zugából nézem a társaságot, két száraz, égő szemmel, mely nem az
enyém. Ebben a sötét zugban egy fekete bőrdiván és azon egy
kilenczesztendős leánygyermek, végig terülve, tenyerébe fogott fejjel,
tágra nyilt, fekete szemekkel. Ezek a fekete szemek hatalmukba
kerítettek, én az övék vagyok, ők az enyémek.
Ezekkel a szemekkel csodálatos dolgokat látok. Az emberek, a butorok,
elmosódó határozatlan árnyékok, minden tartalom és szilárdság nélkül
úsznak a sárga sugárárban. De ami az ajkakból kiárad, az villanó, szines
és tüzes. Amint könnyedén, mozgalmasan megnyilnak, egész fénysávok
áradnak ki belőlük, fehér, kék, vörös, zöld sugárszálak, melyek a
levegőben összefonódnak, fényesen czikázva és lassan, lassan
szétfoszolva a sárga világosságban. S ha valaki kaczag és kifehérlenek a
fogai, mindegyik fogról egy-egy vakítóan fehér szalag gombolyodik le s
kigyószerüen átlebegve a levegőn, lobogó végeikkel megcsapják a meredő
gyermekszemeket.
S midőn az a nagy leány nevetve fölkel az asztalról, odaül a zongora
mellé és biztos, erős ujjakkal fogja az akkordokat, egymásután tüzes
fényoszlopok pattannak ki a billentyűkből és őrült tánczra kerekednek.
Már nem férnek el a zongorán, egymásután leszorulnak a szőnyegre és
szivárványos lángokba borítják az egész szobát. Szivárványtüzben ül a
zongorázó leány, tüzben az anya, az apa, a testvérek és ezek a lángok
mind felém bókolnak és kigyujtják az én sötét zugomat is. Hunyd be a
szemed, Mara, mert megsiketül az is!…
A papa megszólít. Mit tartok a legujabb nihilista merényletről? Én
mosolyogva válaszolok a mamának, hogy Török-Bálint igen kellemes nyaraló
hely, s hogy Boccaccio a kedvencz operettem. Gizella nagysám igen szépen
játszsza a keringőjét. A tea igen jó, de, kezeit csókolom, két csésze
épen elég volt.
Szegény Marácska!
A homloka tüzel, a szemei égnek. Belefuródnak az emberekbe és látni
akarják: mit beszélünk mi? Mi az, ami bennünket összetart, s ami őt
kizárja körünkből? Süket is, néma is, két fölégetett híd közte és
közöttünk, melyeket nem lehet helyreállítani sohasem. Nem értjük meg őt
s nem ért meg bennünket.
Szegény Marácska!
Ha tudná, milyen üres, milyen jelentéktelen az, ami nélkül szűkölködik.
Azok a tánczoló lángoszlopok, egy boszantóan elcsépelt operette-ária
hangolatlan zongorán, ügyefogyott ujjacskákkal kiverve, azok a szines
sávok, végtelenül banális, köznapi szószaporítások; igazán, aki hall és
beszél, jó lélekkel mondhatná Marácskának: ne bánd, szegény kis lányom,
a te körödben nem sokat veszítesz azzal, hogy siketnéma vagy!
De mégis, Mara tudja, hogy mi többiek a fülünkkel is látunk. Milyen
lehet az, ha az ember a fülével lát? És tudja, hogy ajkaink mozgásával
teremtjük a fül számára a látnivalókat. Azokat a tarka sávokat, melyeket
ő csak este, lámpavilág mellett, a sötét divánon fekve észlel s melyeket
mi többiek úgy megértünk, mint ő az édes anyja kézlejtéseit. S látja
maga előtt a nyugodt, derült arczokat az általános szintenger közepén,
míg neki fáj tőle a szeme, fáj a homloka, a szive, hogy megerednek
miatta a könyei.
Mozgatja ő is az ajkait. Semmi. A torkát megrezegteti valami. Az asztal
mellől feléje fordulnak a fejek, ők látták, ő nem. Sötét, sötét
körülötte minden, az ő ajka mozgatása nem áraszt fényt. Ő néma.
Az édes anyja a tagolatlan bugásra, mely torkából kivergődött,
hozzásiet, ölébe veszi, megsimogatja a fejét, megcsókolja az ajkát és
szól hozzá, suttogva, szeme járásával, ujjai mozgásával kisérve szavait:
– Álmos vagy angyalkám, a fejed is fáj. Viszlek ágyacskádba, aludj
angyalom.
De Mara hevesen rázza a fejét s nem engedi magát elvitetni.
– Nem, nem, látni akarom, mit beszéltek.
És ott marad, szemeiben azzal a sovárgó tüzes kérdéssel és kutatja: mit
beszéltek? Mig az óra tizet nem üt s a familia nagyon örvendene, ha
mihamarább ismét szerencséje volna hozzám.
*
A zongorát gondosan el kell zárni előle. Mert valahányszor nyitva
felejtik, Mara az öklével csap le a billentyűkre, hogy a húrok pengve
pattognak széjjel.
