53
Van már vagy harminc éve. Húszéves gyerek voltam. A svábhegyi
vendéglőben ültünk vacsora után, nagy társasággal, és hallgattuk a
cigányzenét. Egy szép, nagy, kövér asszony mellett ültem; ha jól
emlékszem, egy kicsit szerelmes voltam bele. (Attól félek, jól
emlékszem.) Én is tudtam, amit akkor a Svábhegyen «mindenki» tudott:
hogy ő nagysága nem igen hű a férjéhez. A cigány régi valcert játszott.
A hölgy mosolygott rám. Húszéves fejjel nem olyan borzasztó, hogy ezt
kérdeztem tőle:
– Mondja, miért csalja meg az urát?
Nevetett.
Egyszerre vita kerekedik, hogy kitől van a valcer, amit a cigány
játszik: Strausstól-e vagy Lannertől. Ő nagysága szerint Strausstól
volt. Az ura azt mondta: «Ismerem, ez egy Lanner-valcer.» Nagy vita. A
társaság két pártra oszlik. Ő nagysága a leghangosabb, ő a Strauss-párt
vezére. Valaki odamegy a prímáshoz és megkérdezi, kitől van a valcer.
Visszajön és jelenti, hogy: Lannertől. A férj győzött. Ő nagysága
elsápadt, úgy haragudott. Keserűen mosolygott. Hozzám fordul és ezt
súgja:
– Maga az előbb azt kérdezte, mért csalom meg az uramat.
– Igen.
– Hát ezért. Mert mindig igaza van.
Akkor azt hittem: tanultam valamit.
54
Kedves kifejezés, amit Amerikában hallottam egyszerű magyaroktól, akik
többen laknak ugyanabban a harmincemeletes felhőkarcolóban: «Egy faluban
lakunk.»
55
A hányszor emlékezetemben felmerül, újra meg újra nyugtalanít M. Gaston
impresszárió különös betegségének és halálának története. M. Gastont
tulajdonképpen M. Jóskának hívták. Kis ügynökből lett jónevű nemzetközi
impresszárió. Az volt a specialitása, hogy olasz énekeseket liferált a
bécsi és pesti Operának. Nyáron, mikor az Operák zárva voltak, ezeket az
énekeseket vissza szokta vinni Olaszországba turnékra. Egészséges,
jóltáplált emberke volt, tekintélyes szakállt viselt és kopasz volt,
mint a billiárdgolyó. Mindig mosolygó, rózsaszínű, boldog arcát az egész
szakma ismerte. Életének utolsó, tragikus szakaszába úgy kapcsolódtam
bele, hogy egyszer egy vidéki felolvasásról hazatérve, Székesfehérváron
beszálltam a délről jövő gyorsvonatba, s ott találtam Gastont, aki
Olaszországból jött. Alig ismertem rá, úgy megváltozott. Mintha felére
soványodott volna le. Szakállában ősz csíkok voltak. Arca sárga volt,
mint a sajt, szeme fénytelen, ajka vértelen, a keze remegett.
– Kórházból jövök, – mondta – halálos beteg vagyok. Borzasztó dolog
történt velem.
A következőket beszélte el.
A budapesti Opera egy tenoristáját, aki nemcsak a hangjáról, hanem
iszákosságáról is híres volt, elvitte Olaszországba nyári
vendégszereplésre. Ezt az énekest nagyon szerette, mert az ő felfedezése
volt és sok pénzt keresett rajta. A tenorista Milánóban énekelt és onnan
Génuába kellett utazniok. A vonat este tíz óra körül indult. Nyolc
órakor kimentek a pályaudvarra vacsorázni. Abban az időben a szép
milánói pályaudvari vendéglő világhírű volt a konyhája és nagyszerű
borai miatt. Féltízkor a tenorista már olyan részeg volt, hogy botrányt
csinált és Gaston alig tudta megakadályozni, hogy kidobják a
vendéglőből. Néhány perccel tíz előtt megjött a vonat és Génua felé be
kellett szállni. A holtrészeg tenorista kijelentette, hogy ahol ilyen jó
bor van, onnan ő napokig nem megy el. Nem lehetett rábírni, hogy
beszálljon a vonatba; künn a perronon dulakodott Gastonnal. Gaston
felszállt egy vagónba és fel akarta húzni a részeget magához. De nem
bírt vele. A részeg azt kiabálta, hogy nem hagyja itt ezt a jó bort. A
vonat elindult és végre is a részeg győzött, mert a már lassan guruló
vonatról leráncigálta Gastont és visszavitte a vendéglőbe. Gaston
kétségbeesetten fogalmazott egy hosszú táviratot Génuába, jelenteni,
hogy az első fellépés elmarad a tenorista indiszpozíciója miatt. A vonat
kirobogott az éjszakába és Génua közelében összeütközött egy másik
vonattal. (Az évszámra már nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy ez
egyike volt Olaszországban a legnagyobb vasúti szerencsétlenségeknek;
arra pontosan emlékszem, hogy a katasztrófának huszonkét halottja volt.)
Mikor másnap reggel Milánóban ezt Gaston a _Corriere della Sera_ első
oldalán óriási betűkkel nyomtatva elolvasta, elájult, összeesett.
Hetekig feküdt Milánóban kórházban, s mikor ezt a történetet nekem
elmesélte (már hónapokkal az esemény után), úgy elfehéredett és úgy
remegett, hogy arra kértem, hagyja abba az elbeszélést. De idegesen,
szinte mániákusan mesélte tovább, később sírva fakadt és még mindig nem
tudott belenyugodni abba a gondolatba, hogy ha a részeg tenorista nem
húzza le a már mozgó vonatról, akkor néhány óra mulva halott.
Gastont Pesten egyideig az egyetemi klinikán kezelték, aztán
szanatóriumból szanatóriumba ment és körülbelül egy évvel az eset után
meghalt. Megmondta nekem már találkozásunkkor, a sírógörcse után, hogy ő
benne van abban a nagy könyvben, ahová Isten a génuai vonat áldozatait
beírta, mikor kijelölte őket, és hogy az a tény, hogy a részeg tenorista
lehúzta őt a vonatról, nem változtathatta meg a névsort Isten könyvében.
56
Régidivatú dolgozat. Mondjuk: iskolai dolgozat. Feladat: «próbálj valami
köznapi hasonlatot találni, amellyel kifejezheted az átlagos férfi
felfogását a házasságról.» Kidolgozás: Két férfi beszélgetése
ilyenformán:
– Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy nősüljek-e meg. Mondjon nekem
néhány okos dolgot a házasságról.
– Nemrég egyszer elhatároztam, hogy veszek egy kalapot.
– Nem akar a házasságról beszélni?
– Tudniillik gusztusom támadt egy csinos és tetszetős kalapra, amelyet
sétálás közben már többször láttam a H. cég kirakatában, az utóbbi
időben. Szép, puha, szürke kalap volt, olívzöld szalaggal.
– Ön tréfál velem. Én arra kértem, hogy a házasságról beszéljen.
– Már vagy ötödször mentem el a H.-bolt előtt és egyre jobban tetszett
ez a kalap. Valósággal vágyódni kezdtem utána. Mikor hatodszor mentem
arra, szinte megijedtem arra a gondolatra, hogy esetleg valaki más fogja
megvenni. Elhatároztam tehát, hogy hamarosan megveszem a kalapot.
– Megismétlem kérésemet: beszéljen a házasságról.
– A H.-bolt nem az egyedüli kalapos abban az utcában. Egymástól nem
messze öt-hat igen jó kalapüzlet van ott. Mielőtt beléptem volna H.-hoz,
a szürke kalapért, úgy gondoltam, helyes lesz előbb sorra végignézni a
többi üzletek kirakatait. Ezt meg is tettem. Minden kirakatban voltak
csinos kalapok. Az egyikben volt egy elragadó, bolyhosszőrű kalap,
fekete szalaggal. A másikban sokáig néztem egy halvány tejeskávé-színűt,
sötét tejeskávé-színű szalaggal. És egy harmadik kirakatban rendkívül
tetszett egy barna kalap, amelynek olyan színe volt, mint a friss
havannaszivarnak: barna volt, de titkos sötétzöld gondolatok kóvályogtak
benne.
– Végleg lemondjak arról, hogy a házasságról halljak öntől valamit?
– Valósággal zavarba jöttem. Idegesen szaladgáltam egyik kirakattól a
másikhoz. Mégis csak a H.-féle szürke volt a legszebb. Tízszer,
tizenötször hasonlítottam össze őket egymással, amíg végül nyilvánvalóvá
lett, hogy egyik sem ér fel a H.-félével. Lelkemben végleges diadallal
győzött ez a finom pasztel-színű szürke, az olívzöld szalaggal. Bátor
léptekkel, felemelt fővel léptem be a boltba. Megkerestettem a fejemhez
illő nagyságú példányt és megvettem a szép szürkét. A tükörbe néztem. El
voltam ragadtatva magamtól. Valósággal szép voltam benne. Fizettem és
távoztam. Az utcára érve valami gonosz vágy arra ösztönzött, hogy most
már, miután megvolt az új kalapom, ismét megnézzem a többieket,
amelyeket nem vettem meg. És akkor borzasztó dolog történt velem. A
bolyhosszőrű kalap egyszerre szép lett. Szebb, élénkebb, mint az enyém.
A tejeskávészínű disztingváltabb volt, diszkrétebb, elegánsabb. És a
havannaszínű mindeniket felülmúlta. Az volt a legszebb kalap a világon.
Idegesen járkáltam a kirakatok előtt és átkoztam magamat a gyors
elhatározásért. Hiszen még várhattam volna pár napig. A másikat kellett
volna megvásárolnom. A tejeskávészínűt. Nem. A bolyhosat. Nem. A
havannaszínűt. Miért siettem úgy? Rettenetes ez a szenvedélyes mohóság,
amivel berohantam H.-hoz. Mindegy, na. Most már bele kellett nyugodni a
megváltozhatatlanba. Otthon szomorúan vettem kezembe új kalapomat. Szép
volt, de jelentéktelen. Csudálkoztam, hogy mi tetszhetett nekem épp
_ezen_ a kalapon olyan szenvedélyesen! Nagyot sóhajtottam és meg voltam
győződve arról, hogy ezen a világon mindenik kalap szebb, mint az enyém.
De ahhoz, hogy ezt megtudjam, előbb ezt a szürkét meg kellett
vásárolnom.
– Kezdem érteni a tréfát. Ön a házasságról beszélt.
– Én? Eszem ágában sem volt. Egyszerűen elmondtam önnek a
kalapvásárlásom történetét.
– Jó. Belemegyek. Beszéljünk kalapokról. Milyen kívánalmakkal lép ön fel
egy… hát jó nevezzük így… egy kalappal szemben? Milyen legyen az igazán
jó kalap?
– Könnyű. Nem szabad, hogy a fejet nyomja.
– Ön nem szereti, ha valami nyomja a fejét?
– Nem.
– Hát aztán még milyen legyen?
– Rövid idő alatt alkalmazkodjék a fejem formájához. Néhány nap alatt
kellemesen simuljon a homlokom, a halántékom, a koponyám apró
görbületeihez és dudorodásaihoz. Ha a fejemre teszem, azt kell éreznem,
hogy más nem is viselhetné, csak én.
– Hát még?
– Fontos, hogy könnyen lehessen levenni a fejről. Nagyon rossz kalap,
amely az első mozdulatra könnyen nem hagyja el a fejet. Isten ments a
szűk kalaptól, amelynél erőlködni kell, ha az ember le akarja tenni.
– Esős időben mi a teendő?
– Eleinte vigyáz az ember a kalapjára. Esernyővel jár. Alig kezd esni az
eső, így kiált fel: «Jaj, csak meg ne ázzék az új kalapom!» És taksziba
ül, vagy kinyitja az esernyőt. Később aztán ezt mondja: «Ez egy igazi jó
finom kalap, ennek nem árt az eső». És hagyja megázni, nyugodtan. Végül
aztán így beszél róla: «Ma rossz idő van, ma ezt a régi összeázott
kalapomat veszem, ezért már nem kár».
– Szokott félni vendéglőben vagy színházban, hogy elcserélik a kalapját?
– Amíg új, igen. Nagyon vigyázok. Kétségbe vagyok esve, ha elcserélik.
De mikor már régi a kalap, néha tréfásan így szoktam szólni: «Bár
elcserélné valaki a vendéglőben valami csinos új kalappal.» De a
tapasztalat azt mutatja, hogy a szórakozott idegenek mindig csak a
csinos új kalapot viszik el.
– Hogy’ védekezik ez ellen?
– Úgy, hogy odaadom a kalapnak a nevemet. Beletétetem a monogrammomat és
ő egész életén át viseli a nevemet. De vannak szórakozott idegenek, akik
ezt nem respektálják.
– Szokta néha elveszíteni a kalapját?
– Hogyne. Nagy viharban a szél lefujja az ember fejéről a kalapot. Ez
leginkább hajón történik. Tengeren. Az ember nyugodtan áll a fedélzeten,
mit sem sejtve, és egyszerre csak elröpül a fejéről a kalap, be a
tengerbe.
– És akkor ön mit csinál?
– Egyetlen szabály van ilyenkor.
– És mi az?
– Nem szabad utána kapkodni.
– Miért?
– Először, mert hiába kapkod az ember. A kalap iszonyú gyorsan repül a
szélben, gyorsabban, mint a madár. És másodszor: Azok, akik az ember
körül állnak, mindig kinevetik azt, aki az elrepülő kalap után kapkod a
kezével a levegőben. Elég nevetséges az ember, akinek elröpült a
kalapja. Nem kell ezt a nevetségességet még azzal is fokozni, hogy
kapkod az ember utána.
– Ez szomorú.
– Elég szomorú. De itt nincs más teendő, mint belenyugodni. Nagyon kevés
esetet tudok, mikor egy elröpült kalap a levegőben megfordult és egy
másik széllel visszarepült az ember fejére.
– Újabb kérdés. Miért köszönnek az emberek úgy, hogy leveszik a
kalapjukat?
– Mert ezzel ezt fejezik ki: «Nézz meg jól, milyen szép voltam, amíg nem
volt kalapom.»
– Ön ártalmasnak tartja a kalapviselést?
– Általában nem. Apró bajokat okoz. Némely embernek kihull tőle a haja.
És némelyek korán megőszülnek miatta.
– És mi a véleménye önnek azokról, akik kalap nélkül járnak? Ez a szokás
egyre jobban terjed.
– Én ezt ostoba szokásnak tartom.
– Miért?
– Mert nagyon sok tisztátalan dolog ragad meg az ember fejében, amelytől
egy jó, hűséges kalap megóvja az embert.