*
Istenem, nyolcz esztendő! Együtt kergettük ezalatt a halluczinácziókat,
én és ő. Ő hangokat akart látni, én fényt. Ő siket a fülén, én vak
vagyok a lelkemben. És éreztem a kínt, amit ő érzett, midőn hiába
kerestem formát és kifejezést a sovárgásnak, mely emésztett.
Junói termetű, démoni szépségű hajadon lett a kis Marából. Egész izzó
lelke kiég a szeméből. Túl van telítve elektromossággal, a sok ki nem
fejezett érzés, a sok névtelen, benneszorult indulat minden mozdulatában
nyilvánul. Hirtelen, exczentrikus mozgásai vannak, járni nem tud, csak
szökdelni. Ami a keze ügyébe esik, azt felforgatja, szaggatja. Nyolcz
esztendő alatt forrongó vulkánná fejlődött ki, nyolcz esztendő után én
már kénytelen vagyok azt a bizonyos kiégett krátert emlegetni, melynek
egy elpocsékolt ifjuság után a szivünket szeretjük nevezni.
*
Gizella nagysámat tényleg szerződtették az operához. Sohasem hittem
volna. És milyen sikere volt! Csak Marát ne vitték volna el a szinházba.
Sohasem volt ő még szinházban.
A karzatok ezüstös, aranyos ornamentumai, a páholyok égő piros hátterei,
a nehéz drapériák, a szines függöny, a csillogó, világos toilettek és az
a mindent elárasztó fehér elektromos fény megrázták a lelkét. Ezek
hangok! Aztán látta dolgozni a zenekart, felhúzták a függönyt és
ábrándos kékes fényben úszó szintéren csillogó férfiak, asszonyok
hajladoznak, nyiló s mozgó ajkakkal. Majd érzi rezegni a hatalmas
levegő-hullámokat: ezek hangok! Aztán fekete lesz körülötte minden és
haza kell őt vinni.
*
Gizella nagysám kedvesen fogadta gratulácziómat. Rossz embernek tart,
amiért oly soká távol maradtam tőlük. Pedig oly szép most minden ő
náluk! Van külön szalonjuk és neki egy saját külön csevegő fülkéje,
melyben csak legjobb barátjait fogadja. Engem ott fog fogadni. Aztán
minden szerdán nagy társaság van náluk és nagy hangverseny. Jenő is ott
van. Nem ismerem Jenőt? – Lehetetlen. A tenorista Jenőt! Na, lássa!
Tehát a viszontlátásra!
És eljött a szerda és én elmentem a jourra. Olyan unalmasak ezek a
jourok. Különösen, ahol a házi kisasszony primadonna és az egyik vendég
tenorista. Minek is megyek én oda? – Parbleu, mert megigértem s mert
legrosszabb esetben majd udvarolhatok Marának.
Csakugyan, minden szebb most ő náluk. Sőt a nyárspolgárság mintha
veszendőben volna. Mozgalmas csoportok a szalonban, nem ülik már körül a
nagy diófaasztalt. Gizella nagysám fehér ruhájában szinte elragadó. Mara
pedig rikítóan vörös toiletteben van.
– Szegény kis lányom szenvedélyesen szeret kiöltözködni – magyarázta
nekem a mama. – Egyetlen öröme, ha új ruhát kap és folyton szeretne új
ruhában járni. És kedveli az erős szineket. Azt mondja, hogy ezeket
hallja.
Jenő, a tenorista, régi jó barátom. Egy unalmas, szőke fiatal ember, a
kiben úgy van benne a hangja, mint hüvelyben a kard. Nem is egyéb ő,
mint egy tok, melyben a hangját tartogatja. Egyebet se tud, csak
énekelni.
A többi vendéget is mind ismerem, egy kivételével. Azt az egyet
bemutatják. Fehér Béla, puskamüves és siketnéma. A Mara kedvéért hozták
el, hadd legyen neki is valakije, a kivel elmulathat.
De Mara nem akar vele mulatni. Mihelyt fölnyitják a zongora födelét,
visszavonul az ablakmélyedésbe és vigyáz. És én hátradőlve egy
fauteuille vánkosaiba, belemélyesztem szemeimet abba a tágra nyílt két
fekete parázsba és próbálom: vajjon tudok-e még a Mara szemeivel látni?
És érzem, hogy a kiégett kráterben még villog valami, ami lassan-lassan
égető lángokra éled.
És látom újra a hangokat szinekre felbontva, és ezek a szinek őrült
kánkánt járnak körülöttem. A zongora-akkordok ismét ontják a tüzes lávát
és pörkölik a tekintetemet. De egyszerre csak enyhe holdfényre változik
minden és egy szőke sugárhíd képződik az örömtől csillogó, nedves
szemekig, melyeken rózsás amorettek szökdelnek végig, végig a
sugárhídon, a fekete szemeken keresztül, Mara dobogó szivébe. És ott a
sziv mélyén apró ezüst csengetyűket ráznak és Mara hallja az ő
ezüsthangjaikat és szomjas tekintettel, előre konyult fővel bámul a
fényár forrására.