– És mi a véleménye arról, hogy kezd kimenni a divatból a könnyű,
szellős nyári szalmakalap… amit az ember nyár elején vásárol, amit
fürdőhelyen szép nyári estéken visel és amit ősszel megint eldob…
– Tudom, hogy ez a divat kezd megszűnni. Nyáron is téli kalapot hordanak
a férfiak. Őszintén megvallva, ezt sajnálom. Olyan szép volt, olyan
kedves volt az… mikor elutazott az ember szórakozni… ah, nyáron,
Balaton, Velence, Ostende, Deauville… otthon hagyta a régi megszokott
kalapját és amúgy hirtelenében vett valami csinos könnyű szalmakalapot,
amelyről tudta, hogy szeptemberben el fogja dobni és nem fogja egy
csöppet sem sajnálni. Kár, hogy az a divat megszűnt. Viszont, nézze
kérem: az ember öregszik. És mostanában olyan szeszélyes, szinte bolond
az időjárás az egész világon. Mégis csak megnyugtató dolog egy
megszokott, becsületes, szelíd kalap, amely nap ellen is, eső ellen is
jó. Amely hazakísér bennünket ősszel… mikor vége a nyári kalandoknak. A
megszokás nagy hatalom. Én is, mint mondtam, bosszankodtam eleinte. És
most már igazán nem adnám oda semmiért ezt a szürke kalapot…
57
Konyakot inni. Az ember azt hinné, könnyű. Nem úgy van. Gilbert Miller,
amerikai barátom beszéli, hogy egyszer egy híres francia íróval ült
együtt Párizsban, a Larue-vendéglőben. A szomszéd asztalnál egy gazdag
new-yorki bankár konyakot akart rendelni a feketekávéjához. A pincér
odaadta neki az italok jegyzékét. A bankár kiválasztotta a legdrágább
konyakot, amelyből egy pohár száz frankba került. Néhány perc mulva
megjelenik az ezüst-nyakláncos _sommelier_, kosárban hozza a piszkos,
pince-sáros palackot. Mellette jön az asszisztense, egy fiatal pincér,
ezüsttálcán hozza az öblös nagy poharat. Leteszik a poharat a bankár elé
és a pincemester óvatosan beletölt egy kis konyakot. Az amerikai
megfogja a poharat és a szájához akarja emelni. E pillanatban felugrik a
francia író, aki Millerrel ült és felháborodva lép a konyakos idegenhez.
– Uram, – mondja neki – bocsásson meg, de ezt nem tűrhetem. Mit csinál
ön?
A bankár leereszti a poharat:
– Meg akarom inni ezt a konyakot.
– Rettenetes barbárság – mondja neki az író. – Ezt nem szabad tennie.
A bankár mosolyogva kérdezi:
– Hát mit kell tennem?
Az író elmondja neki, megmagyarázza, hogy ez a klasszikus francia
bánásmód az igazi jó konyakkal. _Először:_ Meg kell melegíteni a nemes
italt tartalmazó nagy és vékony poharat, még pedig a két tenyerében,
mert pontosan épp az emberi test hőmérséklete hevíti annyira a konyakot,
hogy kiadja a természetes zamatját. – _Másodszor:_ Hosszasan kell
szagolni az öblös pohárban összeszoruló illatot. – _Harmadszor:_ Fel
kell emelni a poharat, a világosság felé kell tartani és élvezni, hogy
milyen szép színe van és milyen átlátszó. – _Negyedszer:_ Óvatosan
visszatenni a poharat az asztalra. – _Ötödször:_ Beszélni róla.
– És aztán? – kérdi az amerikai.
– A többi nem érdekel – felel a francia író, meghajtja magát és visszaül
a helyére.
58
Ehhez a jegyzethez előszónak ideiktatom Maeterlinck néhány sorát, amely
a fehér hangyákról írt könyvében (1927) olvasható: Azt mondja: «Ne
essünk soha kísértésbe: hozzátenni valami képzelt csodát az igazi
csodához. Az évek lassan megtanítják az írót arra, hogy mindenekelőtt a
díszítmények öregszenek meg, – sokkal hamarabb, mint maga az író.» –
Bevezetésnek pedig azt, hogy két évig voltam haditudósító. Eleinte egy
kis könyvbe jegyzeteket írtam arról, amit láttam. Ebben a könyvben
lapozgatva már sokszor megpillantottam ezt a noteszkönyv-stílusú,
rövidszavú, három kis fejezetből álló feljegyzést. Soha nem mertem
«feldolgozni». Itt most változtatás és hozzátett díszítmények nélkül
egyszerűen lemásolom. A kis könyvben a dátuma: _1915, Horozanka falu
(Kelet-Galicia), az 55. hadosztály parancsnokságánál._ Ugyanitt a címe:
«Három találkozás a Brzezany-ból jött négy nővel.» – Íme a jegyzet:
I. Állóharc, már régen. Úgynevezett relatív nyugalom a fronton. Gyönyörű
koranyári idő. Ebéd előtt séta a faluban, Hofmann altábornagy
hadtestparancsnokkal. Kocsma előtt parasztszekéren négy városias,
tarkaruhás nő. Nevetnek. Sört hozatnak ki. Iszonyú cifra, színes ruhák.
Structollas «párizsi» kalapok. Soványak. Kicsinyek. Túlzottan kipingált
arcok. Sovány arcok, vastag, festett ajkak. Beesett, karikás szemek.
Vigyorog róluk a tuberkulózis. Harminc-harmincöt évesek lehetnek.
Nevető, koravén gyermek-tekintetük van. Katonák tréfálnak velük.
Altábornagy megjegyzése: «Kokottok». (Idézőjelben mondja.)
«Brzezanyból.» Repülő örömtanya. Engedélyük van. Egy galiciai
nyilvánosházból váltak ki. Altábornagy megjegyzése: «Vendégszereplésen
vannak itt». Süt a nap. Tovább sétálunk. Altábornagy hosszasan beszél a
nyilvánosházak szükségességéről a fronton. A tőlünk északra fekvő
hadseregcsoportnál már van kettő. A főparancsnokság ellenőrzése alatt.
Mindez hétfőn történt.
II. Szerda. Etap-kommandánsnak, S. honvédezredesnek ötvenedik
születésnapja. Meg vagyok híva vacsorára. Nagy társaság lesz. Innen
autón félóra. Hnilce falun kell keresztülmenni. D. kapitány értem jön az
autóján félhétkor. Még süt a nap. Nagyszerű vacsora lesz. Nagyon
messziről néhány ágyúlövés. Repülünk az autón. Hnilce falu, dombon.
Közepén a főtér. A téren öreg, nagyon magas fák. Ritkás lomb. Egy fán
függ felakasztva mind a négy nő. Tábla a nyakukban: «_Spion_». A tollas
kalapok a fejükön. Egyiknek szájában szivar. Rikítanak a ruhaszínek. (1.
Sárga. 2. Bordóvörös. 3. Méregzöld, fehér blúzzal és 4. kékeszöld.) Az
egyik kalapon cinóbervörös toll, egy másikon fekete. Színes
selyemharisnyák. A lábaik nagyon vékonyak. Háromnak fehér cipője. A
negyedik cipő kopott arany. Túlzottan magas sarkok. Borzalmas-feltűnően
hat az arcok feslettsége. Félig nyitott szemek. Mind a négy egyformán
kissé félrehajtja a fejét. A fának, amin függnek, háttere az alkonyodó
ég, mert a tér dombtetőn van. Az ég pasztelrózsaszín.
III. Éjjel félkettőkor jövünk vissza a vacsoráról. Bort ittunk. Sötét
van. Vad szélrohamok. Portölcsérek szaladnak az országúton, az autó
fényszórója előtt. Sietünk. Még vihar előtt: haza. Országút szélén a
sorban álló fák oldalt dőlnek. Pár vastag esőcsepp fájdalmasan csapja
meg az arcunkat a nyolcvanas tempóban. Mellettünk az út szélén lassú
lépésben végtelen train-szekérsor. Meredek emelkedés. Országút hegynek
megy. D. kapitány ezt mondja: «Hnilceben vagyunk.» Fel a dombra. A főtér
irányába. Egy percig a következő kép. Alulról jövünk, tehát
felvilágítanak a fényszórók a nagy fára. Finom porfátyolban a ritkás
lomb a vad szél irányába hajlong. Mint négy inga táncol a négy nő, négy
különböző irányban. Lengés közben lassan megfordulnak maguk körül.
Egyiknek sincs már kalapja. A fényszóró fehér sugara meghamisítja a
rikító ruhaszíneket. Az autó megáll. Szótlanul nézzük ezt. Mikor egy-egy
arc felénk fordul, a festék természetesnek hat a mesterséges fényben. A
reflektorfény megcsillan az egyiknek a szemgolyóján. Szélrohamok. A
viharszélben olyan nagyokat lendülnek a nők, hogy majd leszakadnak a
fáról. Tovább megyünk. Megint ágyúzást hallani. Ömleni kezd az eső. Az
autó lerohan a dombról. Visszanézek, koromsötét van. Semmit sem látni.
Mennydörgés, messziről. Hiába várom a villámot, hogy lássam őket a
fényénél mégegyszer, nem villámlik.
59
Sok dolgom volt az életben rágalmazókkal. Itt most lemásolom
olvasmányaimból azokat a sorokat, amelyek a rágalmazók-okozta
kellemetlen órákban vígasztalással szolgáltak. Nem hiszem, hogy a mi
klímánk alatt akadna olvasó, aki nem vehetné hasznát ezeknek a
citátumoknak. (Orvosságot attól kell kérni, aki kigyógyult valami
betegségből. Napoleon mesélte Szent Ilona-szigetén, hogy el volt
ragadtatva a babyloniak szokásától, akik a beteget kitették a kapu elé
és az arramenőket megkérdezték, volt-e hasonló bajuk, és ha volt, mitől
gyógyultak meg. «Így legalább» – mondta – «elkerülhetők voltak azok,
akiket az orvosság megölt.»)
Dumas fils, a nagy drámaíró mondja a «La Princesse de Bagdad» című
darabjához írott utó-szóban: «Egyetlen válasz a rágalomra a hallgatás,
amely magában foglalja a megvetés minden formáját és minden hatását». –
Ugyanott írja ezt: «Sohse tapasztaltam, hogy a rágalom tartós hatást
gyakorolt volna ez emberek végleges ítéletére». – Ugyanott: «Kaptam s
még mindig kapok sok névtelen levelet. Szeretem őket, mert megvan az a
nagy előnyük, hogy az ember nem köteles rájuk felelni». – Ugyanott írja
ezt is: «Száz igazságtalan és üvöltő ellenségünk mindig életre ébreszt
valahol számunkra egy új, ismeretlen barátot, aki felháborodik az
igazságtalanságukon és ügyetlenségükön. És az ilyen lelkekből tevődik
végül össze az, amit közvéleménynek nevezünk».
Renan, aki nagy tisztelője, Dumas szerint «egyike volt a leginzultáltabb
és legmegrágalmazottabb embereknek», erről a témáról írja «Feuilles
détachées» című művében: «Sacy úrnak köszönhetek némely erkölcsi
szabályt, amit mindig követtem. Különösen azt, hogy sohasem kell
újságtámadásokra felelni, még a legnagyobb szörnyűségek esetén sem. Ő e
tekintetben Guizot nézetén volt, akihez semmi rágalom nem ért fel, mert
valamennyit megvetette. Bizonyos kivételekre, melyeket elébe
terjesztettem, ezt felelte: «Soha, soha, soha!»… Egy újság fac-similét
közölt tőlem, állítólagos autogrammot, amely, ha autentikus lett volna,
nevetségessé tett volna engem. Nem szóltam egy szót se és nem vettem
észre, hogy ebből károm lett volna. Nyilatkozás nélkül tűrtem, hogy
kinyomtassák rólam: egy milliót kaptam Rothschild úrtól, hogy írjam meg
«Jézus életét.» Kijelentem, hogy ha közölni fogják a nyugta
fac-similéjét, akkor se fogok tiltakozni. Fenn a magas égben Sacy úr meg
lesz velem elégedve.»
És sohse felejtettem el Tisza Kálmán mondását: «Ha sarat fröccsentenek
rád, ne tisztogasd le; várj, amíg megszárad, akkor lehull magától.»
60
A leggyalázatosabb névtelen levél, amit kaptam, így hangzott: «Tudom,
hogy te írtad nekem a névtelen levelet.»
61
Fájdalmas-kedves, idegen nyelvre lefordíthatatlan pár szót találtam egy
régi kis noteszkönyvemben, amely két évig rongyolódott a zsebemben,
mikor mint haditudósító jártam Szerbiát, Galiciát és Lengyelországot.
Idemásolom, cifrázás nélkül. – 1. Grybov faluban ült az állomáson egy
sebesült magyar baka, bekötött fejjel. Elmondta, hogy hogyan sebesült
meg. Aztán csöndesen: «De ellőttek a marhák vagy egy félmillió patront,
amíg eltaláltak.» – 2. Mitrovicánál F. báró huszárkapitány mozdulatlanul
állt a shrapnel-tűzben és a legényeinek, ha a fejüket kapkodták,
odakiáltott: «Ne kapkodd, mert beletalálsz.» – 3. Ugyanennek, mikor így
szilárdan állt a tűzben, panyókára vetett huszármentéje üresen fityegő
ujját elvitte egy nagyobb shrapnel-szilánk. Azt mondta: «Ezt becsaptam.»
– 3. A sebesültek vonatán, amelyen utazom, jön az orvos és meséli, hogy
azt kérdezte egy sebesült bakától: «Na fiam, milyen a háború?» Ezt
felelte a baka: «Nem embernek való az, uram.» – 5. A zsolnai állomáson
egy sebesült magyar baka tejet adott egy orosz sebesültnek ezzel az
indokolással: «Jól viselte magát: öt magyar golyó van benne». – 6.
Sebesült baka Sabácban elhagyott csecsemőt talált. Magával hozta a
sebesültek vonatán. Minden állomáson kikiabált a bámészkodó
parasztasszonyok közé és mindenütt talált egyet, aki a gyereket
megszoptatta. Így jött vele Pestig.
62
Volt egy kollégám, fiatal újságíró, könnyelmű, tehetséges fiú, tele
fantáziával és ötlettel, nemcsak a mesterségében, hanem az életben is.
Ez a fiatalember egy napon bundát vett. A vétel úgy történt, hogy
megállapodott egy kereskedővel abban, hogy részletekben fogja megfizetni
a bunda árát, csak az átvételkor tesz le egy úgynevezett nagyobb
összeget. Egy elsején tehát, mikor a fizetését megkapta, letette ezt az
összeget, amely a havi fizetésének a harmadát tette ki és átvette a
bundát. Vacsora után megjelent a törzskávéházban, az új bundában, és
élvezte a kollégák közt támadt általános feltűnést. Leült a nagy
asztalhoz, a mellette üresen álló székre letette a bundát, gondosan, a
szőrével kifelé, szeretettel megsimogatta és rendelt egy feketét. A
kávéház zsúfolva volt vendégekkel. Mikor a fiatalember a kávét rendeli,
odalép hozzá a szigorú főpincér és így szól:
– Tessék a bundát a ruhatárba tenni.
Az ifjú olyan szemmel nézett rá, mint egy apa, akitől egyetlen gyermekét
akarják elvenni.
– Nem teszem, – felelt, – mert ellopják.
– Nem lopják el – szólt szigorúan a főpincér – és különben is garanciát
vállal a kávéház mindenért, amit a ruhatárba betesznek.
A fiú vadul nézett a bundára és határozottan szólt:
– Nem engedem elvinni. Nem is igaz, hogy a tolvajoktól féltem. Ez az én
új bundám és én folyton látni akarom.
A főpincér hidegen szólt:
– Azt nem lehet. Ez a szék nem azért van itt, hogy egy bunda legyen
rajta, hanem azért, hogy egy vendég üljön rá.
– Ugyan! – kiáltott az ifjú. – Olyan nagy különbség ez?
– Igen – mondta a főpincér. – A kávéház tele van. Ha erre a székre egy
vendég ülne, az rendelne valamit. Ön elveszi ettől a vendégtől a helyet.
A fiú elmosolyodott:
– Tudja mit, – szólt a pincérnek – hozzon a bundámnak is egy feketét.
A pincér meghökkent. Erre nem volt elkészülve. Ez ellen a válasz ellen
semmi kifogása nem lehetett. Elment és hozott két feketét. Egyet az
ujságírónak és egyet a bundának. Az újságíró szeretettel fordult a
bundához:
– Bunda úr, hány cukorral issza a feketét?
Aztán odatartotta a fülét a prémgallérhoz, mint aki feleletre vár. És
betett a bunda kávéjába két darab cukrot. A nagy asztalnál ülő vendégek
nevettek. A főpincér vörös lett a haragtól és izgatottan tárgyalt hátul
a sarokban a kávéssal. Egyszerre előrejött.
– Kérem, – mondta az újságírónak – ez egy vicc, de most már elég volt.
Ha egy vendég ült volna le arra a székre, honnan tudja ön, hogy éppen
feketét rendelt volna, nem pedig egy üveg bort vagy valami finom likőrt,
amiből a kávéháznak több haszna van?
A vendégek feszülten figyeltek. Az általános csöndben megszólalt az
újságíró:
– Én csak feketét iszom, mert én szegény ember vagyok. De a Bunda úrnak
azonnal hozzon egy üveg Pommery-pezsgőt. És poharakat.
Pár perc mulva ott állt az üveg pezsgő a bunda előtt és az újságíró a
következő rövid beszédet intézte a többi vendégekhez:
– Bunda úrnak ma jó kedve van, mert olyan kitűnő gazdát kapott, mint én.
Bunda úr ma pezsgőt iszik és meghívja önöket, hogy kocintsanak vele.
Poharak érkeztek és mindenki kapott a pezsgőből. Csak Bunda úr pohara
maradt érintetlen. Az újságíró sem ivott: megismételte, hogy ő szegény
ember, ő csak feketét iszik. Most váratlan jelenet következett. Az
újságíró, aki észrevette, hogy a kávés és a főpincér nem igen bízik a
bunda fizetőképességében, elővette minden pénzét, ami a fizetéséből
megmaradt és letette a bunda elé az asztalra. És így kiáltott fel:
– Bunda úr még egy üveg pezsgőt rendel!
Hozták ezt is. Egy vendég rövid beszédben felköszöntötte a bundát.
Sonkát hoztak, majd pálinkát. Aki annál a nagy asztalnál ült, mind evett
és ivott, csak az újságíró nem. Ő szegény ember volt, ő megmaradt a
feketénél. Körülbelül egy óra mulva ki volt merítve az az összeg, amely
a bunda előtt feküdt az asztalon. Az újságíró előkelő mozdulattal
intette oda a főpincért:
– A számlát!
Hozták a számlát. Bunda úr mindent kifizetett és dús borravalót adott. A
főpincér az újságíróhoz fordult:
– És önnek volt egy feketéje.
– Azzal adós maradok, – mondta az újságíró – mint általában rendesen.
Írja fel a többihez. Én szegény ember vagyok.
Ezt mondta és felkelt. A főpincér, aki már megbékült, szolgálatrakészen
ugrott a bundához és fel akarta rá segíteni.
– Halt! – kiáltott az újságíró. – Hova gondol? Hogy mer ön ezzel az
előkelő vendéggel úgy bánni, mintha ruhadarab volna? Fogja csak meg
tiszteletteljesen Bunda urat, hívja ide egyik kollégáját és ne a bundát
segítsék _rám_, hanem _engem_ segítsenek bele Bunda _úrba_.
Ami meg is történt, mert a fiatalember addig nem nyugodott, amíg két
pincér fel nem emelte, és lassan bele nem eresztette a főpincér által a
levegőben tartott bundába. Azzal a vendégek kitörő ovációja közben
méltóságteljesen elhagyta a helyiséget.
63
Naplójegyzet. – Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy az élet mindent
szépen beosztott, rendszerbe, skatulyába rakott, csak azért, hogy neked
könnyű legyen az egészet áttekinteni, megérteni és biztosra kiszámítani,
ha szükséged van rá, például: sétaközben elvárni, hogy a fákon csak
madarak csicseregjenek és a kecske kizárólag a földön legelésszen. Légy
mindig készen meglepetésekre. Ma olvasom Brehm «Tierleben» című műve
III. kötetének 208-ik oldalán, hogy déli Marokkóban, Jannasch német
utazó szerint, nagy fák tetején húsz kecskéből álló nyájak legelésznek,
tíz méter magasan a föld fölött.
64
Beöthy Zsolt mesélte Lontón, Beöthy László kertjében, mikor egyszer
kortársairól emlékezett, akikhez ő is megtért azóta. Haynald bíbornoknál
híres délutáni teák voltak, ahol összejött minden értékesebb, nagynevű
ember, aki akkoriban Pesten valamit jelentett, A vendégek közt volt
Wahrmann Móric, a nevezetes zsidó közéleti férfiú is. A cionizmusról
beszélgettek, a Zsidóországgá változtatandó Palesztináról, ami akkor még
utópia volt. A bíbornok tréfásan mondta Wahrmannak:
– Ha meglesz Zsidóország, minden zsidónak oda kell mennie. Neked is,
Móric. Bármilyen nagy hazafi vagy is.
– Nem megyek én – mondja Wahrmann. – Nem tudok én máshol élni, csak itt.
– És ha muszáj menni? – faggatja a bíbornok.
– Ha muszáj, – felel Wahrmann – akkor megyek én is. De remélem, lesz ott
akkora befolyásom, hogy rögtön kineveztethetem magamat budapesti
követté!
65
Lexikonszerkesztőnek, ha egyszer az _Ötlet_ címszóhoz nemcsak
magyarázatot, hanem példát is keres arra, hogy mit lehet joggal ötletnek
nevezni, nagyon ajánlom az itt következő kis történetet. (Régi
jegyzeteimből inkább az új generációra gondolva kerestem ki. Attól
félek, a régiek közül sokan ismerik.)
Sok-sok évvel ezelőtt egy fiatal újságíró azt a megbízást kapta egyszer
a szerkesztőjétől, hogy utazzék el vidékre egy érdekes pör tárgyalására,
mint «saját tudósítónk». A vonaton egy fülkébe került azzal a híres öreg
ügyvéddel, akinek nagy szerepe volt ebben a pörben és aki szintén a
tárgyalásra utazott. Az öreg úr egyike volt a legérdekesebb magyar
ügyvédeknek és főként arról volt nevezetes, hogy neki voltak a legjobb
úgynevezett mentőötletei. Hosszú prakszisának érdekes eseteiről
beszélgetett, legszívesebben azokról, ahol olyan vádlottak ügyén
segített valami ravaszsággal, akiket már minden okos ember elveszettnek
tartott. Az ifjú újságíró feltette neki a kérdést, hogy melyik volt
élete legjobb ügyvédi ötlete. Az öreg úr a következő történetet mondta
el:
«Egy napon bejön az irodámba egy jó külsejű fiatalember, és miután
szépen köszönt, egyszerre görcsösen zokogni kezd. (Az én prakszisomban
minden második kliens így kezdi a beszélgetést.) Megvártam, amíg
lecsillapodik. Esetét röviden mondta el:
– Az X-bank tisztviselője vagyok. Beleszerettem egy nőbe. Tízezer
forintot sikkasztottam. Nyolc nap mulva rovancsolás lesz a bankban.
Akkor rájönnek, feljelentenek és börtönbe záratnak. Ezt én nem várom
meg. Tisztességes család fia vagyok. Az öngyilkosság előtt jöttem önhöz
tanácsért. Segítsen rajtam.
– Itt csak egy segítség lehetséges – mondtam neki – és ehhez nem kell az
én tudományom. Valljon be mindent a családjának és adják össze a pénzt.
Maga pedig tegye szépen vissza abba a szekrénybe, amelyből kilopta.
Újra sírva fakadt:
– A családom szegény. Én tartom el őket. Nincs egyetlen jómódú rokonom
sem. El vagyok veszve.
Sokáig jártam némán fel-alá a szobában, törve a fejemet, hogy mit
lehetne itt csinálni. A fiatalember kétségbeesetten követte sétámat a
szemével, érezte, hogy élete sorsa dől el e rövid perc alatt.
– Meg fogom próbálni – fordultam hirtelen hozzá.
Meg akarta csókolni a kezemet. Majd a következő egyszerű kérdést
intéztem hozzá:
– Tudna ön _még_ tízezer forintot sikkasztani?
– Ó igen – felelt, szemét szégyenlősen lesütve.
– Hát akkor sikkasszon még tízezer forintot és hozza ide nekem. A többit
majd meglátjuk.
Három nap mulva megjelent nálam és letett az asztalomra tíz darab
ezresbankót.
– Jól van, – mondtam neki – maga tehetséges ember, magából még lesz
valami. Most egyelőre menjen szépen haza, és holnap megint legyen
szerencsém.
Zsebembe tettem a pénzt és elmentem a bank igazgatójához. A következő
rövid beszédet intéztem hozzá:
– Uram! Az ön fiatal pénztárnoka, X. Y. úr az ön pénztárából húszezer
forintot sikkasztott. Ez a jövő héten ki fog derülni. Ön feljelenti és
bezáratja ezt az embert és a bank elvesztett húszezer forintot, A
fiatalember rokonai szegények. De hogy a fiún segítsenek, eladták
mindenüket, kimerítették hitelüket és nagy keservesen össze tudtak
kaparni tízezer forintot, az elsikkasztott összeg felét. Többet
egyszerűen lehetetlen volt. Ez a pénz itt van a zsebemben. Én, mint a
család ügyvédje, most azt az ajánlatot teszem a banknak, hogy fogadja el
a lopott pénz felét és hagyja futni a szerencsétlen fiút. Ha ezt a bank
elfogadja, legalább megtérült a kár fele. Ha nem fogadja el, visszaadom
a családnak a tízezer forintját és a bank semmit sem kap.
Az igazgató habozás nélkül fogadta el az ajánlatot, mint ahogy – ha a
bank érdekeit nézte – nem is tehetett másként. Átvette a pénzt és a fiút
futni hagyta.
(– A történetnek – fejezte be az elbeszélést az öreg ügyvéd – csak egy
hibája van. Hogy nem igaz. Mostanában nem tudok aludni és éjjel mindig
ilyen nehéz feladatokat adok magamnak.)
66
Huszárkapitány volt, akivel ez történt, sok-sok idővel a háború előtt.
Két méter magas. Vívómester egy katonai iskolában. Csont, izom és bőr, a
legvékonyabb zsírréteg nélkül. Sovány ember létére: száz kiló. Nagy,
nyílt szemek, tele nevető vitézséggel. Originális, csúfondáros koponya.
Féktelen temperamentum, amelynek a békebeli katonaélet nem nyujtott elég
alkalmat arra, hogy kitombolja magát. Segített magán. Például. Ahogy más
kutyákat tart, ő farkasokat tartott. Négy saját farkasa volt az
állatkertben. Átmulatott éjszaka után a társaságát – frakkos urakat,
nagytoalettes hölgyeket – fiakkereken kivitt reggel ötkor az
állatkertbe, a kedves farkasaihoz. Finom, vékony acéldrótból szőtt
keztyűi voltak, ezeket felhúzta és bement a ketrecbe a négy farkashoz.
Keresztüldobálta őket egymáson. Verekedett velük. Labdázott velük. A
farkasoktól a társaságnak a medvéhez kellett menni. A medve nem az
állatkertben lakott, hanem a rendőrlaktanyában, mert azt még
kicsikorában a lovasrendőröknek ajándékozta, azok nevelték nagyra. Itt
is bement a ketrecbe és birkózott a medvével. (Ez a medve egyszer csupa
szeretetből úgy simogatta meg a kapitány fejét, hogy az egész skalpja
félrecsúszott. Két doktor húzta és varrta vissza a fejbőrt a régi
helyére.) Minden nehéz lovagias ügyben szerepelt. Minden súlyos párbajt
ő vezetett. Bokszolásban és birkózásban: mester. Féktelen lovas. Kard
helyett az előírásosnál kétszer szélesebb acélpallost viselt, amit
felemelni is feladat volt. Szeretett reggelig fennmaradni és ilyenkor
írók és művészek éjszakai asztaltársaságánál ült a kávéházban,
szerényen, figyelve, egy kisfiú naív csodálkozásával a szemében.
Az eset a Váci-utcában történt, a déli órában, mikor ember ember hátán
tolongott ott a napfényben. A kapitány sétálótempóban ment az utcán.
Előtte haladt egy jókedvű fiatalember, aki egy hölgyet kísért s aki
beszélgetés közben a sétapálcájával vígan hadonászott a levegőben. A
kapitány elhaladt az ifjú mellett, az ifjú nem vigyázott és a mellette
elmenő kapitánynak a botja egy mozdulatával véletlenül leütötte a
fejéről a sapkát. A kapitány megállt. Az ifjú ránézett, megismerte és
halotthalvány lett. Félperc alatt vagy száz ember állt körülöttük.
Mindenki biztosra vette, hogy most vér fog folyni. A kapitány azonban,
még mielőtt felvette volna a sapkát a földről, hirtelen megölelte és
jobbról-balról megcsókolta a rémült ifjút:
– Szervusz, drága öregem – kiáltotta jókedvűen a fiúnak, akit először
látott életében, felkapta a földről a sapkáját, vaskarjával belékarolt a
fiú karjába és vidám beszélgetés közben elkezdett vele sétálni. A
félájult fiú gépiesen ment vele. Mikor kikeveredtek a tömegből, a
kapitány ezt mondta neki:
– Most még legalább tízszer fogunk így karonfogva végigsétálni az utcán,
oda és vissza és hangosan nevetgélve fogunk egymással beszélni, hogy
mindenki, aki az esetet látta, tényleg elhigyje, hogy ez véletlen volt
és meg legyen győződve, hogy ön legalább is a legjobb barátom. Ezt a
komédiát muszáj végigcsinálnunk, mert ha híre megy annak, hogy nekem,
huszártisztnek, valaki bottal leütötte a fejemről az utcán a sapkát és
én az illetőt se le nem vágtam, se párbajra nem hívtam ki, akkor én
elveszett ember vagyok.
És hurcolta a sápadt, rémült embert fel-alá az utcán és nagyokat
nevetve, régi vicceket mesélt neki. A tizedik forduló után elbocsátotta.
Az ifjúnak csak akkor jutott eszébe bemutatkozni.
– Köszönöm, – mondta neki a kapitány – nem érzem szükségét az ön
ismeretségének. Ne becsülje túl a szeretetreméltóságomat, mert én utálom
önt. Az egészet azért csináltam, mert nézetem szerint a lovagiasság
lényege még mindig annak középkori értelmezése: a gyengék védelmezése.
Máskép pedig én önt a kardom elől nem tudtam megvédelmezni.
Szólt és tovább ment, köszönés nélkül.
67
Üzleti eszme, amelyet valami nagy elkeseredésben, álmatlan éjszakán
szült egy pesti szinidirektor. Nem is akarta megcsinálni, inkább csak
kínozta magát vele. Büszke volt rá és szégyelte is egyben. Nekem
Budapest és Bécs közt a gyorsvonaton beszélte el. Körülbelül így:
– Kérem, most Saljapinért minden pénzt megadnak az emberek Pesten. Ölik
egymást jegyért, mikor énekel. Tízszeres helyárakat is fizetnek. Nekem
van egy nagyszerű eszmém. Sok pénzt lehet keresni vele. Hirdetni kell
egy nagy és dús-műsorú Saljapin-hangversenyt a Vigadóban. Még pedig
népszerű hangversenyt, nevetségesen olcsó helyárakkal, mondjuk: öt pengő
volna egy jegy. Nyomatnék kétezer jegyet. Ez tízezer pengő. Kinyitnám a
pénztárat, de csak néhány száz jegyet adnék el öt pengőjével, már másnap
azt írnám ki egy táblára, hogy «Minden jegy elfogyott». Ekkor lépnének
akcióba titkos embereim, akik megkapnák a megmaradt ezernyolcszáz jegyet
és kéz alatt árusítanák a városban, ázsióval, egyre drágábban, végül már
ötszörös, tízszeres áron. Közben én elárasztanám a lapokat
közleményekkel, hogy Saljapin a legszebb dalait fogja énekelni stb.
Egészen biztos, hogy néhány hét alatt begyűlne a tízezer pengő helyett
legalább ötvenezer. Mikor ez a zsebemben volna, közölnék a lapokban egy
táviratot, mely szerint Saljapin beteg, nem jöhet el Budapestre, a
hangverseny elmarad és a pénztár mindenkinek visszafizeti a jegye árát.
Persze, azt az ötpengős árat, ami rá van nyomtatva. Maradna tisztán
negyvenezer pengő.
Ő maga tette hozzá:
– És két hónapi fogház.
68
Kitalált párbeszéd, amelynek van egy kis története. Az amerikai «Vanity
Fair» című folyóirat, amelybe rendszeresen dolgozom, egy nap levelet ír,
hogy írjak cikket, amelyben bizonyítsam be, hogy a színésznő több, mint
nő és a színész kevesebb, mint férfi. Azt válaszoltam, hogy ezt nem
tudom bebizonyítani, mert ilyenféle aforizmát le lehet írni, de hinni
benne nehéz. Ragaszkodtak a témához, azt írták, jó, ne bizonyítsam be,
de rendezzek vitát egy hölgy és egy úr közt erről a kérdésről. A vitát
meg is rendeztem, amint itt következik. Szünetben képzelem el, egy
színházi buffetben, ahol ez a pár – akinek láthatólag nincs más gondja –
így valahogy oldja meg a feladatot:
_A hölgy:_ Hogy’ mondta?»
_Az úr:_ Úgy mondtam, hogy a színésznő több, mint asszony.
_Hölgy:_ És a színész?
_Úr:_ Kevesebb, mint férfi.
_Hölgy:_ Ez súlyos sértés.
_Úr:_ Melyik? Amit a színészről mondtam?
_Hölgy:_ Nem. Amit a színésznőről mondott.
_Úr:_ Ugyan kérem! Azt mondtam: a színésznő mindig egy kicsit több, mint
nő.
_Hölgy:_ Ha maguk azt mondják: _több_, mint nő, ez férfi-nyelven azt
jelenti, hogy: _rosszabb_, mint nő. És ha férfiről azt mondják:
kevesebb, mint férfi, akkor ez is azt jelenti, hogy rosszabb, mint
férfi. Mert amit maguk «nő» alatt értenek, az a rossz tulajdonságoknak
egy bizonyos mennyisége. Amit pedig «férfi» alatt értenek, az a szép,
jó, csudálatos tulajdonságok remekbe készült mozaikja. Tehát ha a nő
_nagyon_ nő, akkor ez a maguk nyelvén ugyanolyan súlyos kritika, mint ha
férfiről azt mondják: _kevéssé_ férfi.
_Úr:_ Köszönöm, hogy ilyen röviden és precizen fejtette ki azt, amit én
sokkal hosszasabban akartam megmagyarázni. De néhány nüansz
megvilágításával még tartozom. Megengedi?
_Hölgy:_ Tessék beszélni.
_Úr:_ Minden nő született színésznő. Amit mi «színészet»-nek,
«színjátszás»-nak nevezünk, az csak a férfira nézve külön művészet,
amelyhez tehetségre és tanulásra van szüksége. A jó színészről ezt
szokták mondani: «Íme, ez a kivételes ember színésznek való!» De –
ismétlem – minden nő színésznőnek születik és aki a nők közül az életben
nevelés, önkritika és egyéb nehéz gyakorlatok útján lassan _elveszti_
ezt a veleszületett tulajdonságot, arra lehet azt mondani: «Ime, ez a
kivételes lény feleségnek való!» Vagyis fogadja tőlem ezt a definíciót:
«Színésznőnek neveztetik az a nő, aki nem szokott le ősi
tulajdonságairól, és színésznek neveztetik az a férfi, aki leszokott ősi
tulajdonságairól».
_Hölgy:_ Például?
_Úr:_ Például: egy férfinak nem szabad hazudnia. És a színész este mégis
kiáll a színpadra és azt mondja: «Én vagyok Oedipus király». Nem gondolt
ön soha arra, hogy ez nem igaz? Ő hazudik. Ő nem Oedipus király, hanem
Monsieur Mounet-Sully, a Comédie Française tagja. A mellett ez még
hazugságnak is merész, mert mindenki tudja, hogy Oedipus király már rég
meghalt.
_Hölgy:_ De uram! Ő ezt a színpadon, a színházban mondja!
_Úr:_ Bánom is én. Hol van az megírva, hogy bizonyos épületekben szabad
hazudni, más épületekben nem? Amiért egy épületben egymás mögött
széksorok vannak, azért egy igazi, becsületes férfinak még nem szabad
egy emelvényre felállni és egyik hazugságot a másik után mondani. Mi
köze az architektúrának vagy az épület nevének a férfi jelleméhez?
Jellemes férfi inkább meghal, de a világ semmiféle épületében nem mond
egyebet, csak az igazságot. És a meggyőződését. Aki mást mond, mint ami
a meggyőződése, még hozzá fizetésért, az nem igazi férfi. Aki pedig nem
igazi férfi, az kevesebb, mint férfi.
_Hölgy:_ Nagyszerű! Hát maga nem veszi tudomásul, hogy van a világon egy
intézmény, amit színháznak hívnak? Nem látja itt, most is? Nézzen körül!
_Úr:_ Körülnézek, látom, de nem veszem tudomásul. Az én számomra
építhetnek palotát aranyból és gyémántból, beleállíthatnak száz sor
széket, száz páholyt és száz reflektort – ha engem ott valaki meg fog
kérdezni, hogy hogyan hívnak és mi a véleményem a politikai helyzetről,
akkor én ott is meg fogom mondani az igazi nevemet és az igazi
véleményemet.
_Hölgy:_ Ha ön színész volna és ott állna Oedipus király kosztümjében és
a partnere megkérdezné, hogy kicsoda ön, mit felelne neki?
_Úr:_ Nem lehet rajtam olyan szövet és olyan kosztüm, hogy bárkivel
szemben letagadjam igazi nevemet, amelyet becsülettel viselek és amelyet
atyámtól és nagyatyámtól örököltem.
_Hölgy:_ Ismeri ön azt a szürke négylábú állatot, amelynek feltűnő nagy
fülei vannak?
_Úr:_ Ha logikám nem csal, ön engem szamárhoz akar hasonlítani.
Köszönettel elfogadom, mert ez csak szellemi képességeim kritikája, de
jellememet nem sérti. Sőt – ha amaz állat csökönyösségére gondolok, még
egy kis hízelgést is találok a hasonlatban.
_Hölgy:_ Örülök, hogy ily könnyű önt kielégíteni. Most menjünk tovább.
Hogy áll a dolog a színésznővel?
_Úr:_ Oh, az már egészen más. A nővel veleszületik, mint fegyver, a
hazugság művészete. Ezt a természet bölcsesége védekező eszköznek adta
neki, mint a tigrisnek a fogait, a madárnak a szárnyát, a nyúlnak a
gyors lábát. Ezzel védekezik a férfi ama véleménye ellen, hogy egy nő
csak egyetlen férfinak lehet a tulajdona. Már most: az élet sok alkalmat
ad a nőnek a hazugságra, de mégsem eleget. Az igazi nő szeretne
reggeltől estig folyton és állandóan hazudni, s erre az élet nem nyujt
neki lehetőséget. A színpadon azonban fellélekzik: este nyolctól
tizenegyig folyton hazudhatik. És ettől boldog. Nem figyelte meg, hogy a
színészek mindig fáradtak az előadás után, a színésznők pedig fel vannak
élénkülve? Előadás után a színész boldog, hogy visszamehet az igazi
életbe, a színésznő boldogtalan, hogy ott kellett hagynia az igazi
életet. Nem figyelte meg, hogy öregedő színészek könnyebben hagyják ott
a színpadot, mint öregedő színésznők? Miért? Mert minél inkább férfi egy
színész, annál nagyobb erőszakot kell tennie magán, hogy játsszék – és
minél inkább nő egy színésznő, annál nagyobb erőszakot kell tennie
magán, hogy ne játsszék.
_Hölgy:_ Én ismerek színésznőket, akik sok asszonynak példát adhatnának
a hitvesi hűségből és az anyai önfeláldozásból.
_Úr:_ Milyen könnyű az ő sorsuk! Mert ami rossz ösztön van bennük, azt
kiélik este a színpadon a frivol darabokban. A családi körbe aztán
megtisztulva mennek haza.
_Hölgy:_ És ismerek színészeket, akik a világ legkorrektebb
gentlemanjei!
_Úr:_ Milyen nehéz az ő sorsuk! Este kifesteni az arcukat, négykézláb
állni és bizonyos darabokban még pofonokat is kapni! Énrajtam mindig
borzadály fut át, mikor a színpadon egy férfi megüt egy másik férfit és
ez nem ütheti őt vissza, mert ez nincs benne a szerepében.
_Hölgy:_ És olyan darabokat még nem látott, amelyekben a színész hős
vagy apostol? Ahol ideális, erős, jellemes, heroikus férfit játszik?
_Úr:_ Ezekben a darabokban gyűlölöm legjobban a színészeket. És minél
jobban játsszák a hőst, annál inkább haragszom rájuk.
_Hölgy:_ Miért?
_Úr:_ Mert ha valakit a termete, a hangja, a fellépése, a benső érzése,
a szíve, az esze képesít arra, hogy nagyszerűen ábrázoljon hőst vagy
apostolt a színpadon – az kiérdemli az én megvetésemet, amiért a
színészi pályára ment és mindezeket a külső és belső jótulajdonságait
nem arra használta, hogy az életben legyen hős vagy apostol. Beléptidíj
nélkül.
_Hölgy:_ És a színésznők, akik önfeláldozó anyákat és hű feleségeket
játszanak a színpadon?
_Úr:_ Ugyanazok a színésznők más darabban éppoly jól játsszák a gonosz
mostohát és a hűtlen feleséget.
_Hölgy:_ És mi a véleménye arról a színésznőről, aki az életben hű
feleség és a színpadon is hű feleséget játszik? Hol van itt a hazugság?
_Úr:_ Van egy magyar közmondás, amely azt mondja hogy: ha a paraszt
csirkét eszik, akkor vagy a paraszt beteg, vagy a csirke. Ha a jó
feleség a színpadon jó feleséget játszik, akkor nekem az a gyanúm, hogy
az a feleség vagy az életben nem jó, vagy a színpadon.
_Hölgy:_ A kettő együtt lehetetlen?
_Úr:_ Nem lehetetlen. De én még nem láttam.
_Hölgy:_ És ha egy férfi az életben korrekt gentleman, az rosszul
játssza a színpadon a korrekt gentlemant?
_Úr:_ Nem.
_Hölgy:_ Miért?
_Úr:_ Mert a férfinak könnyebb a nemhazugság, mint a nőnek. A korrekt
gentleman, ha korrekt gentlemant kell játszania, így szól magában: «Hála
Istennek, ma este könnyű lesz a dolgom, mert nem kell hazudnom.» – Az
erkölcsös nő, ha erkölcsös nőt kell játszania, így szól magában: «Milyen
nehéz lesz ma este a dolgom, mert erkölcsös vagyok és ma este erkölcsös
nőt kell hazudnom, de milyen nehéz lesz _hazudni_ azt, ami valóban
vagyok – ó, ebben a szerepben bizonyára rossz leszek!»
_Hölgy:_ Rettenetes a maga eszejárása.
_Úr:_ Nem rettenetes, Normális. Talán egy kicsit túlságosan normális,
azért idegen az ön fülének.
_Hölgy:_ Egy ember, aki a színházat nem intézménynek, évezredes
megállapodásnak, illuziónak tekinti, hanem csak különös formában épült
épületnek…
_Úr:_ Mint láthatja, ilyen ember is van.
_Hölgy:_ Szerencsére nem sok.
_Úr:_ Én önmagamnak épp elég vagyok. Nos, van még kérdése?
_Hölgy:_ Van.
_Úr:_ És mi az?
_Hölgy (harciasan):_ Mit gondol, mivel fog végződni kettőnk közt ez a
vitatkozás?
_(Megszólal a csengő.)_
_Úr:_ Azt hiszem… ezzel a csöngetéssel.